Ez azonban semmiképpen sem vall Péterre és Pálra, sőt a mondás maga nem
vall Katókára.
Az asztalon fekete bőrdoboz áll. Ez is egyik fiúé. A zára megromlott és
a gazdája fiatalos feledékenységében elmulasztotta megcsináltatni.
A dobozban lepecsételt nagy boriték van: „Végrendeletünk, – csak
halálunk után bontandó föl.“
Az ünnepiesen lendülő íráson látszik, mennyire hízelgett a fiúk
önérzetének, hogy ők végrendeletet írhatnak…
Igaz azonban, hogy mikor első ízben vonultak hadba: kisebb gondjuk is
nagyobb volt a végrendelet írásnál.
Kerek kis gyógyszerész-skatulya indult meg zörögve István ujjai alatt.
Kinyitja: vékony láncon egy-egy aranypénz, – a Katalin-érmek, miket a
sógornőtől kaptak.
Itthon hagyták?
A tanár visszaemlékezett rá, hogy milyen mélységes örömet szerzett a
fiúknak az amulett… A Mária Terézia-rendért sem lelkesedhettek volna
jobban és azzal a szilárd eltökéltséggel akasztották nyakukba, hogy a
halál sem fogja leoldani onnan.
És most mégis önként levetették… Péter és Pál már nem akarják viselni
Katóka emlékét.
Itt valami fájó titok lappang… Száz kérdés rajzott fel István fejében,
de a fiúk alkalmasint éppen azért szöktek meg, hogy ne kelljen
válaszolniok ezekre a kérdésekre.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A lakás végében megcsendült Katalin hangja.
Úgylátszik, már az imént hazajött, de nem jött be Istvánhoz, hanem a
konyhában érdeklődött az estebéd iránt.
A tanár nagysietve civilbe öltözött. Cipőgombolóra volt szüksége, de nem
találta meg és csöngetésére nem jelentkezett senki.
Egy idő óta mintha bomladozóban volna az egész háztartás. A cselédek
hatásköri összeütközéseket rendeznek és igen önérzetesek lettek, az
örökké fáradt Katóka pedig hallgat és nem törődik semmivel.
A tanár a magára hagyott férfi ügyefogyottságával jár-kel és keresgél a
szobákban.
Olykor egy gyöngéden érdeklődő szempár tekintetét érzi: Kántor kutya
mindenütt a nyomában van. Óh, csak tudott volna segíteni, szegény
Kántor, milyen édes-örömest megtette volna!
A kutya az asszony kék-szobájába is követte gazdáját, aki ott
férfiszokás szerint a legvalószínűtlenebb helyeken kereste a
cipőgombolót.
Még a Katóka éjjeli szekrényének fiókjába is belenyúlt. Gombolót ott sem
talált, ahelyett egy fotográfia akadt a kezébe: Milka százados képe.
Ez mit keres itt?
Kétszer-háromszor fogott kezet a kapitánnyal és mindíg azt a csendes és
titokzatos kis undort érezte, amellyel az ő természete bizonyos emberi
fizikumokkal szemben tiltakozni szokott.
Tudta azonban, hogy Katóka kedveli a századost, aki „neki köszönheti
életét“ és azért leküzdötte idegrendszerének előítéletét.
De mégis – mit keres Milka a felesége fiókjában?
Egyszerre valami förtelmes gyanú vicsorgatta rá a pofáját, – hirtelen
jött, mint a skatulyából kipattanó ördög… De ő rögtön elnyomta megint.
Még csak az kellene! – Milyen komiszak is vagyunk mi férfiak
tulajdonképpen. A legtisztességesebb közülünk is annyi mocskot látott
már életében, hogy nehéz hinnie a tisztaságban.
Katalin! Katóka! Az ő felesége!
Alapjában véve István is, bár sok mindent látott már az életben, úgy
osztályozta a nőket, mint az Arató-fiúk: a miénk és a másé. Ember- és
nőismeretünk szabályai csak a más asszonyára nézve érvényesek.
Később a dolgozóban találta a feleségét.
Bolyhos nagy kendőjébe burkolózva, fázékonyan, magába süppedve ült a
karosszékben.
Most is szórakozottnak és levertnek látszott, mint ujabban mindíg.
(Szegény gyermeket hogy kimerítette a kórházi munka!)
