Az ikrek szorgalmasan küldözgették harctéri tudósításaikat. Már a
hatvani pályaudvaron kezdték és Miskolcon folytatták.
Később izgatott boldogsággal jelentették valami kimondhatatlan nevű
lengyel helyről, hogy hallják a távoli ágyúzengést.
Egy ellenséges repülő, aki bombákat dobált a vonatjukra, láthatóan igen
megörvendeztette őket… Ezt sokért nem adták volna, hiszen ez egy
megvalósult gimnazista-álmuk volt!
Azután néhány napi fülledt csend következett… És jött a hír: tűzben
voltak.
Nekik nem esett bajuk, de szegény Robek Kornél, az osztály humoristája,
aki olyan jól tudta utánozni Milka századost, hősi halált halt… (A mult
esztendőben Hankó tanár úr, akinek papir-galacsint lőtt az orrára, azt
jövendölte neki, hogy fegyházban fogja végezni.)
Ettől fogva megváltozott a tábori levelezőlapok hangja.
Ezentúl is hetyke condottiere-stilusban írták még – „Zaklikovnál
szuronyheggyel piszkáltuk ki a moszkálit az iskolaépületből…“ – a sorok
közül azonban valahogyan ki lehetett olvasni, hogy a rettenetes
csontkirály, akit semmiképpen sem akartak komolyan venni, dermesztő
közelségben áll a hátuk mögött és rejtelmes mosollyal néz bele az
írásukba…
Borzalmas dolgok történhettek odafenn a vigasztalan lengyel ég alatt!
A Pruttól a Fehér-tengerig megindultak a szláv hegyek és dübörögve
vánszorogtak a magyar határ felé.
Az ország pedig viruló, ifjú embertestekből emelt ellenük gátat. Magyar
anyák szemefényének testéből.
Sápadt arccal, a titáni erőlködésben görnyedő tagokkal, szakadó inakkal
feszültek neki a nagyszerű fiúk a szörnyű tehernek.
A hörgő lélegzetük párává lett és az emberi szenvedés rettenetes,
vérszínű felhőjeként kavargott ég felé…
S ha egy-egy pillanatra ráértek hazagondolni, akkor mosolyogtak, hogy
megnyugodjanak az otthon valók.
És jónevelésű fiúkhoz illően csókoltatták a sógornő kezét, tiszteltették
István bácsit és Kántor kutya hogyléte iránt is érdeklődtek…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vasúti vonatok érkeztek Budapestre.
Csontokba hasító fájdalommal, föld alá vágyódó fásultsággal, kuszált
forró lázképekkel telt vonatok. A halál illatát árasztották és vértől
csepegtek.
A barnaarcú falusi vasgyurókat, akik néhány héttel ezelőtt még virágosan
és dalolva vonultak végig a városon, mint fakó vázakat emelték ki a
kocsikból. Némelyik hordágy olyan lapos volt, hogy az ember megdöbbent,
ha az üres takarók közül egy szempár szegeződött reá.
A tekintetük meredt és üres volt, mintha a szörnyű dolgok után, miket a
csatamezőkön láttak, képtelenek volnának újabb képek fölvételére.
Elhasznált, üres ember-hüvelyek voltak. Ami ifjúság, erő, tűz volt
bennük, az belefolyt a háború rettenetes kohójába, ahol egy új világot
öntenek formába.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az Illésházy-kórház termeit is hamar megtöltötte a beteg-áradat.
A kórház lelke Katalin volt.
A rejtelmes kéz, mely sorra nyitogatta a lelkekben a bestia-ketreceket,
a titokzatos erő, mely arra kényszerítette a népeket, hogy akaratuk
ellenére tűzbe, vérbe gázoljanak: mellékesen magával sodorta Arató
István kis feleségét is, mint forgószél a toronytetővel együtt az árva
falevelet.
Katalin egyszerre új utakon és új alakban látta viszont önmagát.
Eddig kissé kényelemszerető, változó kedvű, gyáva kis asszony volt.
Hogyan volt az, hogy most mégis reggeltől estig kemény és bátor munkában
törte magát?
Mint mindig, most is emésztő kiváncsisággal figyelte, és mint mindig,
most is kívülről, a közönség szemével, mustrálta önmagát
Ez a szép, nyulánk, barna asszony, akinek arcára olyan jól illett az
édes apácaszigor, mint testére a hófehér, síma szamaritánus ruha a
hollandus főkötővel, – ez az asszony jobban tetszett neki, mint az
összes Katalinok, akikkel eddigi életében megismerkedett volt.
