Nekik nem voltak gyermekeik. De mennyi szellemi magzatnak adtak életet!
Azok most halva hevertek a hálószoba szőnyegén, megtört szemmel,
rémülten kitátva kicsi szájukat. Édes anyjuk meggyilkolta őket, mint
Medea a gyermekeit.
Édes anyjuk, aki most alattomosan lehúnyt szemmel, a hazugságtól
megfertőzött ajakkal, sápadtan és csökönyösen feküdt ágyában.
Gonoszság ez? Óh dehogy! Arató rajtakapta magát, hogy Katalint még
jobban sajnálja, mint önmagát.
– Isten veled, Gráczián Katóka! – mondta halkan.
Midőn keresztülment a dolgozószobán, az asztalon látta Kata kis
írótábláját.
Kezébe vette és az ő energikus kardvágás-betűivel két szót írt a Milka
kapitány írása alá:
Talita Kumi!
Aki szereti a jámbor idézeteket, ezt is megkeresheti Márk
evangéliumában. Aram nyelven van, magyarul annyit jelent, hogy: Leányzó
kelj föl!
Tulajdonképpen csak azért írta oda, mert restelte már a bujkálást.
Csodában azonban nem hitt, érezte, hogy Jairus leánya ezúttal nem
alszik, hanem megholt.
Egyedül ment ki az előszobába.
Ott azonban már várta és megrohanta valaki, valaki, akit nagyon
boldogtalanná tett a búcsú gondolata.
Kántor kutya.
És milyen különös az emberi szív! – Arató Istvánnak jól esett a tudat,
hogy mégis van valaki a házában, aki sajnálja a távozását.
Lehajolt Kántorhoz, megveregette a nyakát és mosolyogva mondta:
– Igen, Kántor, tudom: azért van hűség a világon!
Katalin még akkor sem mozdult meg ágyában, midőn ablaka alatt már
fölzúgott az induló gépkocsi.
A szemét sem nyitotta ki, a pillái közül azonban nehéz könnycsepp
szivárgott elő.