Egy hónapig nem látta Kata az urát, a nagy zűrzavarban a híradásai is
rendetlenül érkeztek az északkeleti országhatár különböző pontjairól, de
azután egyszerre táviratot küldött Kassáról.
_Mind a két fiú megsebesült. Sebesülésük nem veszedelmes. Aggodalomra
nincs ok. Kérek számukra helyet a kórházadban. Holnap délben érkezem
velük a máltai vonaton._
Katában megdermedt a lélek.
Ő csodálatosképpen sohasem gondolt még arra, hogy a fiúkat valami komoly
baj érhetné. A szive legmélyén az a gyermekes babona élt, hogy őket,
Aratóékat, kivételes elbánás illeti meg a sors részéről.
Kádár professzor tőle telhetőleg vigasztalgatta. Ha nincs komolyabb baj
– Arató mondja, és igy nincs is – akkor még inkább örülni lehet az
esetnek. Egy időre legalább szárazra kerülnek a fiúk és az sem fog nekik
ártani, ha rendesen kialusszák magukat.
Késő este lett, mire a máltai vonat megérkezett. Katalin és az
asszisztens a pályaudvaron várták a három Aratót és autón vitték őket a
kórházba.
A gyerekeknek igazán nem lehetett komoly bajuk, mert útközben
szakadatlanul járt a szájuk. Jól is esett nekik, de restelték is a nagy
feltűnést; azt mondták, szót sem érdemel, ostobaság az egész. Csupa
szerénységből igen hangosak voltak.
A villamfényben úszó hófehér kötözőben maga Kádár szedte le róluk a régi
kötést.
Ezek a fiúk a születésük pillanatától fogva szinte babonás
következetességgel osztoztak egymás sorsában. Kanyarójuk is együtt volt,
a kolozsvári gimnáziumból is együtt tessékelte ki őket a tanári
értekezlet és most is ugyanegy orosz gépfegyver tüzében sebesültek meg.
Péternek a felső karcsontján, Pálnak a vállizmán szaladt keresztül a
golyó.
– Mikor kaptátok a lövést? – kérdezte Kádár.
– Hat nappal ezelőtt.
– Ebcsont! – mondta a főorvos, aki szerette a goromba doktort adni. –
Köszönjétek apátoknak, hogy ilyen jó vért hagyott rátok!
Megfürösztötték és ágyba fektették őket. Kissé lesoványodtak, míg oda
voltak, talán meg is nőttek, az arcuk megbarnult, a vonásaik
megkeményedtek.
Katalin, mielőtt hazament volna az urával, még benézett a különszobába.
Egy-egy sztaniolba csomagolt töltött csokoládét vitt a fiúknak. A
nyakukon, a nyitott hálóing alatt, ott látta Szent Katalin érmét.
– Mit üzentek Kántor mesternek? – kérdezte.
– Tiszteltetjük és holnapra várjuk a látogatását.
Péter és Pál azután magukra maradtak. Kiszámított lassúsággal ették a
csokoládét, közben hangosan örvendeztek, mint a vakációra hazaszabadult
iskolás fiúk.
– Hűj, de finom ágy!
– Holnap kilencig alvás.
– Reggelire kávé, kifli.
– Két tojással. Nekem két tojással. A hálás haza nekem két lágy tojással
adósom…
– Ahogy én ezt a Kádár professzort nézem, hat-nyolc hétnél előbb nem
ereszt vissza a csapathoz.
– A hatból négyet István bácsiéknál töltünk, mint magánáponcok.
– Jó lesz megint egyszer a diványon hasalni és Kárpáthy Zoltánt olvasni.
Azután édesen elaludtak, mint egykor édesanyjuk ölében. Az orosz nehéz
ütegek pergőtüze, a támadó szibirjákok urrá-kiáltása, a mult heti
szuronyharc vad képei nem zavarták őket.
Álmukban is élvezték a szoba enyhe melegét és a ruganyos ágyat. Mind a
ketten valami egészen halk és kimondhatatlanul kedves zenét hallottak: a
vérük zsongott és muzsikált a fülükben.
Az idő már éjfélre járt, midőn Arató és Katalin a lakásukba érkeztek.
István útközben elmondta, hogy a fiukat a harctérről először Kassára
szállították. Ők a család előtt el akarták titkolni sebesülésüket, de a
kassai kórházparancsnok, midőn megtudta, hogy a két önkéntes Arató tanár
öccse, távirati értesítést küldött Istvánnak.
A tanár különben szokatlanul nyomott kedvében volt. A tifusz-járvány
robbanó erővel terjed az északi hadseregnél, a védő-oltások pedig lassan
haladnak… A hajnali vonattal maga siet a frontra, hogy gyorsabb ütemet
vigyen bele a munkába…
Mindjárt lefeküdt és két perc mulva már mélyen aludt.
Hajnalban csizmásan, kardosan Katóka ágyához lépett, hogy megcsókolja.
