– Nem ismerjük mi egymást?
A sebesült komoly arccal bólintott.
– Én ismerem a méltóságát. A vasuton meg tetszett tisztelni a
feleségemet és a gyerekemet.
Katalinnak eszébe jutott a csinos matyómenyecske, Budha sugárkoronájával
a fején… Hiszen ez az ikrek híres parasztkáplárja!
– Együtt volt a két kis sógorommal, ugye?
– Ezt a fapipát is Arató Péter úrfitól kaptam. Ő nem tudta szívni, igen
csípte a nyelvét, – mondta elnéző mosollyal a beteg.
Kádár tanár megint Milkára terelte a szót. A százados esete érdekelte…
És ekkor kitünt, hogy Ijjártó mindenről tud, mindvégig a százados
oldalán volt.
Az idegsok előzményeit így mondta el az ő higgadt és kissé tempós
modorában.
– Mi, kérem szépen, 22-ikén voltunk első tűzben… Éjjeli menetelés volt
és keresztül vonultunk Zaklikov községén… Nekünk úgy mondták, hogy húsz
kilométernyire tőlünk nincs ellenség… De hát a muszka kifogott rajtunk…
A hosszú fahíd közepén gépfegyvertüzet kaptunk… A kutyák elbujtak az
iskolában, ennek tetejére szerelték a géppuskájukat… Vak sötétség volt,
– ember és ló összetorlódot a hídon, – se előre, se hátra, – hát nagy
zavar volt, kérem szépen… Sok jó emberünk ott veszett… Hogy ott ne
haljunk mind egy szálig, összeröffentünk vagy huszan és megrohantuk az
iskolát…
Ijjártó ekkor csodálatos gyöngédséggel mosolygott Katalin felé és így
folytatta:
– A két Arató úrfi is velünk jött… Betörtük az ajtót, szobáról-szobára
vertük a muszkákat, föl a padlásra, az akkor már javában égett, végül
mind elnyomtuk őket… Robek önkéntes úr a padlás-lépcsőn kapta a
haslövést…
Katalin egész testében remegett, arca hófehérré vált, mikor ezeket a vad
dolgokat hallotta.
– A fiainknak nem esett bajuk? – kérdezte fátyolos hangon.
– Semmi, kezét csókolom. Utána megettünk még egy rúd szalámit, amit
Palkó úrfi rekvirált a papnál.
– És mi történt Milka századossal? – kérdezte a tanár.
– Az éjjeli harcon nem láttuk. Akkor nem is esett baja… De másnap
hajnalban az orosz lőni kezdte a falut… öreg ágyúkkal… Parancsunk volt:
törik-szakad, ki kell tartani! A százados úr a fedezékben volt és engem
valami jelentéssel küldtek hozzá… Már akkor is beteg lehetett, az arca
igen fakó volt. Azt kérdezte tőlem: Mi is a neve ennek a cudar helynek?
– Jelentem alássan: Zaklikov! Akkor történt, hogy a gránát szétvetette a
fedezéket és mind a hármunkat eltemetett… A harmadik a százados úr
legénye volt… Ő szegény járt legrosszabbul, a földomlás agyonnyomta…
Nekem csak a karom törött… És a százados úrban akkor némult meg a lélek…
Kádár tanár most már tudta azt, amire kiváncsi volt.
Katalin elvált az orvosoktól és egyedül folytatta körútját. Már
visszajött Istvántól, szívvel-lélekkel itthon volt megint.
Szerette ezt a miliőt: a fehér párnákon pihegő sötét férfi-fejeket, a
csendesen motoszkáló ápolónőket, a hosszú folyosókon elhagyottan izzó
lámpákat. Még az aether hideg és ellenséges szagát is szerette.
És tudta, hogy az ő karcsú, fehér alakja, amint nesz nélkül
végigszálldos a termeken, szelíden visszatükröződik a láztól
elhomályosult szemekben…
A kórház jó angyala! Úgy szerette ezt a miliőt, mint a művész sikereinek
színpadját.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A véletlen úgy akarta, hogy Kata még az este meglássa Milka századost.
Midőn elment a tiszti-szoba előtt, az ajtó éppen nyitva volt, a szolgák
bútorokat hordtak.
A százados a szoba közepén ült. A szálas szép férfi, aki az ikrek
szerint „mannlicherestül emeli föl a bakát“, megroppant, megfakult,
megöregedett azóta, hogy a pályaudvaron összeverte a két sarkát Katalin
előtt.
Az állát kéthetes szakáll verte föl, a ruhája rendetlen volt, a szeme,
ez a szomorú vakablak, apathikusan bámult a semmibe.
Kisfiú korában egyszer véletlenül a padlóra fordította édesanyja
varró-asztalának fiókját. Amint a szanaszét guruló sok gombot, kapcsot,
gombolyagot, üveggyöngyöt, tűt, ollót elnézte, nagyon megijedt és az a
reménytelen érzése támadt, hogy ezt soha többé nem lehet összeszedni.
Most majdnem hasonló helyzetben volt.
A háború egy mennydörgő csapással földhöz vágta az ő életének tartalmát.
A borzalmak után, amiket átélt, csak nem lehet többet kávéházba járni,
adomákat mondani, vasalt nadrágban sétálni?
Ő elvesztette magát, lemondott magáról, le az életről. Hidegséget és
sötétséget érzett magában; semmi akarat, önérzet, vágy, remény nem
tüzelt a vérében.
Ott ült egy helyben és óriás távolságból nézte életének sok cifra és
haszontalan törmelékét. A homályosuló értelme azalatt valami titokzatos
kis szörnyeteggel viaskodott, amely belefúródott az agyába, amely
döfködte, szívta, gyötörte.
Nem tudta, hogy mi az, honnan jön, miért kínozza. Csak a nevét tudta és
most is ismételgette, halkan, kérdően, fájó töprengéssel:
– Zaklikov!