A királyi palota barokkupolái feketén és súlyosan sorakoztak az ég
alján, mint az útra kész elefántkaraván.
A budai várhegy fölött széles, aranysárga tűzfolyam ömlött végig az
alkonyi égen. A tűzfolyamon sötétkék felhőgályák vonúltak föl. Némán és
komoran, alattomos sietséggel vitorláztak egymás nyomában. A fedélzeten
bikaszarvú, oroszlánsörényű felhőemberek kuporodtak. Vajjon miféle
vészes rakományt hoztak?
A tanár a Dunára nyíló széles ablakban állott és a vajudó felhőket
nézte.
Egyszerre megint visszaemlékezett arra, amire már régóta nem gondolt:
hogy őt gyerekkorában valami különös, szinte személyes viszony fűzte az
égen uszkáló felhőkhöz.
Hajdanában a felhők voltak az ő játszótársai, mint az ég angyalai az
árva gyerekéi. A képzelete addig gyúrta, formálta őket, míg fehér
asszonyokká, furcsa törpékké, aranyhasú sárkányokká, emberfejű paripákká
nem lettek.
Voltak neki jóbarátai és voltak ádáz ellenségei az égen. A szelid
felhőasszonyok mosolyogva köszöntötték a kisfiút, ha meglátták a szülei
ház kertjében, a törpék gonoszul fintorgatták le rá a pofájukat.
De később is, küzdelmes ifjúságában, ha föléje akart emelkedni az élet
porkörének és izzadtságszagának, garabonciás módjára megnyergelte a
felhőket. A ragyogó végtelenségben áramló természeti erők titokzatos
képe egy-kettőre fölemelte őt oda, ahonnan derűs közömbösséggel nézhette
a lenn nyüzsgő liliputiak vásárát.
A tűzfolyamot időközben már egészen ellepték a fekete gályák. Vajjon
miféle rakománnyal terhesek? Lehet, hogy egy új végzetet hoznak az
emberiségnek.
Nagy messziségből halk, egészen halk, mély zengésű hördülés hallatszott.
Éhes felhőoroszlánok követelő szava. A Dunapart palotái meglapulva
néztek farkasszemet a közeledő veszedelemmel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tanár háta mögött, a nagy függőlámpa fénykörében, az asszony
beszélgetett két kis sógorával. Békés és bájos családi kép volt.
Katalin egy macskakölyköt tartott ölében. Ebben a házban, ahol nem volt
gyermek, szerették az állatot és a virágot. A cica villámgyors
mozdulatokkal viaskodott az asszony illatos kezével, olykor szeliden
megharapta rózsás ujját.
A kandalló mellett nagy fehér kutya feküdt elnyujtózva. Alvást színlelt,
de azért irigyen szemmel tartotta a cicát, amelynek viselkedését
egyenesen botrányosnak találhatta.
A két fiú egyenruhában volt – ők most szolgálták önkéntes évüket, –
jelenleg éppen kaszárnyai kalandokkal mulattatták sógornőjüket.
– Himmelreich önkéntes házi telefont hozott édesapja gyárából és azt
fölszerelte az őrszobában, – mesélte Palkó káplár.
– Ne mondjad! És minek a telefon? – kérdezte Kata, mintha az eset
roppantul érdekelné.
Péter káplár furfangosan nevetett.
– Arra kell, hogy figyelmeztessék az osztályt, ha Milka százados belép a
kapun.
– No nézd! – mosolygott a sógornő megértően.
– A százados úr persze észrevette a telefont, rapportra rendelte az
egész társaságot és mindenkit lecsukatott…
– De mi nem adtuk ám be a derekunkat, – kapta el a szót a másik fiú, –
mi fényjelzést adtunk az osztálynak…
– Fényjelzést? – csodálkozott Katalin.
– Igen, egy villamos lámpával, amit Himmelreich hozott… Sárkány Guszti
tudja a Morse-jeleket… De Milka százados ezt is megtudta és megint
lecsukatta az egész társaságot…
– A százados csomót keres minden kákán, – mondta Pál, örvendve a népies
szólásnak.
– A múlt héten megtudta az álarcos bálunkat is, – folytatta Péter.
– Hajhaj! Hát álarcosbál is volt a kaszárnyában? – érdeklődött a
sógornő.
– Igen, az önkéntesek hálótermében. Robek Kornél kimaszkírozta magát
Milka századosnak és lóháton díszszemlét tartott az osztállyal.
– Ki volt a ló? – kérdezte Kata.
– Én, – vallotta be Palkó szerényen.
– Egypár bundás is feljött a földszintről, azok kifordították az
egyenruhájukat és kócbajuszt ragasztottak… Azt hitték, lesz innivaló. A
mulatság vége nagy pokróccsata volt. Persze, ennek is becsukás lett a
vége.
– Mondok valamit, – szólt Pál káplár ravasz arccal, – de ez még titok,
mert szigorúan tilos: holnap teát főzünk a hálóban.