A háború leánya volt ez, nem méltatlan a nagy időkhöz, amelyek
nemzették.
Csodálatos könnyedséggel találta meg gazdag lelki ruhatárában a
kellékeket, melyek új alakját tökéletessé tehették.
De nem is kellett keresgélnie: az ismeretlenségből új érzések, új
gondolatok, új gesztusok meteorraja szállott feléje és merült a lelkébe.
Midőn fakó arcú, aszott tagú férfiak ágya fölé hajolt, megtalálta
magában a szent és forró anyai részvétet. Megtalálta az idegerőt,
amellyel véres és kegyetlen műtéteknél segédkezett.
Aki azelőtt vacogó fogakkal gondolt a halálra, most képes volt rá, hogy
hűsítő kezét rátegye a haldokló lázas homlokára.
A passzivitásából kilépett nő olthatatlan tettvágya és mindent merő
bátorsága lüktetett benne.
A kórház minden férfiának ugyanaz a tiszta és gyöngéd tűz csillant meg a
szemében, ha „Katalin nővér“ pikészoknyája végigsuhogott a termeken. Ez
volt az ő nagy sikerének külső elismerése.
Tudta, hogy ezek mind szerelmesek belé, de úgy, ahogyan a felhőkön
trónoló ideálba szokás, ahogyan a latin népek a Madonnába.
Katalin azt is tudta, hogy Arató István hitvesének ennyi férfi között
egy pillanatra sem szabad levetnie az apáca-fejedelemnő szelíd, hideg
büszkeségét. Ezt elvárták tőle maguk az imádók.
– Nem tudtam, becsületemre mondom, nem tudtam, hogy ilyen asszony is van
a világon, – mondta egyízben a főorvos, Kádár tanár, aki egyébként
csökönyös agglegény volt.
Maga Katalin sem tudta… Eddig az urának planétája volt, a nagy Arató
tanár kicsi felesége; most azonban a maga útján járt, a maga fényével
világított.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Arató István, miután hetekig távol járt a fővárosból, egy este
váratlanul hazaérkezett. A félvárosba telefonált a felesége után, végül
eszébe jutott a kórház és ott meg is találta.
– Itt vagyok szivem, holnap délig maradok… Oltváról jövök és Ungvárra
kell mennem… Mikor jösz haza?
– Jaj, szivem, éppen most érkezett új betegtranszportunk… Feltétlenül
meg kell várnom, míg ágyban lesznek mind… De egy óra múlva otthon
leszek… Nem haragszol, ugye?
Ez a katonai kötelességérzet meglepte és szinte büszkévé tette Istvánt.
Egyelőre mag kellett azonban elégednie Kántor társaságával. A kutya
magánkívül volt örömében. Szobáról-szobára követte a gazdáját; ha leült
István, a lába elé feküdt és le nem vette volna róla vérrel erezett,
megdöbbentően okos, sárga szemét.
Kántornak különben némi sznob hajlamai voltak: nem kedvelte a cselédek
társaságát és az uraság távollétében igen elhagyottnak érezte magát.
Az egy órából kettő is lett, mire Kata végül az ura nyakába repült.
Aether- és karbol-szaggal kombinált kórházi illatot hozott magával, a
hajdan selyemlágy kis keze kemény és kissé cserepes lett a deszinficiáló
szappantól és a körömkefétől.
Fáradt volt, alig tudott állani a lábán, de azért beszédesnek és
jókedvűnek mutatta magát.
Egy-két kérdést intézett csak Istvánhoz és miután az elmondta neki, hogy
az oltvavölgyi szigetkórházban összetalálkozott Ember Máriával, aki ott
a felügyeletet viszi, rögtön a maga kórházára terelte a szót.
Akkor is beszélt még a szomszéd szobából, mikor az ura már lefeküdt.
Később még átjött hozzá és szokása szerint leült az ágya szélére.
A betegekről beszélt, a doktorokról, sőt a kórházi szolgákról is. Az
ember azt hihette volna, hogy az Illésházy-kórház Magyarország
legeredetibb embereinek gyűjtőhelye.
– Van ott például egy öreg népfölkelő, aki délután elbuvik a padláson,
aludni…
Kata az egész kórházat valami bűvös, meleg világításban látta, mely
mindent és mindenkit érdekessé és vonzóvá tett.