Az asszony érezte a bőrszagot, pillái közül látta az aranygallér
csillogását, de annyira fáradt volt, hogy csak halk nyöszörgéssel
terjesztette szét a két karját, midőn arcán érezte az ura száját,
beszélni nem tudott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Péter és Pál jól érezték magukat a kórházban.
Megengedték nekik, hogy naponta néhány órát fennjárjanak és ők fölfedező
utakra indultak a termeken végig és hamarosan összebarátkoztak a
doktorokkal, ápolónőkkel és betegekkel.
Midőn megtudták, hogy Milka százados úr is a kórházban van, egy gyors,
ijedt pillantást váltottak egymással… Midőn pedig véletlenül
összetalálkoztak vele a folyosón, valósággal megdermedtek nagy
zavarukban.
A kapitány azt hitte, hogy a nagy tisztelet bántja őket, pedig a fiúk
csak szégyelték magukat, mivel olyasmit képzeltek, hogy a Milkának kínos
lehet a velük való találkozás.
Annál nagyobb volt örömük, hogy fölfedezték Ijjártó káplárt. Vidám
üvöltéssel rohanták meg és azontúl idejük egy részét a hármas számban
töltötték. Úgy látszott, hogy ezt a parasztembert nagyon a szívükbe
zárták.
Háborús élményeket nem tudtak mesélni, hiába faggatta őket egy
csúcshurutos önkéntes, aki még nem járt a fronton. Olyanformán voltak a
háborúval, mint a hazaszabadult diák az iskolával: untak rá
visszagondolni.
Csak jelentéktelen epizódok foglalkoztatták őket, a háború arabeszkjei.
A barna kis kutya, mely a zászlóaljhoz szegődött; a gólya, mely az égő
parasztház fölött keringett; a Botlik őrmester kiégett nadrágja.
Azzal hamar tisztába jöttek, hogy Katalinnal valami baj van. Hármuk közt
azelőtt valami szabadkőmüves-egyetértés volt, amely főleg abban
érvényesült, hogy más emberfia előtt érthetetlen okból olykor a
pukkadásig tudtak kacagni.
Most azonban hiába dobálták apró arany horgaikat a sógornő felé, azok
lesiklottak az asszony zárkózott lelkén.
– Dehát a háború! – vigasztalták egymást.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sárréthy főhadnagy, a pótzászlóalj segédtisztje, a kórházba jött, hogy
meglátogassa a lófő Stowassert.
Ott véletlenül meglátta az Arató-fiúkat.
– No nézd, hát ti itt vagytok? Az ezred meg mindenütt kurrentál… Éppen
most írtam át a kassai kórháznak, hogy mi van veletek.
– Mi baj? Történt valami? – kérdezték a megszeppent fiúk.
– Az történt, hogy mind a ketten soronkívül zászlósok lettetek. Egyiktek
azonfelül megkapta az arany vitézségit, a másik a nagy ezüstöt. De hogy
melyiket kapta Péter és melyiket Pál, azt már nem tudom, talán maga a
honvédminiszter sem tudja.
– Lóvá akarsz tenni, főhadnagy úr?
– Becsületszóra! – mondta Sárréthy szigorúan.
– Tiszti becsületszóra?
– Az én felelősségemre felvarrhatjátok az aranysávot. Az érmeket pedig
délig ideküldöm.
Valami kitüntetést ugyan vártak, tudták, hogy fölterjesztették őket, de
ennyit még sem reméltek. Nem is műveltek ők valami különös dolgot. A
visszavonulás alkalmával parancsot kapott a századjuk, hogy a luznai
hídfőt tartani kell, tartani minden áron, mig át nem kelt az utolsó
trénkocsi a tulsó partra.
Ők hát tartották. Akkor is, mikor már mind a két tisztjük és a legénység
kétharmada az árokban feküdt. Az alezredes parancsolta, hát hogy mert
volna engedetlen lenni a két fiu?
Hanem ebből most már nagyszerű meglepetés lesz Katalin és Ijjártó
számára…
Este a fiúk zászlósi díszben, a vitézségivel a mellükön – Pál kapta az
aranyat, Péter a nagy ezüstöt, bár fordítva is eshetett volna –
beosontak a fehérnemű-raktárba.
Ez volt a Katalin saját külön birodalma. Egy kis íróasztala volt az
ablak mellett, az asztalon két szál rózsa virított a pohárban.
Péter és Pál elbújtak a fehérneműs polcok közt és türelmesen vártak.
Jó ideig tartott, míg végül megnyílt az ajtó. A fiúk igen ravasz arcot
csináltak… Valóban Katalin jött. De nem egyedül! Valaki vele volt: Milka
százados úr…
A fiúk visszafojtott lélegzettel lapultak meg búvóhelyükön, azok ketten
pedig beszélgetve mentek végig a polcok között.