Az asszisztens egy orvosnövendék kíséretében gyors zergeugrásokkal
vágtatott le a földszintre.
A medikus, aki borotvált képével és elszánt arckifejezésével a
magyar-amerikai tipus képviselője volt, a pesti nyelvhumor szándékosan
éneklő hangsulyozásával mondta:
– Úgylátszik tavaszodik, „mamuska“ szerelmes.
A lépcsőfordulón a két fiatalember majd hogy bele nem ütközött az
emeletre fölhaladó aranygalléros katonaorvosba.
Az asszisztens belesápadt nagy zavarába, amint meghajolva köszöntötte.
Odalenn a földszinten halkan és dühösen hördült rá a növendékre:
– Tudja maga, ki volt az? Arató professzor!
A medikus öklével a homlokára ütött és fojtott hangon hörögte vissza:
– Látott már ilyen állatot, mint én vagyok?
Arató István időközben fölért a lépcsőház hatalmas ablakához. Onnan le
lehetett látni a kórház udvarára.
A tanár szeme idillikus kis jeleneten akadt meg.
Az udvaron vadgesztenyefa áll. A fa fekete váza könnyed elegánciával
nyújtja ágait ég felé. A délutáni verőfényben izzó rügyek – ezer kis
arany ököl – remegő erőlködéssel szorongatják markukban a feszülő,
bontakozó tavaszt.
Holnap szétrobbannak az öklök és aranyzöld lombbal szórják teli az
ágakat.
A fa alatt heverőszék áll, a székben egy délceg, szőke katonatiszt
pihen. Sebkötése nincs, de szenvedőnek látszik. Mellette fehér-főkötős,
karcsú ápolónő ül és édes komolysággal olvas a piros kötésű könyvből.
Ilyenféle képes levelező-lapokat tíz fillérért árulnak a szerényebb
igényű közönségnek. „Tavasz a kórházban“.
De nini, hiszen az ápolónő Katóka!
Arató, aki ebben az órában érkezett vissza a fővárosba, egy pillanatig
habozva állott az ablakban, de azután mégis úgy határozott, hogy előbb
Kádár kollegájával fog beszélni.
Az talán meg tudja neki magyarázni, mit jelent Péter és Pál
elhamarkodott bevonulása, amiről csak elkésetten értesült Katóka
panaszos leveléből.
Kádárt azonban hiába faggatta.
A fiúk eleinte ugyancsak élvezték a kórházi vakációt, de aztán egyszerre
olyan szilaj türelmetlenséggel rohantak vissza a harctérre, mintha
angyalok szólongatnák őket aranytrombitákkal.
Ennyit István is tudott.
Katalinnal a lépcsőn találkozott. Fáradtan vonszolta fel magát és szó
nélkül csókra nyújtotta hideg homlokát.
– Azt hiszem, egypár napig itthon maradhatok most, – köszöntötte a
tanár. – Addig te is szabadságot kapsz a kórháztól.
Az asszony meghökkenve emelte föl komoly arcát.
– Lehetetlen, István! Nekem itt annyi a dolgom, – annyi a dolgom… És ha
az ember valamit elvállalt –
Az éretlen fanatizmusával már szinte idegessé tette Aratót.
– Éppen most beszéltem Kádárral… Azt mondja, semmi olyan dolgod nincs
most, amit helyetted akármelyik nővér el nem végezhetne… Rád fér már egy
kis pihenés, – fáradtnak látszol.
Katalin megadással csüggesztette le fejét.
Egypár dolgát azonban mégis el kellene még intéznie. A raktárkulcsokat
is át kell valakinek adni… Szóval, István menjen csak előre, estebéd
előtt ő is otthon lesz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Arató szobája mellett volt a fiúk egykori tanyája.
Most is teli volt még az ő tartalékba került civil holmijukkal: furcsa
szabású sportruhákkal, vívókeztyükkel, tennisz-ütőkkel, tornázó,
lovagló, csónakázó és fürdő ifjak és leányok képeivel.
István szimatolva állott a küszöbön, mintha itt keresne választ a
kérdésre, amely mindjobban nyugtalanította.
Mi történt a fiúkkal? Azelőtt minden apró-cseprő ügyükben ki szokták
kérni bátyjuk véleményét, – még golyvás galambot is dehogy vettek volna
az ő hozzászólása nélkül! – ezúttal azonban úgy viselkedtek, mintha
éppen ő előle szöknének.