„A drótszakállú királynak volt egy leánya, azt Alvajárónak hívták.
„Alvajáró kisasszony olyan tündérszép volt, hogy télen is virágozni
kezdtek a cseresznyefák, ha végigsétált a kerten.
„A drótszakállú királynak azonban nem telhetett öröme a leányában, mert
Alvajárónak, valahányszor csak szóra nyitotta a száját, piros kis kígyók
siklottak ki a száján.
„A király igen restelte, hogy az ő gyermekének ilyen beszédhibája legyen
és egyszer s mindenkorra eltiltotta Alvajárót a szótól. Hogy egészen
néma ne legyen, egy arany hegedűt ajándékozott neki.
„Ettől fogva senki sem hallotta többé a királyleány szavát és piros
kígyók sem jöttek többé a szájából.
„De reggeltől estig szólt az Alvajáró hegedűje.
„Ha éhes volt, ha szomjas volt, csak játszott az aranyhegedűjén és az
udvari szolgák már szaladtak és ezüst tányéron ételt, kristálypohárban
italt hoztak neki.
„Ha reggel fölébredt, hegedűszóval köszöntötte a napot és ha este
elálmosodott, hegedűszóval kívánt jóéjszakát.
„A templomban is hegedülve mondta el imádságát.
„Néha leült a királyi trónus lépcsőjére és a gyermeki hűségről
muzsikált, a drótszakállú királynak ilyenkor megeredtek a könnyei és
igen nagyon szerette az ő leányát…“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mese-kút még tovább folydogált volna, de Katalinnak abba kellett
hagynia az olvasást, mert az öreg Mikulás beszólt az ajtón, hogy künn a
kocsi.
Egy kékfedelű thékában találta meg az aranyhegedű meséjét, egyéb ócska
thékák társaságában, amelyek egész rekeszt töltöttek be a Harkályvár
nagy könyvtárában.
Ezeket a füzeteket egykor Arató István nagyapja írta teli lendületes és
kissé cikornyás kezeírásával.
Az öreg úr a maga idejében széplelkű honfi és irodalombarát volt, akinek
sok gondot szerzett a hazai nyelv pallérozása; ha egy mese, egy vers,
vagy akár egy regényfejezet megtetszett neki, azt menten lemásolta és
eltette, „hogy kárba ne vesszen“.
Annyi dolga volt a körmöléssel, hogy holtáig sem ért rá újra elolvasni,
amit leírt.
Az öreg Mikulás, egy személyben házmestere és kertésze a Harkályvárnak,
jelentette a kocsit, Katalin pedig visszarakta a kék thékát a helyére és
sietve belebujt úti bundájába.
Egy napra rándult csak le Oltvára, hogy összekeresse ura némely
jegyzeteit meg téliholmiját. (Mikulásra ezt nem lehetett bízni, Arató
maga pedig mostanában nem ért rá semmire.)
Katalinnal most történt meg első ízben, hogy távolt volt az urától, és
egész nap nagyon furcsán érezte magát a lakásban. A ház olyan volt,
mintha halálos álomba merült volna. Hiába próbálta költögetni a dermedt
bútorokat. Végül rajta is valami lelki zsibbadás vett erőt, megadta
magát a nagy csendnek és lábujjhegyen járt-kelt az öblös nagy szobákban.
Délután, miután már elkészült minden dolgával, olvasnivalót keresett a
könyvtárban, hogy vonatindulásig gyorsabban teljék az idő. És mialatt
ott feküdt az alkonyba boruló szobában és Alvajáró meséjét olvasgatta, a
fél fülével az őszi szélre ügyelt, amely elszabadult őrültként rázta az
ablakokat és olykor beüvöltött a kéményen is.
Közbe egy-egy félénk pillantást vetett az íróasztal felé, hogy nem
jelenik-e meg az ura hazajáró lelke. Barna házikabátban, angol pipával a
szájában, írásai fölé hajolva…
Ez mindenképpen ostobaság volt, mert hiszen tudta, hogy István hál’
Istennek ép és egészséges és hogy most a rákosi új laboratóriumában
dolgozik, de azért, bárhogyan korholta is magát érte, a szíve mégis úgy
fájt, mintha halottas házban volna.
Végül kocsiba szállhatott.
Alkonyatra megnövekedett a szél ereje. A háborgó levegőoceán
kristályhullámai távoli erdők zúgását, vergődő fák sikongását és
nyöszörgését sodorták magukkal.
Ez a hangzavar fölizgatta és elszomorította Katalint. Amióta a háború
megtanította rá, hogy a világ teli van a láncukról szabadult gigantikus
rémekkel, amelyek embereket és országokat taposnak el, azóta gyáva lett.
