A zólyomi temetőben van egy sarok, melyet a gyöngébb idegzetű
temetőlátogatók szándékosan kerülni szoktak. Ha valaki mégis odatéved,
összeszorul a szíve, mert nyolc egyforma kis sírkő áll egymás mellett,
szép egyenes sorban, mint az engedelmes kisfiúk.
Milka Tódor, a gazdag tót vászonkereskedő, oda temette nyolc fiát. A
legnagyobbik tizenhárom esztendős, a legkisebbik hathónapos korában
került a vaskarikás nagy kőlap alá.
A természet szent irgalmatlansággal kimondta ítéletét, hogy nem óhajtja
fenntartani ezt a fajt, amelynek vérét valami átöröklött átok
apasztotta.
Milka Tódor kilencedik gyereke azonban mégis kegyelmet kapott. A kis
Károlyt ki tudta könyörögni, el tudta lopni édesanyja a halál elől. Úgy
látszik, az anya-szív néhanapján mégis meg tudja fordítani a természet
rendjét.
De Kari olyan hitványka volt, olyan pityergős és reménytelen, mint az
októberi költésű csibe.
Jóformán vattában nevelték és hatéves korában már kész kis hipokonder
volt. Maga nézegette a hegyes nyelvét a tükörben, asztalnál pedig
gyakran letette a kanalat, hogy anyukám, nem fog ez nekem megártani?
A szomszéd gyerekek ordítozva kergetőztek a hegyen és kalapszámra falták
az éretlen gyümölcsöt, Milka Kari pedig gondterhes pofácskával ült a
kályha mellett és pedáns pontossággal szedegette a vasport meg a
csukamájolajat.
Mindig asszonyokkal volt és asszonyos hajlamai fejlődtek. Szeretett
főzőcskét játszani a konyhában, női kézimunkát készíteni és hiú volt a
hosszú, göndör hajára.
Iskolatársai ezért megpofozták és Karola kisasszonynak csúfolták.
Az is nőies vonás számba ment nála, hogy olyan forró és fülledt
szeretettel kívánta a muzsikát. Maga is játszott, majd minden
hangszerrel megpróbálkozott, de a tehetsége mindvégig csak vadul
burjánzott, mert a rendszeres tanulást, a fárasztó gyakorlatot, nem
birta volna a vézna gyerek.
Nagy szívszorongások között várta tizennegyedik születésnapját. A
családban az a babona tartotta magát, hogy ez a Milka-gyerekek kritikus
napja. Aki túléli, abból akár Matuzsálem is lehet, de a Tódor gyerekei
közül még egyik sem próbálta meg.
A veszedelmes nap elmult. Miután az öreg óra elütötte az éjfelet, a
hálószoba csendjében egy boldog és csodálkozó hang szólalt meg:
– Anyukám, én még élek!
A halál angyala visszafordult a küszöbön.
Kari, mintha csak valami titokzatos veremből szabadult volna, a
napfényen váratlanul nőni és izmosodni kezdett. Még pedig oly rohamosan,
oly nagyszerűen, mintha a végleg megbékült természet elégtételt akarna
neki adni a múltakért is.
Tizenhét esztendős korában már egész fejjel nagyobb volt tulajdon
édesapjánál.
Ilyet még sohasem láttak a Milkák manó-családjában: hatalmas tagú, piros
arcú, fényes szemű ifjúóriás lett belőle.
Most már egészen más szemmel nézték a városban. A szülei büszke
imádattal csüngtek rajta, (ha együtt látta őket az ember, a kuvasz-anya
oroszlánfiára gondolt,) – a pajtásai tisztelettel tekintettek föl hozzá,
de még a zólyomi tótleányok is, ha elmentek mellette az utcán,
elpirultak és szendén riszálták a derekukat.
A különös az volt, hogy az egész nagy változás csak külsőséges maradt,
bensejében az óriásgyerek megmaradt annak, aki volt: töprenkedő, gyöngéd
és bágyadt kis törpének – Karola kisasszonynak.
Úgy hurcolta a saját hatalmas fizikumát, mint Hőköm Mátyás az öregapja
subáját. Csibelélek maradt a sas-testben.
De ez az ő félve őrzött titka volt. A világ szeme elé mint nyilt
tekintetű, büszke tartású, egyenes és kissé goromba beszédű legény
lépett. Nagy gonddal és sok színészi tehetséggel mimelte a robusztus
izomembert.
A nőkhöz sohasem vonzódott valami különösen, de kötelességérzetből mégis
úgy viselkedett, mint afféle javíthatatlan szoknyavadász. A bort sem
szerette, nem is birta, de azért sokat korhelykedett katonatisztek
társaságában. A mulatozása annyiban volt, hogy kivette a cigány kezéből
a hegedűt és szilaj nótákat játszott a pajtásainak.
Hogy gyávának ne tartsák, ok nélkül kihívó és erőszakos volt. Úgy
járt-kelt a városban, mint a túltáplált ifjú tenyészbika. Ennek azonban
megvoltak a maga veszedelmei, a rossz idegeivel és elpuhult izmaival
állandóan attól kellett rettegnie, hogy egy nap szembe kerül a maga
Dávidjával, aki leszedi róla a Góliát-vértet.
