Milka folytatta:
– Soha életemben nem bántak velem ilyen sértően, mondhatnám: ilyen
megvetően… Mintha nem is a fölebbvalójuk, hanem valami egészen
közönséges – mintha a legutolsó nemtudommicsoda volnék… Ha nem
tekinteném, hogy az ön rokonai –!
Abba hagyta és lemondóan legyintett. A hangja egyszerre nagyon mélyen
zengett, amint azt mondta:
– Legyen nyugodt, semmit sem fogok ellenük tenni. Semmit. Mindent
eltűrök tőlük. Mindent. Ők azt a nevet viselik, mint ön!
Katalin szeme könnyes volt, a szíve teli volt keserűséggel.
– Köszönöm, – mondta – köszönöm és bocsánatot kérek öntől… Mindennek én
vagyok oka. Sejtenem kellett volna – hiszen ismerem az Aratókat!
Óh, azok az Aratók! Most már nagy távolságból nézte őket, mint valami
idegen fajt. Minden Arató hideg, gőgös és gúnyolódó. Mind azt hiszi,
hogy az emberek feje fölött járhat. Egy kicsinylő mosollyal akarnak
végezni az élettel és a halállal… Az ikrek is ilyenek, István is…
Kata fejében megfoghatatlan sebességgel rajzottak a gondolatok… És
egyszerre felbukkant előtte a keserű kérdés: Vajjon szereti-e a
feleségét István?
Vajjon tud-e egyáltalában szeretni? Szüksége nincs az asszonyra, annyi
bizonyos. Épp oly kevéssé, mint a templomtoronynak nincs szüksége a
fecskére, mely az eresze alatt fészkel.
De erről beszélni sem lehet István előtt. Mert mindjárt megjelenik az
arcán az a bizonyos Arató-mosoly… Oh, hogy fázott Katalin az oltvai
bikaölők kaján mosolyától!
– Milka, – mondta a síró nők édes és puha hangján, – felejtsük ezt el…
És ha jó akar lenni hozzám, ha nagyon jó akar lenni, akkor hozassa most
át gordonkáját. Ma Schumannt szeretném hallani. Ő meg fog gyógyítani…
Katalin eddigelé nem sokat értett a zenéhez, de Milka művészete
megnyitotta előtte a harmóniák kapuját.
Ezt a zenét megértette, ez olyan volt, mint a forró fürdő, melyben a
fázó lelke kéjesen alámerülhet, ennek ingerét minden csöpp vérével
szomjazta.
Valahányszor a gordonka szólott, elszabadult gondolataik párhuzamos
szárnycsapásokkal kalandoztak és ha Milka végül letette a vonót, szinte
különös volt, hogy akkor megint a hétköznapok közömbös nyelvén tudtak
egymással beszélni…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Péter és Pál már útrakészen voltak.
Ijjártó, aki ugyanazzal a menetzászlóaljjal indult a Kárpátokba,
előrement a vasútra a podgyásszal, azok ketten pedig még sietve búcsút
mondtak a kórháznak.
Az orvosok és ápolónők szidták őket és mindenki sajnálta őket.
Katalintól is el kellett búcsúzniok. Kezet csókolnak neki, egy szót sem
szólnak, mennek…
A raktár előtt egy sárgaképű apácával találkoztak össze.
– Benn van a sógornő? – kérdezte Pál.
– Benn van.
– Ki van vele?
– Ki volna? A kapitány! – sziszegte a szürke néni. Egy szúrós pillantást
vetett reájuk és elment, a sokráncú szoknyáját suhogtatva.
A fiúk leforrázottan állottak az ajtó előtt. Odabenn fülledt csönd volt.
Pedig ha beszélnének, kihallatszanék a hangjuk… Miért nem beszélnek?
Péter és Pál nem mertek egymás szemébe nézni. Szégyelték magukat és ifjú
szívüket keserű féltékenység marcangolta.
Egyszerre hangot adott a csönd. Odabenn megszólalt a gordonka.
Vontatott, forró, buján remegő hangon… A szfinx-kandúr miákolt az
esthomályban.
A fiúk visszafojtott lélegzettel füleltek. De aztán az egyik is, a másik
is lerázta magáról a hanghinár langyos ölelését.
– Gyerünk!
És istenhozzád nélkül elmentek.
Az utcán azt mondta Pál, hogy Kántor kutyától mégis el kellene búcsúzni.
Péter ezt rendjében valónak találta. Ha az ember háborúba megy, akkor
azt akarja, hogy valaki sajnálja egy kissé.
Kántor nem mutatta magát érdemtelennek a fiúk rokonszenvére, mindenáron
velük akart menni a harctérre és még akkor is szűkölve kaparta az
előszoba ajtaját, mikor távozó jóbarátjai már lenn jártak az utcán.
Katalin igen elkeseredett, midőn megtudta, hogy a sógorai búcsu nélkül
ugrottak meg.
– Óh, azok az Aratók! Szíve egyiknek sincs! De ezt majd el fogja
panaszolni Istvánnak.
Péter és Pál azalatt egy bérkocsiban ültek, amely elé igen nagy, sovány
pej volt fogva. A pej furcsa ugrásokban haladt előre, közben mindig bal
felé rázta a nagy fejét.
A körúton, amelyen végigmentek, vakítóan ragyogtak a mulatók lámpái.
Egy-egy fényárban úszó kapu előtt csoportosan állottak a föltűrt gallérú
urak és a kurtaszoknyás, magascipős hölgyek…
Végre – végre benn ültek a homályos, szivarfüstös másodosztályú fülkében
és a vonat csikorogva, döcögve megindult alattuk…
Még hat tiszt volt velük a fülkében és mind a hat már javában aludt. Ki
jobbra, ki balra dőlve az ülésén, némelyik gőgösen horkolva, a többi
szerényen szuszogva.
Jó volt, hogy aludtak az urak, így a két Aratónak nem kellett
restelkednie a forró gyermekkönnyek miatt, amelyek addig peregtek a
szemükből, míg végül álomba nem sírták magukat.