Az ajtóban feketeruhás emberek szoronganak. Furcsa! Katalin is köztük
áll és könnyes szemmel látja önmagát a ravatalon… Halk susogás, mormogás
van körülötte:
– Szép halott… Szegény asszony, milyen szép! Olyan szelid, fehér, mint
egy szent… Ez az asszony szent volt! Szerette az urát, a nagy Arató
Istvánt és nem tudta túlélni…
Egy nagyszakállú tanár, akit Katalin látásból ismert, fojtott
basszushangon magyarázta szomszédjának, hogy a megboldogultnak nagy
érdemei vannak a tudomány körül is, mert együtt dolgozott az urával és
nem egy fölfedezéshez, amely ma Arató István dicsőségét hirdeti, az
asszony adta meg az ötletet…
– Közös emléket fogunk nekik állítani, – mondta a nagyszakállú. – A
szoborbizottság már megalakult… Ha együtt voltak életükben, legyenek
együtt a halálban is… Mert ez az asszony méltó volt az urához…
Katalin érezte a szivarszagot és látta, hogy egy könnycsepp szalad le a
tanár hosszú szakállába.
Az persze nem volt igaz, hogy a laboratóriumban dolgozott volna, de
azért a nagyszakállú úr elismerése meghatotta.
A szíve nagyon fájt, sajnálta magát, hogy ilyen fiatalon kellett
meghalnia.
És egyszerre odaroskadt a saját ravatala elé és kitört belőle a hangos
zokogás.
István meghallotta a nyitott ajtón keresztül és rákiáltott.
– Halló! Katóka! Fordulj a másik oldalra!
Azt hitte a jámbor, hogy a feleségének lidércnyomása van.
Katalin valami halk, nyöszörgő hangot adott, mintha ebben a pillanatban
ébredne fel mély álmából, pedig soha még éberebb nem volt. Vajjon minek
alakoskodott?
Az ura erélyes hangja azonban már uj medret vágott a pataknak és az most
arrafele zuhogott.
Ni, hiszen nincs is semmi baj! István ott ásítozik a szomszéd szobában,
erős és egészséges mint a medve, nem is gondol a halálra. Nem fog a
harctérre menni, csak barakkórházakat fog építeni…
Egyszerre világosság derengett az asszony szívében, a tagjait édes
melegség futotta át.
Jókedve lett és nevetett magában, mint az iskolásleány. És megint látta
önmagát messziről, amint vihogva fekszik a sötétségben, a szomszéd
szobában pedig az urát, amint aggódva fülel az ajtó felé…
Ekkor már pukkadozni kezdett a jókedvtől. És hogy meg ne hallja a
szigorú tanító bácsi a másik szobában, a szájára tapasztotta a tenyerét
és az orrára húzta a paplant.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Talán édesapjától, a szép Zolkytól, örökölte azt a képességét, hogy
örökké látta és figyelte önmagát.
Ez furcsa volt, mert életének fontos és szomorú pillanataiban is maradt
benne valami, vagy helyesebben valaki, aki közömbös és éber volt, mintha
mindaz, ami Katalint megijesztette vagy könnyekre fakasztotta, nem is
tartoznék ő reá.
Állandóan szemmel tartotta magát és gyakran az az érzése támadt, hogy
nem is egy, hanem tíz, száz Katalin van a világon. Ezek a különböző
Katák, mindmegannyi lehetőség alakjában, el vannak raktározva a
lelkében, mint a kosztűmök a szinpadi ruhatárban. Azt veheti magára,
amelyiket akarja, amely legjobban illik neki.
Egyik jó, a másik rossz, van szűzies és van szemérmetlen, nyughatatlan
és tunya, őszinte és hazug. Van mindenféle.
De melyik ő maga? Egyik sem, vagy mindegyik. Ha magára veszi az egyiket,
akkor nem ismeri a másik Katát.
Tizenöt esztendős süldőleány korában egyszer az ablak függönye mögül
kileste két oltvai kamasz bizalmas beszélgetését. Az ő édesanyjáról meg
róla magáról beszélgettek. Oda lyukadtak ki, hogy „tisztességes
úriember“ nem veheti feleségül Katókát.
Kató akkor igen elkeseredett és tüstént elhatározta, hogy „rossz nő“
lesz, csakhogy bosszút állhasson a férfiakon. És mikor ezt elvégezte
magában, akkor már át is alakult egész valójában.
Egyetlen fogással magára öltötte a kokott jellemét, mint valami színpadi
jelmezt. Kacér, gonosz, hideg és számító lett.
Az arcátlanságával kétségbeejtette a nagyanyját és felháborította a vén
Grácziánt.
Ez addig tartott, míg az oltvai nagytemplomban egyszer a Notre
Dame-nővérek énekét nem hallgatta. Az üvegtiszta, hidegen és mégis
fanatikusan szárnyaló hangok meggyőzték, hogy neki is a Jézus
menyasszonyává kell lennie.
