– Dehát az élet nem majális, – folytatta István, – te pedig, hál’
Istennek, nem vagy afféle ruhás baba, hanem homo sapiens. Nemcsak a
nemesség, az értelem is kötelez… És minden anyától lett embernek, legyen
him vagy nőstényke, az a kötelessége, hogy tisztességgel viselje el az
élet bajait és hogy méltósággal nézzen szemébe az elkerülhetetlen
végnek, a halálnak.
A halál! Katalin megborzongott… Nem, a halál gondolatával ő sohasem fog
megbékülni, a halált ő sohasem fogja megérteni. Ha arra gondolt, hogy ő,
Katalin, egyszer ott fog feküdni, mereven és hidegen, égő viaszgyertyák
közt a koporsóban, akkor sírni és sikoltozni tudott volna, akkor úgy
érezte, hogy az egész életnek semmi értéke és semmi értelme nincs.
Katalin hirtelen átölelte István nyakát és odaszorította nedves és forró
kis arcát az uráéhoz.
A tanár ekkor egy kis fájdalmat érzett a mellén, az aranyérem
szorította, mit felesége a nyakában hordott. A régi érmet, amely az
asszony védőszentjét, alexandriai Szent Katalint ábrázolta, még
leánykorában ajándékozta neki.
– És maga – maga mit fog csinálni? – kérdezte az asszony.
Arató megértette a kérdést, de jó ideig nem válaszolt. Katalin karjának
szorítása azonban mind görcsösebb lett.
– Holnap fogom megtudni, hogy mikor kell bevonúlnom, – mondta később
Arató.
A nyomás a nyakán hirtelen engedett. Ijedt csendesség lett a szobában.
– De hiszen magának nem kell bevonúlnia! – tört ki Katalin. – Maga
egyetemi tanár – csak egy szavába kerül és fölmentik!
– Abban állapodtam meg a miniszterrel, hogy felügyelője leszek a
határszéli járványkórházaknak. Ott talán hasznomat vehetik.
Katalin egyébként magázni szokta az urát, de most tegezte, miközben
panaszosan mondta:
– El akarsz hagyni? Amióta a tied vagyok, egy napig sem voltam még
magamra.
A tanár megsímogatta az arcát.
– Kata, Kató, hát nem szégyelled magadat? Ilyen komoly időkben nem
illik, hogy akkora kázust csináljunk magunkból.
Katalin némán ült az ágy szélén. Az agya azonban erős munkában volt.
Végül odahajolt az urához és különös, szinte kárörvendő hangon mondta:
– István, nekem van ám valamim!
– Micsodád van?
– Mérgem van.
– Mérged? Miféle mérged?
– Jó, finom mérgem, – gyorsan és biztosan ölő, fájdalom nélkül ölő.
– Minek az neked? És hol szerezted?
– Loptam – a laboratoriumból… És azt előre is mondom: hiába követeled
vissza, nem adom! És megtalálni sem fogod soha, olyan jó helyen
rejtegetem!
– Dehát mit jelent ez? Minek neked a méreg?
– Azt jelenti: ha te meghalsz, én utánad megyek!
– Kata! – korholta bosszúsan, de alapjában véve meghatottan a tanár, –
miféle gyerekes beszéd ez?
Az asszony fölemelte jobbik karját, amelyről lecsúszott a bő ruhaujja,
úgy, hogy a karcsú karja fehéren világított a félhomályban.
– Utánad megyek, Isten engem úgy segéljen!
A tanár ijedelme láthatólag örömet szerzett az asszonynak. Ragyogott és
lángolt a jókedvtől, amint boldog ficánkodással odavetette magát
melléje.
– Megesküdtem, most már rendben vagyunk, barátom.
– Csakhogy az ilyen gyerekes esküdözéseket nem könyvelik ám el a
mennyországban!
– Hát nem te mondtad: tisztességgel viselni az élet bajait és
méltósággal szembenézni a halállal? Hát nem te mondtad?
– Az a halál, amelyről te beszélsz, nem méltó Arató Istvánnéhoz; az
öngyilkosság a zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.
Katalin nem haragudott meg, hanem egészen közel bújt urához és forró
susogással kérdezte:
– Hát mondja: maga tudna nélkülem élni?
Erre nem akart válaszolni a tanár, csak erősen magához szorította
Katalint. Az pedig szárnyukra eresztette fantáziájának színes sólymait.