Alapjában véve nagyon örült, hogy eldicsekedhetik valakinek a
sikereivel. A kórházban ő előkelően szerény hölgy volt, de Istvánnál nem
bánta, ha egy kicsit bele is lát a kulisszái mögé.
Arató némi iskolásfiús kajánsággal hallgatta.
Tessék, ez az asszonyka is azt hiszi, hogy új erőket fedezett föl
magában, pedig amit fölfedezett magában, az megint csak a háború. Aki
itt késő éjjel kedves izgalommal fecseg István fülébe, az nem is Katóka,
hanem a világra szóló nagy szélvész, amely mostanában annyi nagy és kis
malmot kelepeltet.
Valami parányi kis változást azonban mégis talált a feleségén, idegen
ujjlenyomatokat a könnyen mintázható lelkén, – ez elkedvetlenítette.
Alig észrevehető, új és idegen vonásokat. Megérzett rajta, hogy egy új
clan-hoz tartozik, egy társadalmi közösséghez, amely Istvánnak idegen.
Megérzett a mosolyán, mely a kórházi doktorok közt divatos élcek
visszfénye volt, némely újonnan szerzett szaván, egy-egy kis gesztusán.
Dehát a háború! A polyvát örökre szétszórja a szél, az embernek azonban
azért van lába, hogy megint megtalálja egymást, ha elült a nagy vihar.
István megjelenése különben némileg kizökkentette az asszonyt új
szerepéből. Miután egy éjszakán át egy levegőt szívtak, reggel megint
mint a régi Kató ébredt.
Nem szeretett fölkelni és titokban kissé unta a kórházát. De ez csak
rövid visszaesés volt. A kórházban a rendületlen kötelességtudás hírében
állott és ezt a hírét nem merte kockára tenni. Fölkelt tehát és
elszántan belelépett a hideg vízbe.
Délben kikisérte Istvánt a pályaudvarra és midőn megölelték egymást, az
asszony kissé ellágyult, mintha honvágyat érezne valami után.
– Tudja, mi volna jó? – kérdezte nedves fényben csillogó szemekkel.
– Ha most magammal vihetnélek, ugye?
– Úgy, úgy!
– Nem lehet, szivem. De hiszen majd eljön egyszer a kettőnk külön
békéjének ideje!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– A tegnapi transzporttal két tiszti beteget kaptunk, – mondta Kádár
tanár, miközben Katalin és a segédorvos társaságában végigment a
kórtermeken.
– Súlyosak? – kérdezte hivatalos érdeklődés hangján az asszony.
– Az egyiknek, a zászlósnak, fejlövése van, de könnyebb fajtájú. Ő maga
kutyába se veszi.
– Mert, azt mondja, lófőszékely… A neve Stowasser, – magyarázta
mosolyogva az asszisztens.
– A másikból nem tudok még kiokosodni. Idegsokja van.
– Milkának hívják, – jegyezte meg az asszisztens.
– Milka? Talán a kis sógoraim kapitánya, – vélekedett Katalin.
– Kapitány, honvédkapitány… Hosszú, derék ember.
– Idegsokja van?
– Csúnya dolgokon mehetett keresztül, szegény ember. A beszélőképességét
is elvesztette.
– Tud az beszélni, kérem, – vetette közbe az asszisztens. – A
kérdéseinkre ugyan nem válaszol, de azért nem néma.
– Mért gondolja?
– Olykor mond egy szót. Mindig ugyanazt: Zaklikov.
– Ezek igen furcsa dolgok, – vélekedett Kádár tanár. – Valaki éppen egy
mozdulatot tesz, egy szót mond, mikor lecsap előtte a mennykő vagy a
gránát… Később magához tér megint és akkor ugyanazt a gesztust, azt a
bizonyos szót ismételgeti… Van a klinikán egy idegbeteg ember, aki a
jobb kezével a levegőbe szokott kapkodni… A gránát nyomása akkor vágta
földhöz, mikor éppen fát vágott.
– Zaklikov tótul vagy lengyelül lehet…
– Vagy oroszul…
Mialatt az urak ezen tanakodtak, a szomszédos betegágyban egy mély
basszushang szólalt meg.
– Zaklikov orosz-lengyelországi falu, ha meg nem sértem vele az
uraságokat…
Az asszisztens egy jóképű magyarhoz fordult, aki csendesen szívta
ágyában a kurta angol pipáját.
– Ni, maga az, Ijjártó? Hogy van a karjával?
Az imént rakták gipszbe a tört karját és fájdalomcsillapitóul
megengedték neki, hogy időnkívül rágyujtson.