– Óh, nagyon jó lesz!
Az asszony keze már az ajtókilincsen van, de újra megszólal.
– Ami pedig azt a kérdést illeti: minek élni… Én Istenem! Az embernek
vagy van valamije, amiért érdemes élnie, vagy nincs semmije…
– Nekem semmim sincs! A világon semmim sincs! – morogja Milka keserűen.
Katalin komolyan tekint reá.
– Nos, ha nekem semmim sem volna, akkor is volna valamim. Megvolna az a
tudatom, hogy homo sapiens vagyok, nem ruhás baba… Nem a nemesség, hanem
az értelem kötelez. Arra kötelez minket, hogy viseljük el tőlünk telhető
méltósággal az élet nyomorúságait… Mert az élet nem majális!
– Milyen erős ön! Hogy irigylem! – csodálkozik Milka és a világos nagy
szemével úgy nézi Katalint, mintha most látná életében először.
Valamit akar még mondani, de hirtelen megrázza a fejét: eh, minek? – és
a fantáziája fáradtan, mint a hulló falevél, libeg a mélység felé:
– Esküszöm önnek, méltóságos asszonyom, a legokosabb, amit tehetnék, az
volna, ha egy Frommer-golyót lőnék a koponyámba.
Katalin nővér összevonja fekete szemöldökét a fehér főkötője alatt.
– És én esküszöm önnek, százados úr, ha nem tudnám, hogy ez az
életuntság is betegségi szimptóma, akkor most egy kicsit lenézném érte.
Öngyilkosság? A zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.
Milka szőke nagy koponyája bűnbánóan lekonyul.
– Milyen erős! – mormogja fanatikusan.
Katalin arcát ekkor egy meleg kismama-mosoly világítja meg.
– Tudja mit, kapitány? Feküdjék le szépen, aludjék reggelig. Ha nyolc
órát aludt – de nem szabad csalni! – akkor megengedem, hogy reggeli után
meglátogasson a fehérnemű-raktáromban.
Menni akart, de Milka összekulcsolta a két kezét és forró könyörgéssel
nézett reá.
– Egy szóra még! Engedjen meg egy kérdést… Régóta küzködöm már ezzel, de
végül meg kell kérdeznem… Mondja, nem vet meg engem?
Megvetni? Kata enyhén mosolygott, mint a fiatal anya, mikor a kisfiú
valami nagy ostobaságot kérdez. Ez a mosoly igazán széppé tette arcát.
– Megvetni? És miért? Mert egy gránát, amely egy templomtornyot is le
tudna dönteni, leütötte a lábáról? Kedves százados úr, én még a
templomtornyot sem vetem meg, pedig az szilárdabb anyagból készült, mint
ön.
Megfogta Milka kezét és így folytatta:
– A tornyot újra fel lehet építeni, az embert pedig talpra kell
állítani! És az embernek azért van esze és akaratereje, hogy ő is
segítsen nekünk kissé a talpraállításnál… Nem gondolja?
Fölemelt fejjel, kedvesen fölényes mosollyal állott előtte a fehér
ruhájában.
Olyan erős, olyan tiszta és büszke volt, mint a márványszikla a
hegytetőn.
A kapitány nem emelte ajkához, hanem mélyen meghajolva csókolta meg
megmentőjének aetherszagú kis kezét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Milka különben már a vasuti találkozás után is sűrűn gondolt Aratónéra.
A gondolatai akkoriban valami furcsa, töprenkedő kíváncsisággal tipegték
körül karcsú alakját.
Az asszonyt senki sem ismerte a fővárosban – Aratóék visszavonultan
éltek, – de azért előkelő és vonzó híre volt. Egy nő, aki annyira le
tudja kötni Arató Istvánt, maga is egy női kiadású Arató lehet.
A jó híre hófehér gyöngykoronaként fénylik okos homlokán.
Midőn most az irgalmasság lágy és komoly gesztusával lehajolt az
egyszerű katonatiszthez, Milka egyszerre ráismert. Ő, aki egyébként
olyan idegenül állott szemben a nőkkel, most megtalálta önmagában
Katalin képét, mint ifjúkori álmainak édes ismerősét.
Micsoda asszony ez!
Olyan igaz és egy darabból való, olyan drága, mintha egyetlen nagy
kristályból faragták volna. Megérzik már a teste üde illatán is, hogy a
hazugság szennyje sohasem érintette.
Mindaz, ami után Milka vágyódik és amiről már-már azt hitte, hogy csak
álomképekben van meg a csillagok alatt, mindaz mint szent valóság izzik
és világít az asszony lelkében.
Milyen jó, hogy mégis vannak ilyen nők a rikácsoló nősténypávák
seregében! Ők azok, akik meleggé, illatossá és otthoniassá tudják tenni
ezt a nyomorúságos, rosszszagú életet.