– A mérget nem adom vissza… És hidd el, ha téged valami baj ér, akkor a
legokosabb dolog, amit egyáltalában tehetek, ha utánad megyek… Nem is a
fájdalom fog megölni, én egyszerűen csak azért fogok meghalni, mert
nélküled semmi alapja, semmi célja és semmi jogosultsága az életemnek…
Mint máskor gyakran, úgy most is elragadták és meghatották a saját
szavai. Azt mondta:
– Én csak azóta élek, amióta a tiéd vagyok és csak addig élhetek, amíg a
tiéd maradhatok… Azt hiszem, egészen bátran visszaadhatnám a mérget,
mert abban a percben, amikor te meghalsz, nekem méreg nélkül is végem
lesz… Én a te árnyékod vagyok, melyet a te profilod vetített bele az
életbe. Ha elalszik a fény, akkor nem kell az árnyékot külön megölni,
magától is elmúlik.
Remegett az indulattól, egészen megmámorosodott a saját szavaitól.
– Nem is házasság, ami köztünk van, sokkal több annál, sokkal szentebb,
mélyebb, szorosabb valami… – susogta elragadtatással. – Minket nemcsak
pap esketett, minket a természet szánt egymásnak és az Úristen áldott
meg…
Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta a szavát.
István mondani akart valamit, de az asszony a szájára tapasztotta kis
tenyerét, hogy most ne beszéljen és édesen sírt tovább a nyakán.
Azután hirtelen fölkelt. Érezte, hogy most már csak egy szót mondhat
még, ami méltó ahhoz, amit már elmondott.
– Szeretlek! – suttogta és kiosont a szobából.
István elgondolkozva bámult a sötétségbe.
Egyszerre valami halk és szelid dorombolást hallott maga mellett. A
Katalin kis macskája volt, amely gombolyaggá csavarodva feküdt a
paplanon.
– Kató! – kiáltotta a tanár, – itt felejtetted a macskádat!
Katalin, akinek vetkőződése már előrehaladott stádiumban volt, egy vidám
és meglepett kis sikoltást hallatott a szomszédból, majd a szobaleánynak
csöngetett, hogy vigye ki a cicát.
Közbe nevettek és így a hadüzenet napja elég vidáman végződött.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Volt valami igazság abban, ha Katalin azt mondta, hogy ő csak azóta él,
amióta Arató felesége.
Ő is Oltván, abban az erdélyi kis városban született, amelynek a
honfoglalás óta Arató István volt a legnevezetesebb fia.
Oltva ősrégi, zeg-zúgos, álmos és bájos fészek. A főutcáját árkádos régi
házacskák szegélyezik.
A sebesfolyású Oltva folyón átvezető fedett régi fahíd mellett áll a
Gráczián-ház. Az öreg Gráczián – ifjabb éveiben némi szerepet vitt az
oltvai takarékpénztár életében – a mi időnkben pufók, sárgaképű,
dülledtszemű ember volt. Keveset beszélt, mindig fekete selyemsapkát
viselt a fején és ritkán ment ki az utcára. A felesége nevetségesen
hasonlított hozzá és elhízott árnyékként tett-vett a házban, amelyre
örökké fülledt, szinte kisérteties csend borult.
Ebben a házban nőtt fel Katalin. Az öreg Gráczián a nagyapja volt. A
szüleit nem igen emlegette senki, ha azonban történetesen mégis szóba
került Kata édesanyja, akkor Grácziánné asszony sírva fakadt, ha meg
Kata édesapját hozták szóba, akkor Gráczián uram azt mondta: a gazember!
Katalin édesapja Zolky Elemér volt, a szép Zolky, a kolozsvári színház
szerelmes színésze.
A művész egyszer ott nyaralt Oltván, amelynek természeti szépségeit és
klimáját valaki nagyon földicsérte előtte. Zolky jól érezte magát a
városkában, de ebben a főérdem nem a klimáé, hanem Grácziánék Emilia
leányáé volt.
Emilia kisasszony akkoriban már nem volt egészen fiatal leányzó, a
duzzadt és viruló szájával, a gyöngéd nézésű szemével, a gömbölyű
termetével inkább asszony benyomását tette.