Ideges ujjai körül egy ezüstláncot forgatott, a láncon olló és fehér kis
írótábla kalimpált. A kórházi ruhája övén szokta ezeket viselni.
A tanár szándékosan nem vett tudomást a felesége rossz kedvéről, hanem a
jövő kilátásairól kezdett beszélni. Közbe azonban Milkára és az
Arató-fiúkra is gondolt.
A jövő kilátásai nem voltak valami verőfényesek.
Ha az ellenség, aki véres csökönyösséggel ostromolja a határszorosokat,
fel tud jutni a rahói hágóra, akkor ki kell üríteni a hármas számú nagy
barakkórházat…
– Imádkozzál, Kató, hogy ne jöjjön távirat, – fejezte be halkan Arató. –
Ötezer beteget a hegyeken keresztül költöztetni: hátborzongató gondolat!
Katóka azonban szót sem értett abból, amit az ura mondott.
Mozdulatlanul gunnyasztott, a szeme üresen bámult maga elé, a szájára
valami idegen mosoly fagyott rá – csak a kínos redőkbe vont homloka
árulta el, mennyire unja István hangját és mennyire terhére van az
örökös járkálása…
Arató meghökkenve mérte végig. Ilyennek még sohasem látta… Katóka most
olyan, mint egy üres színpad, amelyről elhordtak minden dekorációt. „Itt
ma nincs előadás, a társulat másutt vendégszerepel“.
Igen, Katalin abbahagyta a játékot. Nem akart tetszeni. Nem bánta, ha
István üresnek, fakónak, közönségesnek találja is.
Ez az ellenséges nemtörődömség meglátszott az arcán, amely elvesztette
mosolygó szeretetreméltóságát, a haján, amely rendetlenül lógott
homlokába, a nőietlen testtartásán, meglátszott még a szoknyája félszeg
gyűrődésén is…
Arató lelkén hirtelen villámfénnyel keresztül cikázott a meggyőződés,
hogy ez az asszony most egy férfira gondol. Egy idegen férfira.
Férfivágyak fluidumja hizelgi körül az ő feleségét és az
kéjes-tehetetlenül viteti magát a langyos árral…
Szinte érezte orrában az ellenség gyűlöletes szagát, – rémület, düh,
undor fagyasztotta meg szívét!
Az ő különös intuiciójával, amely olykor néhány parányi elmosódó
foltból, mit a górcső alatt látott, egész nemzedékek bűneit és
bünhődését tudta kiolvasni, egyszerre megértett mindent, ami körülötte
történik.
… Katalin szerelmes… Abba az emberbe, akivel ma is látta a
vadgesztenyefa alatt… Akinek képét az éjjeli szekrényében őrzi… Régebben
nagyon sokat írt róla a leveleiben, újabban nagyon sokat hallgat róla…
A gondolatai villámgyors cikázással rajzottak a fejében… Eszébe jutott a
borotváltképű medikus ordináre pesti mondása: „mamuska szerelmes…“
István a fogait csikorgatta – mit csinált ez az asszony az ő nevével?!
És most már világos volt előtte Péter és Pál dolga is! A fiúk megtudtak
valamit, talán megláttak valamit a kórházban… Elmentek, István elől
szöktek, vádolni nem akartak, hallgatni nem tudtak… Vérző szívvel,
hitüket vesztve, büszkén hallgatva és halálra szántan mentek vissza oda,
ahol az ágyúk mennydörögnek.
Igen, ez a „kibuvó“ rávallott az Arató-fiúkra!
De hát kivel élt ő együtt öt esztendeig?
István szembe ült a mitsem sejtő asszonnyal és egy ujságlapot vett a
kezébe. Katalin is ujságba temetkezett.
Egyikük sem olvasott azonban. A feleség meredt szemekkel nézte a
hirdetéseket és a kapitányára gondolt, a férj gondolatai pedig
leselkedve követték a magasból, mint vércse a vonuló fürjet.
A tanár kutató tekintete megtalálta Katalin kis írótábláját, melyet az
imént az asztalra dobott. Idegen kéz furcsa, önmagukba visszakunkorodó
vonásokkal betűket és számokat írt rá:
Szt. Ján. I. l. IV. 18.
A hirtelen undorból, amit érzett, tudta, hogy ki irta.
Letette kezéből az ujságot, fölkelt és lassan a könyves-polcokhoz
lépett, hogy megkeresse az új testámentumot, de nem találta a helyén.
