A szfinx édes üvöltése felhangzott az éj csendjében.
Katalin a folyosón állott, az ajtófának támaszkodva. Két karját a mellén
összefonva, áhítattal hallgatta a zenét.
Úgy érezte, hogy odabenn valami nagy és szent dolog történik. Egy emberi
lélek lerázta magáról a sötétség békóit és boldogan szárnyal a
világosság felé…
De a muzsika hirtelen megszakadt és Katalinnak az az ijesztő kép
villámlott el a szeme előtt, hogy odabenn a küzködő ember fejjel
visszazuhant a sötétségbe.
Gondolkodás nélkül benyitott a szobába.
Milka százados az asztalnál ült, homlokát tenyerébe hajtva, a könnyei
patakokban folytak. Ezek a könnyek imádságszámba mentek: a partravetett
hajótörött édes könnyei voltak.
És Katalin szeme is megtelt könnyekkel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Drága, édes, egyetlen Istvánom, nekem jó uram! Hűséges szeretettel
köszöntöm Kegyelmedet és örömmel jelentem, hogy Milka kapitányt, akit
olyan súlyosan meglátogatott az Úr, sikerült megmentenünk.
Azaz, hogy tréfa és szerénytelenség nélkül mondhatom: nekem sikerült
megmentenem!
A tudós doktorok nem boldogultak véle, de nekem, szegény együgyű
asszonyi állatnak, egy ötletem támadt és az fényesen bevált. Majd ha
Maga hazajön, részletesen elmondom az egész esetet, tudom, érdekelni
fogja.
Láthatja tehát, a Maga szegény kis oldalbordája nem lopja a napot a
kórházban.
Komolyan mondom: igazán boldog vagyok, hogy a nagy nyomorúságból, mit ez
a rettenetes háború reánk hozott, egy parányit nekem is sikerült
enyhítenem.
Kádár azt mondja, a csodakúra után díszdoktornak fog előterjeszteni az
egyetemen. Azt válaszoltam neki, beérem vele, ha nem jelent föl
kuruzslás miatt.
A fiúk levelezőlapjait itt küldöm. A kozákok rémei csokoládét kérnek.
Különben jól vagyok és Kántorral ketten hű szeretettel gondolunk a mi jó
gazdánkra. És azon felül még százezer csókot is küld
_Katóka._