Az ikrek ott álltak a 6 ló vagy 40 ember felirásu kocsi ajtajában, Pali
egy nemzetiszínű zászlót lengetett, Péter egy kurtaszárú pipát tartott a
fogai között, ami kétségkívül férfias kifejezést adott az arcának.
Aratóék mosolyogva integettek utánuk, a fiúk visszanevettek reájuk és
nem látták már, hogy Katalin könnyei patakokban folynak és nem tudták,
hogy István szívét éles fájdalom marcangolja.
– Jézusom, – mondta Katalin hirtelen támadt rémülettel, – hát ez a két
iskolásfiú igazán háborúba megy?!
Azok pedig repültek észak felé, telve büszke elszántsággal és
fantasztikus reményekkel, boldogan és hálásan, hogy a halál közelsége
mélységet, bájt és méltóságot adott ifjú életüknek.
A mozdony lihegésébe, a kerekek dübörgésébe belevegyült a csukaszürke
legények éneke.
Ne sírjatok, budapesti lyányok,
Visszajövünk még hozzátok,
Valaha, valaha vagy soha.
A szélroham, melyet a vágtató vonat fölkavart, az anyai szívek százait
sodorta maga után. Láthatatlanul suhantak, szárnyaltak az ordítozó
legények nyomában, mint az ijedt galambraj.
Valamennyit az Élet és a Halál rettenetes nagy kérdése kergette előre:
valaha – vagy soha?