Kihajolt a kocsi ablakán és még egyszer visszanézett a házra. A
Harkályvárnak tulajdonképpen csak a mohától zöld, fazsindelyes teteje
volt látható, a többit eltakarta a sűrű vadszőlő-bunda.
A háztető körül ezer karminpiros kis madár röpdösött az alkonyi fényben,
– ez meglepő és kedves látvány volt, – de csakhamar kitünt, hogy a szél
a vadszőlő meghalt leveleit forgatja kisérteties táncban és ez megint
szomorú volt.
A tető ormán magányos pávagalamb ült. Abból a galambcsaládból való volt,
melyet öt évvel ezelőtt Péter és Pál adtak a sógornőnek „nászajándékul“.
Kata ismerte ezt a rozsdafoltos madarat, ez mindig külön ült a többitől.
A kocsi az oltvai régi városkapu bolthajtása alá ért, amely olyan fekete
és üres volt, mint a kémény belseje.
Hogy elérje a pályaudvart, végig kellett mennie az egész városon.
Jobbról-balról ősrégi, szűkmellű házacskák állanak, megrogyott
árkádlábakkal, félrecsapott csúcsos tetővel, és álmosan meresztik
ablakszemüket a döcögő kocsi után.
Az árkádodukban, a kietlen kis boltokban, már pislognak a lámpák. Ott
szigorú, fakóképű emberkék motoszkálnak, ugyanolyan arccal és ugyanolyan
gesztusokkal folytatják a mesterséget, miként eleik azt hatszáz
esztendővel ezelőtt megkezdték.
Úgy élnek az örök félhomályban, mint remeterákok a tenger fenekén.
A Gondviselés-patika előtt Katalin kinézett az ablakon, kiváncsi volt,
hogy ott lóg-e még a bolthajtás alatt a kitömött krokodilus, amelyet
kisleánykorában olyan jóleső borzongással nézegetett. Akkoriban – Isten
bűnéül ne rójja! – azt hitte, ilyen a Gondviselés.
A Vikus boltja előtt termetes polgárok állottak, azok két kézzel nyomták
fejükbe a kalapot, a szél tiszteletlenül emelgette a kabátjuk szárnyait
és ők megdöbbenve nézték a szokatlan formájú nagy uti-ládát, mely a
kocsi bakján ágaskodott…
A nagytemplomnál Kata megállította a kocsit.
A kapu nyitva ásítozott és vonatindulásig jó egy órája volt még…
Elmondhatna egy imádságot az Álarcos Szűz oltára előtt.
Három-négy lépcsőfokon le kellett lépnie, midőn bemerészkedett az ősrégi
templom tömjén- és dohszagú homályába.
Balkézfelől, fekete oszlopok mögött, keskeny magas ablakon szentek,
virágfonadékok és legendás állatok ragyogtak.
A festett üvegen áttündöklő esti fényben elhagyottan állott az Álarcos
Szűz oltára.
Ezért a templomért valaha elkeseredett harcok folytak katolikusok és
protestánsok közt.
A képrombolás jégverése is végigkopogott a kis városon és akkoriban
valaki égő fáklyával támadta meg az oltárképet. A kép nem gyúlladt meg,
de a Boldogasszony arca megfeketedett és azóta olyan volt, mintha
álarcot viselne.
A régi katolikusok nem engedték kijavítani a képet, – a félig eretnekké
lett Oltva nem méltó rá, hogy lássa a Szűz arcát! – mondták. Az új
nemzedék pedig azt hitte, annak már úgy kell lennie, hogy Oltván fekete
álarcot viseljen Isten anyja.
Katalin letérdepelt az oltár előtt. Egyedül volt a sötét nagy
templomban.
Az oltár jobboldali szárnyára páncélos férfi volt festve, aki bikafejes
címert viselt a mellén. Széles karimájú vaskalap volt a fején és
fegyvernek valami rettenetes bárdot szorongatott öklében. A balszárnyon
két ifjú állott, ők is bikafejet viseltek a dalmatikájukon és hosszú
trombitát tartottak a kezükben.
A hagyomány azt tartotta, hogy az oltárt a városi mészáros céh
alapította és a mellékalakok az egykori céhmestert és a két fiát
ábrázolják. Volt azonban kolozsvári tudós, aki azt állította, ez az
erdélyi bölényvadászok ősrégi és titokzatos conventiculumának oltára.
Katalinnak az volt a kedves rögeszméje, hogy a bárdos ember hasonlít az
ő urához. Ezt más oltvai asszony is ráfoghatta volna a maga férjére,
mert hiszen a félreeső völgyben évszázadok óta bizonyos tipikus vonások
öröklődtek tovább.