Az élet! Milka most már nem is tudott volna jobbat kezdeni visszanyert
életével, mint hogy odarakja Katalin keskeny fehér cipője elé.
Oda rakja áldozati ajándékképpen, hálából azért, hogy Katalin a világon
van. Odarakja remény nélkül, mert hiszen tudja, hogy Katalin élete
felhők magasságában vonul el az övé fölött.
A Chopin-est után bizonyossá lett előtte, amit eddig hinni nem mert: ő
is lehetne még ember az emberek közt.
Egy ilyen nő meg tudná váltani a bolygó hollandit. Egy mosolyával meg
tudná oldani Milka szfinx-életének minden fájó rejtélyét.
Odafenn már is megmozdultak a néma havasok. Amit eddig örök jégnek hitt
Milka, az tavaszi virágzássá változott át.
És minden, amiben eddig nem mert hinni: az élet, az ifjúság, az erő, a
nő, a szerelem: bódító illatú viráglavinaként siklik feléje.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Chopinnek szentelt est után Kata lefekvéshez vetkőzött.
Egy pillanatra megállott az öltözőszoba nagy tükre előtt és ekkor
bensejében egy pajkos hang azt kérdezte: vajjon tudja-e a nagy katona,
hogy milyen csinosak vagyunk mi?
A hang egy valakié volt, aki Kata iskolás leánykora óta ott tanyázott
lelkének hetedik kamrájában és aki ma is szakasztott olyan kotnyeles
volt még, mint tiz esztendővel ezelőtt.
A fő-Kata azonban csendre intette a mellék-Katát, ő ma merengő kedvében
volt, nem szerette az efféle léhaságokat.
Annyi bánatos méltósággal, amennyi egy hálóingben levő, mezítlábas
uriasszonytól kitelik, átment a kék bársonyszobába és sóhajtva bemászott
özvegyi ágyának paplanja alá. A hableány barlangja ma különben hideg
volt.
Nem volt még álmos, de azért rögtön eloltotta a lámpát, a nyakszirtje
alatt összefonta két karját és várta rendes éjjeli látogatóit…
Éjjeli látogatói: Milka kapitány gondolatai. Ebben a csendes órában
mindig odatalálnak az asszonyhoz, mint Bacchus isten szelíd párdúcai
Ariadnehoz.
Ezuttal a Nocturne forró fuvallatának szárnyán érkeznek, az éjféli
égbolton vonuló fellegekkel. Aranyfényű, lágy hullámzással magukhoz
emelik és magukkal usztatják az ellenállásra képtelen asszonyt.
Szóval: Arató István felesége a széles Jacaranda-ágyban, mit egy székely
ezermesterrel faragtatott neki az ura, egy bakakapitányról ábrándozott…
Katalin asszony ezúttal önmagának játszott az arany-hegedün:
Ez a legtisztább, leggyönyörűbb emberi érzés, ami valaha nő szívét
megdobbantotta. De nem! Más nő, közönséges asszony, akinek udvarláson,
mulatságon jár az esze, ilyet sohasem képes érezni.
Mert őt valami titkos lelki anyaság szálai fűzték ehhez az emberhez.
Milka az ő teremtménye, az ő nevelése, az ő tulajdona volt.
Látta a kapitányt mint növényi életet élő, hangtalan embriót; látta mint
gügyögő, botorkáló gyermeket; a gyógyulás későbbi fokán mint
szégyenkezve bújkáló kamaszt; ma pedig mint egész férfit látta viszont a
fölépült embert.
Csoda-e, ha most a nagy gyerek szőke feje gyöngéden és melegen
tükröződött Kata lelkében?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A valóságban azonban még sokkal nevezetesebb dolog történt, mint Katalin
maga is hitte volna.
Az történt, hogy a szép Zolky leánya új szerepkörbe lépett át.
Eddig csak a szerepeit cserélgette az élet színpadján. A jelmezei
változtak és változtak a nóták, miket elpengetett arany hegedűjén, de a
szerepköre mindig a régi maradt: ő volt a híres ember kicsi Katókája.
Ezúttal azonban új és magasabbrendű szerepkörbe lépett át. A bájos kis
Senkiből Valaki lett. Egyéniség. Ember, akinek feje fölött egy emberi
sors fellegei gyülekeznek.
A sok Katalin közül, aki egymásután már előlibbent fantáziájának
függönye mögül, egyik sem volt olyan újszerű, olyan ingerlően érdekes,
olyan komoly és nagyszabású, mint az, akinek képét most Milka kapitány
szemtükre verte vissza.
Ez nem volt többé a bájos és jelentéktelen szubrettpofácska, hanem a
heroina nemes, erélyes és megragadóan emberi profilja.
Milka századosban most megtalálta az ő legmegértőbb közönségét és így
meg volt róla győződve, hogy megtalálta önmagát és életének igazi
célját.
Proteus leánya mostani alakjában aratta legnagyobb sikereit és
ennélfogva most élte legigazibb életét.