Szerencséje volt, hogy a külseje nagyon imponált az embereknek és az
utolsó próbára sohasem került a sor.
Későbbi éveiben megértette, hogy valamint az ereje nem igazi erő, hanem
csak vágyakozás az erő után: úgy egész élete is csak honvágy az élet
után.
A legzajosabb társaságban is elhagyottnak érezte magát, nem tudott ember
lenni emberek közt, mindig csak emberi alakban járó kísértet volt. Pedig
hogy szerette, hogy kereste az embereket!
A bolygó hollandi… A hajója vágyakozva kerülgette az élet virágos
partjait, de kikötni nem tudott.
Az ő dőzsölései, kalandozásai, barátkozásai, az ő fájdalmai és élvezetei
nem igaziak, csak reflexérzések, miket nagy távolságból szuggerál neki
az élet. A galvanizált békacomb élete volt ez.
Az epedő vágy, mely a Milka-családban az erő után élt, a katonasághoz
vitte Karit. Olyasmit remélt, hogy magára kell csak vennie a tiszti
dolmányt és az ő felemás élete egyszerre meg fog telni büszke erővel,
forró valósággal. Az izomparvenű az erő arisztokratájává szeretett volna
lenni.
A puha szívén erőt véve, arra kényszerítette magát, hogy szigorú
fölebbvaló legyen. És ekkor úgy járt, mint a gyönge emberek szoktak:
erős nem, csak kegyetlen tudott lenni.
A hadüzenet hírét látható örömmel fogadta. A háború brutális valósága
talán mégis össze fogja törni az ő mozgó börtönének vastag
kristályfalait és a résen át ki fog szabadulni az életbe. A nagy halál
meg fogja neki hozni a teljes életet. Ő mindig külső eseményektől várta
a maga megváltását.
De midőn a borús lengyel ég alatt meghallotta a közeledő ágyúmorajt,
elszorult a szíve és sejteni kezdte, hogy most bírói szék elé kerül
életének minden hazugsága.
Midőn pedig a zaklikovi éjszakában mennydörögve megnyílt előtte a véres
és tüzes pokol, már tisztában volt vele, hogy ő ezt nem bírja.
Ez nem volt gyávaság – hiszen minden lélegzetvétele imádság volt: bár
jönne már a szabadító halál! – az idegei egyszerűen csak kidőltek,
elfeküdtek, mint az agyonhajszolt igásállatok.
Mások birták. A főhadnagya az égő házak tűzfénye mellett jelentést
tudott írni az ezredeshez… És látta Ijjártó káplárt, amint pipával
agyarában töltögette fegyverét… Az Arató-fiúk pedig, ezek a leányos képű
suhancok, szuronyt szegezve, démoni üvöltéssel szaladtak neki az
ellenségnek, csak úgy, mint egy pár évvel ezelőtt Oltván a nyelvüket
öltögető oláh gyerekeknek…
De ő ezt nem birta, ő ezt nem értette.
Tompa aggyal, hüledező szívvel, dermedt tagokkal állott az orkánban.
Tétlenül és tehetetlenül.
Hajnalban végül jött a nagy ütés, a gránátrobbanás. Minden összeomlott
és szilánkokra tört.
Az erő komédiája véget ért. Eloltották a lámpákat. Milka százados
egyedül maradt a sötétségben és nem törődött többé az emberek tapsával.
Nem akarta már, hogy erős embernek tartsák.
Annak az embernek, akit kihúztak a fedezék romjai közül és aki most itt
ült a kórház tiszti szobájában, alig volt már valami köze a délceg és
hetyke kapitányhoz.
Ez megint a Milka Tódorné félénk, szegény kis fia volt, akit egykor
Karola kisasszonynak csúfoltak pajtásai…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Édes jó uram!
A fiúk dolgában magam vagyok a hibás. Ők rendesen írnak, de én a nagy
elfoglaltságom miatt nem jutottam hozzá, hogy Maga után küldjem a tábori
lapjaikat. Nem haragszik, ugy-e?
Többször voltak már tűzben, szegény, vitéz gyerekeink, de úgylátszik,
azért jól érzik magukat, legalább mindig jókedvvel írnak. Azt írják,
hogy az én Szent Katalinom szerencsét hoz nekik.
Én jól vagyok, bár nagyon sok a dolgom. A kórház reggeltől estig
elfoglal, sokszor éjjeli transzportunk is van.
Az oltvai Álarcos Szűz a tanúm, hogy Magának és Magáért dolgozom, miként
minden cselekedetem és gondolatom különben is a Magáé.
Milka százados – a fiúk kapitánya, hiszen megírtam, hogy idegsokkal
került hozzánk – búskomorság jeleit mutatja. Ha látná, mi lett ebből a
hatalmas szál emberből! Borzasztó, borzasztó a háború!
Lássa, már megint hivnak a műtőbe! Nem írhatok többet. De talán sikerül,
hogy az éjjel Magával álmodjam. Gondoljon reám és szeressen.