A zivatar elvonult és éjszakára elcsendesedett a város is. Sok fiatal
asszony még álmában is görcsösen fogta a katonaköteles urának kezét, de
kívül az utcán erélyesen kilépő szöges talpak csattantak meg, olykor
pedig duhaj nótázás hallatszott: a helyőrség legényei rajzottak a
városban, a hadüzenet következtében megnövekedett önérzettel.
A budai hegyek fölött hosszan elnyúló, sápadt felhők pihentek
mozdulatlanul a holdfényben; az ember azt hihette volna, hogy az
égiháború halottjai.
Arató hálószobája elsötétedett, a tanár ágyában feküdt, midőn Katalin
megjelent a küszöbön.
A kecses árnyékképe mögött világos volt a másik háló. Kék bársonyfészek
volt az asszonyé, a lámpa fénye is kék selymen szűrődött keresztül,
miért is a szoba kissé hűvös és méla benyomást tett, akár a hableány
kristálybarlangja.
Katalin tétován állott az ajtóban.
– Nem alszom, – biztatta az ura.
A selyemkimono megsuhant és az asszony odaült az ágy szélére. Rögtön
utána parányi gombolyag galopozott be a világító ajtókereten; Katalin
kis macskája volt, mely púpos háttal és fölnyujtott farkkal iramodott az
asszony nyomában.
Katalin jóideig hallgatagon ült, majd halkan és panaszosan mondta:
– Nagyon szomorú vagyok.
A háborús mámorra már elkövetkezett a kijózanodás… Amióta asszony volt,
annyira elszokott minden szenvedéstől, hogy ez úgy hatott reá, mint
valami nagy igazságtalanság.
– Szomorú vagyok, félek attól, ami jönni fog… Eddig olyan jó volt élni!
Most tudom csak, hogy milyen jó volt! De most már úgy érzem magamat,
mintha egy rettenetes kéz leemelte volna fejem fölött a háztetőt…
Egy forró könnycsepp hullott Arató István nyakára. Lám, ez tehát komoly?
Magához ölelte a feleségét. A gyöngyvirágszagú kimonó vékony selymén
keresztül érezte ifjú szívének dobogását.
– Tudja, mit kellene tenni? – susogta az asszony. – Hazamenni a
Harkályvárba, összebújni és aludni és ki nem jönni többet, míg véget nem
ér a háború.
Ezt a mesélő gyermek hangján mondta.
Harkályvárnak nevezték az ő oltvai házukat, ahol házaséletük első
hónapjait töltötték.
István lecsókolta a felesége könnyeit. Eddig még sohasem látta sírni –
de igen, egyszer, de akkor is a boldogságtól – és az asszonyi könnyek
most hulló szikraesőként égették a szívét.
Hát igaz, eddig nyár volt és a közös útjok virágos kerteken kanyarodott
végig. Tegnapról mára ősz lett. És mi lesz holnap? Holnap talán már
havas pusztákon fogunk járni.
– Okosnak kell lenni, Kató, okosnak és bátornak…
Katalin dacosan rázta meg a fejét.
– Könnyű maguknak, könnyű a férfiaknak! A férfiaknak a háború egy vad
sport… Aki elesik, az ottmarad és nincs tovább. De aki itthon marad, de
az asszony –!
– Igazad lehet, a háború tulajdonképpen az asszonyszívek csatája, –
mondta elgondolkozva a tanár. – Minden katonát, aki a harctérre megy,
egy anya, egy feleség szíve kíséri. És minden golyó, amely talál, egy
asszonyt sebez meg. Elgondolni is rettenetes, hogy milyen tömege a
fájdalomnak fog itt fölhalmozódni!