Minél jobban elmaradoztak a multban a zaklikovi emlékek, annál
nehezebben tudta Milka önmagának elhinni, hogy ő valóban beteg volt.
Később már csak úgy volt, mint a kis fiú, aki merő makacsságból nem akar
előjönni a sötét kamarából, ahová büntetésül zárták.
Csak abba ne hagyja! – gondolta magában, midőn Katalin megkezdte mentő
kisérleteit.
De effelől ugyan nyugodt lehetett: a fiatal asszony annyira büszke volt
a harcra, mit a sötétség szellemei ellen indított, hogy nem engedte ki
többet a prédát rózsás karmaiból.
A szőke óriás pedig engedelmes gyermek volt és bágyadt megadással
engedte át magát „Katalin nővér“ vezetésének. Az ő rendeletére evett,
ivott, pihent és sétált, szedte az orvosságot és játszott a gordonkáján.
Senki sem kérdezte, honnan szerezte szokatlan hatalmát az asszony:
idegbetegnél a legszokatlanabb dolog is megszokott.
Katalin mindennap, ha már elvégezte körútját a kórtermeken végig, bement
még az ő külön betegéhez.
Többnyire a doktorok társaságában, néhanapján egyedül. (Arató István
felesége megengedheti ezt magának!)
Folytatták a muzsikális gyógymódot és a kapitány az asszony egy szavára
már térdei közé fogta a gordonkáját.
Ma megint Chopinnál időzött igen hosszasan.
A Nocturne forró áradásába a százados beleolvasztott egy hordónyi cukrot
a magáéból és most, mint saját művészetének áldozata, kifordult
szemekkel úsztatott a muzsikális puncsléban.
Az asszony, ha négyszemközt voltak, sohasem ült le, hanem az ajtó
mellett állva hallgatta a zenét, miközben a doktoroktól eltanult kutató
tekintetét a beteg arcán tartotta.
Ez az arc ma játékközben mindjobban elváltozott. A szemét erősen
lehunyta, a duzzadt ajka meg-megvonaglott…
Katalin már tudta, hogy mi fog most történni: Milka százados keble
annyira megtelt érzelmekkel, hogy az erőszakos kirobbanás
elkerülhetetlen.
Már fel is ugrott és hangos szóval vágta el a mélabús párbeszédet, amit
Chopin szellemével folytatott.
– De hát minek élni? Igen – minek?
A beteg egy-egy pillanatra visszaesik megint régi idegességébe; az ilyen
szakadékon szelid kézzel kell átsegíteni…
És talán éppen a szelíd kéz érintése az, amit a beteg efféle
összecsuklásaival el akar érni.
– Hagyjuk mára a zenét, százados úr. Elég volt. Kissé fel is izgatta
magát, – mondja Katalin.
– Amint parancsolja, – válaszol Milka tompán.
– Holnap megint eljövök, akkor folytatjuk. Jó lesz? – kérdi Katalin
jóságosan.