Mondanom sem kell talán, hogy Emilia rajongott a művészetekért, hogy
ügyesen festett, jól zongorázott, hogy szépen énekelte a Si vous n’avez
rien à me dire-t és a Hét csillagból áll a göncöl szekeré-t, hogy
emlékalbuma volt, amelyben a városban megforduló hírességek
megörökítették a nevüket és hogy gőgös visszavonúltságban töltötte
napjait, mivel az oltvai aranyifjúság képtelennek mutatta magát arra,
hogy kövesse szellemének magasabb röptét.
Zolky Elemér beírta nevét Emilia emlékkönyvébe. Többször is elment még a
Gráczián-házba, később mindennapos vendég lett ott, végül már éjnek
idején is látták a fahíd tájékán. Szóval, a baj megtörtént.
A télen Gráczián uram Kolozsvárra utazott, hogy „komolyan beszéljen“ a
művésszel. A művész azonban meglehetős alávalóan viselkedett. Hogy ő
igazán nem érti, mit akarnak tőle, Emilia kisasszony elvégre nem
iskolásleány már és tudhatta, mit csinál… Az öreg úr birsalmaszínű arca
ekkor céklavörös lett, szó nélkül sarkon fordult megint és hazautazott
Oltvára.
Áprilisban megszületett a gyermek, az anya azonban meghalt. Pedig a
nagytapasztalatú asszonyság, aki az eseményeket intézte, éppen fordítva
tervezte a dolgot…
Mire kis Katóka három esztendős lett, a szép Zolky megint megfordult a
városban. Valószínű, hogy megfeledkezett a régi kalandjáról, különben
talán mégsem ment volna Oltvára vendégszerepelni.
Valaki emlékeztette reá, hogy neki itt egy kisleánya van és a művész a
színházi próba után, szokott szelességével, betoppant Grácziánékhoz.
Mikor meglátta Katókát, letérdepelt előtte, megölelte, nevetett és sírt,
miközben valódi könnyeket hullatott, majd bocsánatot kért Katókától és
az egész világtól, és azt követelte, hogy a gyermek szólítsa őt
apukának, mert, mint mondá, a vér nem válik vízzé… Azt is mondta, hogy
most új korszaka kezdődik az ő életének.
Este Bánk bánt játszotta, a babérkoszorút pedig, mit a nőegylet adatott
föl a színpadra, kivitte a temetőbe, Emilia sírjára, miután előbb
leszedte róla a selyemszalagot. Födetlen fővel állott a sírnál és azt
mondta: Emiliám, drága, jó Emiliám!
Az oltvaiak úgy találták, hogy ez kegyeletes, szép cselekedet volt,
Zolky pedig azt mondta a kávéházban, hogy ezzel egy erkölcsi adósságot
rótt le a megboldogulttal szemben.
Másnap megint elment Grácziánékhoz és kijelentette, hogy a jövőben ő fog
gondoskodni Katóka nevelésének költségeiről, ez neki nemcsak szent
kötelessége, de apai joga is. Oly szívhezszólóan kért, könyörgött és
követelődzött, hogy végül is meg kellett vele egyezni húsz forint havi
tartásdíjban.
A művész másnap elutazott és elsején pontosan meg is küldte a húsz
forintot. Két hónapig még rendesen fizetett, de azután megúnta a dolgot,
abbahagyta és Gráczián uram sürgető leveleire sem hederített.
Katóka nem látta többet édesapját. Később az arcát is tökéletesen
elfelejtette; amire máig is élénken visszaemlékszik még, az egy
aranygombos, égszínkék selyemmellény, amelyet a szép Zolky a látogatása
alkalmával viselt.
Az öreg Gráczián minden komolyabb ok nélkül olyasmit képzelt, hogy a
világ állandóan szemmel tartja az ő családját és hogy tisztesség és
fedhetlenség dolgában a Grácziánoknak fokozottabb kötelességeik vannak
más közönséges halandóknál. Ezért Emilia leányának bűnbeesése annyira
lesújtotta, hogy holta napjáig kerülte az embereket. Valóságos
kriptaéletet élt a vén feleségével együtt és Katóka lett a kripta
harmadik lakója.
Az öreg úr titokban azt remélte, hogy a jó Isten idejében magához veszi
majd a kis árvát. Mivel azonban a jó Istennek láthatólag más egyéb
tervei voltak Katókával, Gráczián uram melanchóliája elkeseredéssé
fajúlt.
Annyit mégis elvárhatott volna, hogy a kisleány alázatos és mintegy
bűnbánó magaviseletével igyekezzék enyhíteni exisztenciájának szégyenét.