A józanság szinte világított a bikaölő sisakkarimája alól, a
keményvágású ajkát pedig ugyanaz a férfiasan fanyar mosoly görbítette
meg, amely főleg olyankor szokott megjelenni Arató István arcán, mikor a
lelki megindulását akarja palástolni.
És Kata meglepetten vette észre, hogy Péter és Pál, amióta nagy fiúkká
lettek, a két trombitás legényre kezdenek hasonlítani. Az ő ajkukon is
fölcsillant néha az „oltvai mosoly“, amelyet a régi mester esetlen keze
talán csak véletlenül örökített meg a szent képen.
A három bikaölő archaikus vigyorgásában nem volt egyébként semmi bántó.
Ha az ember elszánt testtartásukat és a Boldogasszonyon csüngő hű és
okos tekintetüket látta, akkor azt a jóleső benyomást kapta, hogy a
szent asszony trónusa jó őrizet alatt van.
És Katalin büszke szeretettel és forró hálával gondolt a három emberre,
aki úgy állotta körül az ő életét, mint a három bikaölő Álarcos Máriát.
Imádkozott. Az ég tartsa védő kezét az ő fészke fölé, hogy meg ne tépje
a nagy zivatar.
A szélvihar azalatt démoni dühvel rázta a nagy templomablakot, odafenn
pedig, a csúcsives bolthajtások sötétségében, tengerek morajlása
visszhangzott. Közbe valami különös hang is hallatszott, mintha az alvó
orgona fölsikoltott volna álmában.
Katalin megszeppent és olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy homlokával
közel járt a kőlépcsőhöz. Félt a vihartól, ettől is, amely cserepeket
dobott le a háztetőkről és a másiktól is, amely cserepestől, házastól
söpört el városokat.
Az idő múlott, Kata keresztet vetett magára és kopogó léptekkel
kisietett a templomból.
Mikor kocsijával a régi fedett fahídhoz érkezett, megpillantotta
Grácziánék házát. A bolthajtásos kapujával és fölötte a két kerek kis
ablakszemével, olyan pofája volt, mint egy ásítozó embernek. Katának is
ásítania kellett.
Eszébe sem jutott, hogy megnézze az öregeket. Az ő családja: Arató.
Azonkívül senkihez semmi köze. Grácziánék meg örüljenek, hogy
megszabadultak tőle.
Az állomásfőnök már várta és arról értesítette, hogy István hálófülkét
foglaltatott a számára. Katát kissé elérzékenyítette az ura gyöngédsége.
Lám, az Álarcos Máriát sem őrzik jobban, mint őt!
Beszállott a kivilágított és fűtött kocsiba és úgy érezte, hogy otthon
van megint. Az elhagyottság érzése már nem nyomta a szívét.
A vasuton nem sokat aludt és így nem is bizonyos, vajjon ébren, vagy
álmában jött-e a különös ötlete, hogy Oltva városa, megbecsülvén nagy
fiát, Arató Istvánt, ráfesteti Katalin fejét az Álarcos Mária vállára…
Vajjon el lehetne-e ezt képzelni? A renaissance-időkben történtek
ilyenféle esetek…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tanár akkoriban egész nap a rákosi új laboratóriumban foglalatoskodot,
ahol nagy tömegét gyártotta a kolera, a tifusz és a himlő elleni
oltóanyagoknak.
Arató sohasem folytatott tulajdonképpeni orvosi gyakorlatot.
A harc, amit a belgyógyász kénytelen egy-egy elvénült, vagy megromlott
emberi szervezetben végigvívni a természet ellen, a bekötött szemű tudós
párviadala a logikával, egyáltalában nem vonzotta.
Őt a nagy egész, annak is a kezdete érdekelte: a betegségek ősi forrása,
az emberi szenvedések nagy reservoirja, amelynek forró mérge láthatatlan
boszorkánykonyhákban fő és százezer titkos résen keresztül szivárog bele
az életbe.
Megkeresni, elrekeszteni és elpusztítani a csatornarendszer vezetékeit,
az élet és a halál közé állani, arccal a halálnak fordulva: ez volt az ő
hivatása.
S ha voltak sikerei a járványos betegségek ellen folyó küzdelemben, azt
elsősorban általános emberi képességeinek köszönhette. Képességeknek,
amelyek, ha a véletlen nem tereli Aratót az orvosi pályára, talán nagy
katonát, híres művészt vagy fényes kereskedőt csinálnak belőle.
– Tudja maga, hogyan végződik az arany hegedű meséje? – kérdezte estebéd
után Katalin.
– Miféle arany hegedű? – csodálkozott a tanár.
– Nagyapa füzetei közt találtam, odahaza.
(Bár évenkint tíz hónapot éltek Budapesten, azért a fővárosban csak
_szállást_ tartottak, _otthon_ a Harkályvárban voltak.)
