Katalin! Az ő Katókájuk! István bácsi felesége!
Hiszen ők is láttak már valamit az életből. Tudtak egyet-mást a nőkről.
De abban a szent hitben nőttek fel, hogy van a nőknek egy osztálya,
amely csillagok magasságában fölötte van minden gyanúnak és
gyöngeségnek, fölötte talán a természet rendjének is, azok nem is
emberek, azoknak nincs is nemük, édes, tiszta, szent és jóságos semleges
lények: ők az Arató-család asszonyai.
A két fiú valósággal rosszul lett… A gyomruk émelygett… Levették
mellükről az érmet, zsebükbe gyűrték és a szégyentől betegen
visszabújtak a szobájukba.
Katalin, mielőtt hazament volna a kórházból, egy percre még benézett az
ikrekhez. Azok már ágyban voltak.
– Éppen most beszéltem Kádár professzorral, – mondta a sógornő. – Jövő
héten meglesz az engedély, háziápolásba mehettek és akkor nálunk fogtok
lakni.
Hosszú szünet. Végül megszólalt Péter. Csendesen és szárazan mondta:
– Jövő héten mi már nem leszünk itt.
– Nem? Hát hol lesztek?
– A fronton. Holnap reggel szolgálattételre jelentkezünk.
Kata meglepetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.
– Elment az eszetek? Mért akartok most egyszerre visszamenni?
– Ott jobb nekünk, – válaszolt Palkó szárazon.
– Jobb mint itt?
– Jobb!
Az asszonynak feltünt, hogy egyikük sem viseli már nyakán az ő Szent
Katalin-érmét…
A szájuk körül az a bizonyos kemény vonás vonaglott, amellyel Arató
István szokta leplezni a felindulását. Az oltvai mosoly! Most valóban
meglepően hasonlítanak az Álarcos Szűz trónja mellett álló ifjú
trombitásokhoz…
Katalint elfutotta a hirtelen méreg. Vállat vont és faképnél hagyta
őket. Úgylátszik, a sihedereknek fejükbe szállott az általános
kényeztetés! Nos, holnapig talán megjön az eszük…
De azoknak nem jött meg az eszük. Komor elszántsággal, dühös
türelmetlenséggel mentek előre, amerre a rögeszméjük hajtotta őket.
Jártak, keltek, fölebbvalóiknál jelentkeztek, folyamodásokat írtak,
protekciót kerestek, könyörögtek és ravaszkodtak, csak küldjék őket már
az ezredükhöz.
A pesti levegő méreg nekik, sem enni, sem aludni nem tudnak már itt,
minden lélegzetvétel kín.
Katalin növekedő nyugtalansággal figyelte őket. A szíve fájt. És mit
szól majd ehhez István?
Milka százados, akinek elpanaszolta baját, magára vállalta, hogy beszél
velük. Bizott benne, hogy fölebbvalói tekintélyével megpuhíthatja a
gyerekeket.
Alkonyatkor föl is kereste őket a szobájukban. Csukaszürkében voltak
már, lábszárvédővel, sárga pisztolytokkal az oldalukon. Melegen és
bizalmasan, az apai jóbarát rezgő basszus-hangján szólott hozzájuk.
Tegezte őket.
Azon kezdte, hogy a Kárpátokban most véres harcok dúlnak, ecsetelte a
téli hadjárat borzalmait, elismeréssel emlékezett meg eddigi
magatartásukról, egyszersmind azonban óva intette őket attól, hogy
fiatalos buzgalmukban túlzásokra ragadtassák magukat… Mert hiszen két
emberen úgy sem fordul meg a háború sorsa!
A fiúk némán hallgatták. Feszes vigyázz-állásban voltak, de mind a
kettőnek arcán kaján gúnymosoly jelent meg.
Milkát ez némi zavarba hozta… Úgy gondolta, hogy jószándékú buzgalmában
talán békésebb nézeteket is talált vallani, mint katonához és
fölebbvalóhoz illik és igyekezett kimagyarázni szavait. Hogy ő nagyon
lelkesedik a személyes bátorságért, szépnek találja a hősi halált is, de
persze csak úgy, ha azzal valami magasabb célt szolgálunk…
Az ikrek gúnyos mosolyából most már gőgös és megvető vigyorgás lett.
Ifjú arcukon olyan különös volt a kegyetlenség kifejezése, mint májusi
hó a muskátli-ágyakon.
Milka megsejtette, hogy azok most mire gondolnak. A saját arca
forróságából érezte, hogy elpirult… Tovább beszélt, közbe mind nagyobb
zavarba jött, mert érezte, hogy már csupa sületlenséget fecseg.
Egy pillanatra fölágaskodott benne a hajdani Milka százados, az
irgalmatlan vasember. Hiszen majd ráncba szedi ő ezt a két elbizakodott
fajankót!
De amint közeledett a feszesen álló ikrekhez, a sötét szobában két
gonosz, acélkemény, a gyűlölettől szikrázó szempárba tekintett.
A kapitány nem értette a féktelen gyűlölet okát, de érezte, hogy ez a
két megvadult farkaskölyök most mindenre képes.
Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, mint a zaklikovi
éjszakán…
Zavartan hebegte:
– Hát tegyenek, amit akarnak…
És kiment a szobából.
Péter és Pál egész idő alatt egyetlen szót sem beszéltek.
A kapitány akkor háborgott csak igazán, mikor már a fehérnemű-raktárban
beszámolt a küldetésével. Biztos volt benne, hogy a két arrogáns
kölyöknek az ő idegsokja ellen van kifogása, de ezt persze nem mondta
meg Katának, aki egyébként maga is ilyesmit gondolt.
– Oh, azok az Aratók! Hallatlan, hogy mit merészeltek velem! Úgylátom,
teljesen megbódította őket a vitézségi érmük… Szóba sem állottak velem,
hátat fordítottak, a szemem közé nevettek!