– Goldmark Suitejét játssza, – mondta az asszisztens, aki értett valamit
a zenéhez.
Valami egészen különös muzsika volt az. Vadul buggyant ki a Milka szláv
véréből és sok tarka kavicsot sodort magával, mit ismeretlen
mélységekben elterülő kőzetekből mosott ki.
A kapitány idegrostjain átszűrődve minden zenei gondolat hihetetlenül
lágy, édes, tüzes és érzékies lett.
Az ő vonója minden sarkot legömbölyített és minden szögletet lecsiszolt.
A zeneszerzők közül szerette a nagyokat, mindegyiket követni tudta
röptében, de csak úgy, mint az elhízott vadruca a fennszálló gémet:
lábát a békanyálban húzva.
Nála még Bach is édes lett, Beethoven is ellágyult. Ő a titánokból, akik
világgömböket emelnek vállukon, hájizmú, barok virághordókat csinált. A
zengő kathedrálisokat megtöltötte művirággal, selyemmel és
pézsmaszaggal.
Neki a zene bűnös szenvedélye volt, narkotikum, hasis, melyet mohón és
pirulva szítt magába.
A zene tüzében kiolvadt a lelkéből minden, ami erős és férfias volt és
csak Karola maradt vissza, Karola, aki lágyan remegve csuklott össze
régen elhamvadt zeneheroszok energiája előtt.
A zene földalatti, titkos üregeket vájt a lelkébe, ahol különös,
színtelen, álomszerűen valószínűtlen lények csíráztak.
Tisztkorában, midőn Budapesten volt állomáson, oda tudott férkőzni a
művészek, főleg a festők és szobrászok tanyáira. A „fiúk“ szívesen
látták, nekik egyáltalában gyöngéjük az ilyen „pompásan buta
tenyészember“.
Néhanapján játszott is nekik és a művészek nyugtalanítóan érdekesnek
találták a muzsikáját és azt mondták, ez egy magyar genie.
Egy ilyen alkalommal a nagy szobrász, aki a hallgatói között volt,
valami torzképet rajzolt a márványasztalra.
Milka később, miután a mester már otthagyta a társaságot, megnézte a
rajzot és megdöbbenve ismert önmagára.
A kép egy szfinxet ábrázolt, amelynek puha nőstény-oroszlán testén Milka
feje ül. A szfinx meredek sziklaobeliszk tetején áll, ahonnan nem tud
lejönni, és előrehajolva, mint macska a háztetőn, ábrándos epedéssel
sandít le a mélységbe.
Mit keresett odalenn, – a halált, az életet?
Vajjon a szeszélyes véletlen vezette a mester kezét, vagy Milka
muzsikájának géniusza materiálizálódott benne?