Egyszerre megint eszébe jutott nagyapó kék thékája és most már úgy
rémlett neki, hogy megérti a mesét.
Igen, persze, minden nő, aki szeret, mindegyik, aki igazi asszony, az
arany hegedű édes és puha hangjával beszél az ő drótszakállú királyához.
A valóság hidegen sziszegő, harapós kis kigyóit nem ereszti ki a száján.
Ez nem hazugság, ez költészet. Az asszony bája, a férfi boldogsága, az
élet költészete.
A legkülönösebb az, hogy Katalin is Istvántól kapta az arany hegedűjét,
mint Alvajáró a királytól.
Midőn először találkozott jövendő urával, szegényen, üresen, puszta
kézzel állott előtte.
De rögtön és ösztönszerüen megértette, hogy milyen az asszony, aki ennek
a férfinak való és azóta akarva, nem akarva, mindig István asszonyának
dalát játszotta.
Vagy nem ez a nő szerelme: olyannak látszani, aminőnek a férfi látni
akarja?