Az orgonazúgásból édes hangokat hallott, amelyek a nevén szólították.
Egy tömjénfüst-karika odaszállott és a feje fölött lebegett…
Mire hazajött a templomból, maga volt az édes szemérmetesség, a szűzies
alázatosság.
Sokat imádkozott akkoriban, egyszerűen öltözködött, szófogadó és dolgos
lett és ami kevés cicomás holmija volt, azt mind elajándékozta.
Abban az időben, ha önmagára gondolt, mindig fehér apáca képében látta
magát. A kép azonban lassan elhalványodott, végül egészen eltünt, mint a
fotografia a napfényben, hogy egy újabb jelenésnek adjon helyet.
Midőn Arató Istvánt első ízben meglátta az oltvai templomtéren,
megmosolyogta a furcsa szabású angol kabátját. Igaz, hogy akkor még nem
tudta, ki a sokzsebű raglan tulajdonosa; azt hitte, valami kereskedelmi
ügynök. Ő akkor még az arisztokratikusan karcsú és sápadt regényhősöknél
tartott.
Később meghallotta, hogy a híres Arató tanár hazaérkezett és ekkor a
Szentháromság-szobor és a Vikus boltja közt beleszeretett.
A tanár régen a berlini laboratóriumban dolgozott megint, alkalmasint a
nevét is elfelejtette már a vidéki fruskának, aki Oltván olyan különös
pillantásokkal üldözte, Katalinnak azonban forró rögeszméje lett a
szerelme és a nagy távolságon át egyre Berlin felé küldözgette vágyainak
delejes hullámait.
Persze, más gondja nem is volt a pókfészkében.
Ha a nagyanyja akkoriban elküldte a városba, nagy kerülőutakon a
Harkályvár felé sietett, hogy könnybe borúlt szemmel lássa a kőküszöböt,
melyet Arató István lába érintett…
Nem költött többet nyalánkságokra, a megtakarított pénzén meghozatta
Arató könyveit és bár keveset értett belőlük, fél éjszakákat olvasva
töltött.
Rákövetkező nyáron, midőn a fiatal tudós megint hazajött vakációra,
Oltván már bizonyos híre volt Katóka hóbortos Arató-kultuszának.
István is hallott róla, nevetett is rajta, de midőn a véletlen
összehozta a leánnyal, nem volt kedve nevetni, annyira meglepte a forró
és követelő energia, amely Katóka szeméből áradt.
Katókában akkor erős elhatározás élt, hogy meg fog halni, ha nem kell a
tanárnak. És lehet, hogy meg is halt volna.
István kiváncsi lett a leányra, ki akarta tanulni, de semmit sem talált
benne, csak a maga tükörképét.
Olybá lehetett venni, hogy Kató egyénisége belefúlladt, szétfoszlott és
elolvadt szenvedélyének mindent betöltő tengerébe.
Lassan, észrevétlenül, Katóka szerelmes rögeszméjének sugalló hatása
alatt, egy gondolat rügyezett, lombosodott és terebélyesedett a tanár
lelkében, mint a datolyamag a hindú bűvész kosarában: ennél jobb, ennél
inkább neked való feleséget sehol sem fogsz találni a föld kerekségén!
A leány útját a nászszoba felé három buzgó segítőtársa egyengette: a
férfi büszkesége, hiúsága és asszonyi dolgokban való tudatlansága.
Mert Arató is, mint annyi nagy gyerek, már régen megkötötte magát, hogy
maga fog asszonyt választani, nem törődve a világgal, olyan asszonyt,
aki neki köszönheti mindenét és aki rajta kívül nem imád semmiféle
faragott istent…
Midőn Katókából feleség lett, egy új szereplő jelent meg az élet
színpadán: Katalin, a híres ember hitvese. Ebben a szerepében tökéletes
volt, mert boldog volt és boldoggá tette az urát.
A csalhatatlan ösztöneivel eltalálta, hogy milyen köntös illik egy-egy
szerepéhez. Most nemes szerénységgel kell öltözködnie és minden
mozdulata igazodjék az édes és tiszta komolyság ritmusához… Az ura sokat
dolgozik és nem szívesen jár társaságba… Katalin sem!
– Hol találhatnék magamnak jobb társaságot az uraménál? – kérdezte
kevély alázattal.
Tökéletes volt és most már érdemes is volt remekelnie, mert az intimus
közönsége már nemcsak az oltvai naplopókból, hanem a német egyetemek
világhírű korifeusaiból telt.
Az ezüstsörényű egyetemi oroszlánok észrevették a szelid és rajongó
pillantásokat, melyekkel Aratóné több évi házasélet után is állandóan
körülhizelegte az urát, és lemondó sóhajjal gondoltak a saját,
tisztességben elhizott és megrezesedett arcú professzornéjukra…