István emlékezett ugyan nagyapa kék thékáira, de az arany hegedűt
sohasem olvasta.
– Ha érdekel, miért nem hoztad magaddal a füzetet? – kérdezte.
Katalin hevesen rázta a fejét.
– Nagyapa thékáját a waggon litsbe? Alvajáró kisasszonyt a Ferenc
József-rakpartra? Gondolatnak is szörnyű! Nem, azok csak aludjanak
szépen a Harkályvárban, míg le nem megyünk hozzájuk. Akkor majd
végigolvasom. De, Istenem, mikor lesz az!
– Lehet, hogy a jövő héten magamnak is le kell utaznom Erdélybe, –
mondta később István.
– Oltvára? A Harkályvárba?
– Oltván csak keresztül utazom… Arról van szó, hogy nagyobb barakot
állítunk az Oltva völgyében. A bukovinai betegek egy részét oda fogjuk
terelni.
– Engem is magával visz? – kérdezte Katalin felcsillanó szemekkel.
– Nem lehet, szivem. Férfiakkal leszek, katonákkal. Isten tudja, hol
hálunk, mit eszünk… Egyáltalában meg kell szoknod a gondolatot, hogy
ezentúl sokat leszel magadban… Nekem állandóan szemmel kell tartanom a
kórházaimat, azok pedig jó messzire vannak egymástól az országhatáron.
István a hálószobájába ment, Kata pedig szokása szerint még elmotoszkált
öltözőjében.
Egy fehér törülközőt tartott a kezében és midőn hosszúkarú hálóingében
egy pillanatra megállott a nagytükör előtt, – miért, miért nem – a
hajára borította a kendőt, a két végét pedig hátravetette a vállán.
Ekkor eszébe jutott Mária, Ember Mária, aki most valahol tifuszbetegeket
ápol és alkalmasint ilyenféle fehér főkötőt visel…
Úgy találta, hogy a saját barna-piros arcához és csillogó szeméhez
nagyon jól illik a fehér főkötő.
Anélkül, hogy maga is sejtette volna az okozati összefüggést, csak
ápolónőnek kellett magát képzelnie és a szíve már kéjesen olvadozott az
emberi irgalom szelíd tüzében.
Átszaladt az urához.
– István! Valamit akarok magának mondani.
– Mi az, szívem?
– Szeretnék kórházba menni. Betegeket ápolni.
– Ez most jutott eszedbe? – csodálkozott az ura.
– Dehogy! – védekezett Katalin bosszusan. – Már régóta töröm rajta a
fejemet… Sokat gondolkoztam Oltván, mikor magamban voltam… és a vasuton…
Két perccel előbb még eszében sem volt, de most egy csapásra megtelt
vele a feje és a szíve, most már maga is azt hitte, hogy ez neki régi
vágya.
Leült az ágy szélére. Halkan és szemérmetesen beszélt, mintha a bűneit
vallaná be.
– Oltván bementem egy percre a régi templomba… Imádkoztam az Álarcos
Mária előtt és – ne nevessen ki, kérem! – fogadalmat tettem… Arra kértem
a Boldogasszonyt, védje meg magát a háború veszedelmei ellen… Ezzel
szemben fölajánlottam magamat, hogy betegápoló leszek…
A tanár nem nevetett. Két tenyerébe fogta Kata forró kis arcát és
gyöngéden mondta:
– Nagyon szeretem az elhatározásodat, bárhonnan fakadt is. Ilyen időkben
az én feleségem nem ülhet a kandalló mellett…
– No úgy-e? Úgy-e? – kiáltotta Kata diadalmasan.
– Tegnap beszéltem Kádárral, – folytatta a tanár. – Talán emlékszel reá?
A legtehetségesebb a fiatal sebészek között… Elmondta, hogy kórházat fog
állítani itt a közeli szomszédunkban, huszadik szám alatt… Az
Illésházy-alapítvány viseli a költségeket… Modern, szép kórház lesz… Azt
mondta Kádár, szüksége volna valami úriasszony segítségére, aki a
felügyeletet vállalná… Főleg a konyhára és a raktárakra kellene ügyelni…
Én tereád gondoltam.
– Vállalom! Vállalom! – kiáltotta Kata elragadtatással.
– Akkor tehát megállapodtunk. Holnap telefonálunk Kádárnak…
A boldog izgalom jó ideig még ébren tartotta az asszonyt.
Hogy örült ennek a dolognak! Mindig boldoggá tette, ha új alakban
láthatta önmagát…
De ugyan honnan vette az oltvai fogadalom meséjét?
Mikor elmondta Istvánnak, magát is meglepte vele; de mivel úgy
tapasztalta, hogy örömet szerez vele az ő imádott, jó urának, tehát maga
is megörült a talált kincsnek.