Erőt vett magán, cigarettára gyújtott és sétálva cserkészett a lakásban.
A fekete kis könyv ott feküdt a zongorán, ahol Katalin felejtette.
János apostol első levelében ilyen szavakat talált:
„A rettegés nincsen a szeretetben, hanem a teljes szeretet kirekeszti a
rettegést: mert a rettegésnek gyötrelme vagyon: aki pedig retteg, nem
tökéletes a szeretetben.“
Katalin tehát még fél és a szentírásban járatos kapitány az apostol
szavaival bátorítja!
Istvánt ugyanaz a fizikai rosszúllét környékezte, amely néhány nappal
ezelőtt gyomorémelygést okozott a fiúknak.
Miféle asszony ez?
Öt esztendeig éjjel-nappal együtt voltak, akkoriban Katalinnak minden
gondolata az övé volt… Most először hagyta magára és az első ember, aki
az utcán jött, fölnyalábolta és magával vitte, mint valami gazdátlan
jószágot.
Ez volt Arató Istvánné? Kántor kutyával sohasem lehetett volna ilyet
tenni!
Kivel élt ő együtt annyi ideig?
Perzselő kiváncsisággal nézte a feleségét, mintha most látná életében
először. Bátran nézhette, az asszony oly mélyen alámerült langymeleg
ábrándjaiban, hogy semmit sem vett észre abból, ami körülötte történik.
Aratónak valami furcsa, babonás ötlete támadt:
Az ő Katókája meghalt. Aki szemben ül vele, egy idegen asszonyszemély,
gonosz komédiából vette magára Kató lárváját…
Hiszen a két nő külső hasonlatossága sem valami nagy… Hová lett az igazi
Katóka arany mosolya, amely még álmában is ott világított arcán? Hová a
gyermekded szerénysége, a kecses méltósága?
Az arcot, amelyet most maga előtt látott, valami édeskés, fülledt
melanchólia, valami éretlen fontoskodás vonásai torzították furcsává…
Egyszerre az a keserű gyanúja támadt, hogy a régi Katóka sem volt soha
az övé. Katóka bájos alakját talán csak ő álmodta meg és az ő játszó
fantáziája vetítette reá egy idegen asszonyi testre…
Hiszen valahányszor bele akart nézni, mindig csak a maga képét látta
Katóban, más semmit. A Kató lelke tele volt Arató gondolataival, a szíve
Arató érzéseivel, a szája Arató szavaival, a homlokán Arató büszkesége
világított… De hol volt maga Katóka?
Lehet, hogy nem is igazi ember, csak egy üres tükörkeret, amelyben
minden férfi, aki akarja, önmagát találja meg.
De azért Arató mégis tüzes dühre lobbant, ha arra gondolt, hogy ez a nő
az ő férfilelkének intimitásait odavitte és odaajándékozta egy idegen
himnek.
Mert mindaz, amit Milka megkivánt az asszonyban, nem a Gráczián-, hanem
az Arató-faj tulajdona volt. Ennek a furcsa és fajtalan keveredésnek
gondolata fölháborította és lealázta.
Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ráijesszen az alvajáróra. Vajjon
fölébred-e? Ha durva kézzel megérinti szívét, vajjon fölsír-e?
– Mondd csak, sok betegetek van még? – kérdezte.
Katalin csodálkozva bukkant föl álmainak mélységéből és szomorúan nézett
rá üres szemével. Jó ideig tartott, míg megértette, hogy válaszolnia
kell.
– Nem sok, nem nagyon sok, – mondta mély, fátyolos hangon.
– Az a szimuláns kapitány ott van még nálatok? – kérdezte István gonosz
nyugalommal.
Katalin fölneszelt.
– Miféle szimuláns –?
– Milka kapitány…
Az asszony elfehéredett. Mozgatta a száját, de jó ideig nem beszélt.
Később keserű és kihivó kis mosoly torzította el sápadt ajkát.
– Szimuláns! – sziszegte. – Hogy beszél maga az emberekről! Persze –
csak maga! Csak maga –!
A megvető mosoly oda ragadt a szája széléhez. Az orrcimpája vonaglott. A
szíve pedig forrt és reszketett a lázadó rabszolga alattomos
gyűlöletétől.
Egy másodpercig csodálkozva farkasszemet néztek a szakadáson keresztül,
amely köztük támadt.
A tanár nem tudta tovább nézni. Fölkelt, átment a szomszéd szobába.