Katóka azonban úgy viselkedett, mintha a szénája legjobb rendben volna.
Ha a lépcsőn ugrándozott, vagy ha sohasem hallott nótákat dudolt az
udvaron, akkor Gráczián szemrehányóan nézett a feleségére. Hallod ezt,
hallod?
Ha kis Kató tarka pántlikát kötött a vékony varkocsára, akkor nagyapó
fájdalmasan fölmordult: Még ezt is?
És mikor a kisleány egy nap kijelentette, hogy szeretne táncolni
tanulni, táncolni, mint a többi kisleány: az öreg úr nem talált a
fölháborodása számára méltóbb kifejezést, mint hogy elkezdett rémesen
hahotázni.
Nem volt szívtelen ember Gráczián, csak rendes polgár volt és nem tudta
elviselni, hogy olyan rendhagyó módon lett nagyapává.
Szegény Katóka úgy élt az ódon házban, mint a molypille a pókfészekben.
Ha megrezdült a szárnya, már kaptak utána a vén pókok. Még a kályhalyuk
is úgy tátotta reá a száját, mintha el akarná nyelni.
Ez persze nem akadályozta meg a kisleányt abban, hogy szép, erős
nagyleánnyá ne legyen. A csillogó szemével és a kreolos, barnapiros
színeivel olyan volt akkoriban, mint egy sötét La France-rózsa bimbója.
Tizenhat esztendős korától fogva, amióta már édesbús sejtések zsongtak a
vérében, elkezdett várni. Várta Élet királyfit, aki el fog érte jönni,
hogy kiemelje a kriptájából.
És a tündérmesének megint egyszer igaza lett az élettel szemben, a
romantika megbuktatta a matematikát. Az Élet valóban eljött Katókáért
Arató István személyében.
Senki sem értette, Oltván alkalmasint ma is törik még rajta a fejüket,
hogy a hírneves fiatal tudós, „aki talán a kolozsvári kontesszek közt is
válogathatott volna“, mért vette feleségül éppen Grácziánék Katókáját.
Dehát feleségül vette.
Néhány hónapig a fiatal házasok még ott laktak Oltván, a Harkály-várban.
(A Harkályvár egyébként nem vár, csak afféle becsületes vidéki kuria.
Arató István nagyapja épitette a Harkály-hegy lejtőjén, valamelyik
erdélyi fejedelem elpusztult kis várkastélya helyén, amelytől a nagyzoló
nevét is örökölte.)
Később a fiatalok Berlinben laktak, onnan csak nyári vakációra jöttek
haza, míg aztán Istvánt meg nem hívták a budapesti egyetemre.
A szép Zolky törvénytelen leányából előkelő asszonyság lett. Együtt
emelkedett az urával, akinek dicsőségében úgy fürdött, mint a repülő
kócsag a napfényben.
És hálát adott Istennek, mert úgy érezte, hogy ő áldott az asszonyok
közt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ő, aki áldott az asszonyok közt, ebben a pillanatban ott fekszik a
pehelykönnyű paplanja alatt és nyitott szemmel bámul bele a hálószoba
kék homályába.
A szenvedélyes szavak, miket egy órával ezelőtt az urának mondott, még
remegésben tartották idegeit, agyában még egyre forogtak a kerekek…
Tiszta dolog: ha István meghal, akkor ő sem élhet tovább. Mérge ugyan
nincs, – hogy lopott volna a laboratóriumból, azt _csak úgy mondta_,
mivel éppen eszébe jutott, – de ez nem is fontos dolog, – ha az ember
meg akar halni, akkor mindig talál rá módot…
A halál! A képzelőtehetsége, amely hihetetlen mozgékony volt, akár a
patak vize, mohón rávetette magát erre a fekete lyukra.
Máskor rémülten menekült előle, de most megbűvölten és remegő
kíváncsisággal sompolygott közelebb.
És mint mindig, most is látta önmagát, kritikus szemmel, hűvös
távolságból…
A hátán feküdt, a mellén összekulcsolt kezekkel, merev
viaszbáb-mosollyal a száján… Fekete draperiák, gyertyák, virágok…
Érezte a tubarózsák és a tömjén bódító szagát, olyan jól érezte, hogy
elfúlladt tőle a lélegzete…
Hallotta a pap zümmögő és kissé hamis énekét és hallotta az egyes latin
szavakat…