– Gyerekek, – mondta Kata, – fogadjunk, hogy én már tudom a teaestély
végét. Milka százados le fogja csukatni az egész zsúrtársaságot. Hiszen
ez már olyan, mint a skót balladákban a refrén.
A két fiú kiábrándultan mosolygott, Péter a kezével legyintett. Most
egyszerre megértették – hiszen ők eszes fiúk voltak, – hogy milyen
éretlenek ők tulajdonképpen.
Az egész fecsegés különben csak arra való volt, hogy jobban teljék az
idő. Péter, Pál és Kata sógornő esze másutt járt, ott, ahol a hallgatag
tanáré. Valami rettenetes izgalom erjedt a szívükben, ugyanaz az
izgalom, melynek magját az idő elvetette már egész Európában.
– Miféle vadállat az a Milka százados? – kérdezte rövid hallgatás után
Katalin.
A fiúk csodálatosképpen védelmükbe vették a kaszárnyarémet.
– Nem érti a tréfát, az már szent igaz, de jó katona, ideális katona.
– Vasember! A fél kezével fölemel egy bakát, bornyústul,
mannlicherestül! – mondta Pál áhítattal.
– Geniális ember! – toldotta meg Péter a rajongás hangján.
– Azért, mert fölemeli a bakát és a bornyút? – kérdezte Katalin.
– Geniális muzsikus. Mesésen gordonkázik. Mikor terepfölvételt
csináltunk, egy budai korcsmában ebédeltünk, ott zongora is volt…
Zongorázni is tud. És nem cigányosan, hanem Beethovent, Bachot, Wagnert,
mindent…
Mikor már itt tartott a társalgás, Katalin egy kulcsra járó dobozból
három töltött csokoládét vett elő. Komoly arccal kettőt odaadott a
fiúknak, egyet megtartott magának. Mély csendesség lett, amint áhítatos
gonddal hámozni kezdték a sztaniolt, mert a nyalánkságot mind a hárman
imádták.
A fehér kutya fölkelt a kandalló mellől, érdeklődve, de tempósan az
asszonyához lépett és térdére tette okos nagy fejét. Szalonebbé átkefélt
parasztkuvasz volt, a Kántor névre hallgatott, talán azért, mert falusi
szokás szerint meg szokta énekelni a teli holdat.
Komolyan és figyelmesen nézte, mit művel Katalin, (nagyon érdekelte
minden, ami összefüggésben volt az evéssel,) közbe bizalmatlan, sőt
rosszaló pillantásokat vetett a ficánkodó cicára is. Az pedig
megszeppent és hirtelen iramodással az asszony hóna alá menekült.
Egészen eltünt a házi kimono kék selymében, csak a kerek kis feje
látszott ki, amint ijedten és mégis hihetetlen impertinenciával
farkasszemet nézett Kántorral. A kuvasz annyira szemérmetlennek találta
a viselkedését, hogy bosszúsan elvakkantotta magát.
A három gyermek – hisz Kata csak négy esztendővel volt öregebb az
ikreknél – ezen úgy elkezdett kacagni, hogy a jókedvük odacsalta a
tanárt is.
A fiúk egy gyors pillantást váltottak egymással: megkérdezzük tőle? –
Eddig nem merték háborgatni gondolataiba merült bátyjukat, de most a
nyelvükre kivánkozott, ami a szívüket nyomta és ami jobban izgatta és
érdekelte őket a kis macskánál és Kántor kutyánál, sőt jobban még a
töltött csokoládénál is.
Lesz-e háború? A háború hetek óta ott függött a szivek fölött, mint a
zivatar a város háztetői fölött.
Péter igen nagyon félt, hogy „megint csak mi leszünk az okosabbak“, ami
Pál nézete szerint „nagy kárára volna a monarchia tekintélyének“.
Ők ketten már hetek óta olyan epedő türelmetlenséggel várták a
hadüzenetet, mint gyerekkorukban a karácsonyestét és egyáltalában
mindent, ami új és szokatlan, ami meglepetésekkel, felfordulással és
izgalmakkal jár. És valljuk meg: háborúpártivá tette az ikreket az a
sejtelmük is, hogy az ágyúk dörgése kellemesen félbe fogja szakítani a
tanulást az önkéntesi iskolában.
De mielőtt még kimagyarázhatták volna magukat, egy felsőbb hatalom kért
szót: a zivatar.
Olyan rettenetes égzengés támadt, hogy a ház megrendült alapjaiban.
Gyémántos villámkardok százai szabdalták a fekete éjszakát és harsogó
özönvíz szakadt a háború forró lázában álmodozó város nyakába.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Néhány szót az ikrekről. Mert Péter és Pál ikrek. Féltestvérei a
tanárnak – nekik más édesanyjuk volt – és tizenöt esztendővel
fiatalabbak a bátyjuknál.
Igen hasonlítanak egymáshoz. Ha valamelyiküket külön kapja az ember,
akkor nem könnyű kisütni, hogy Péterrel vagy Pállal van-e dolga, ha
azonban együtt vannak, akkor szembetünő, hogy Péter valamivel izmosabb,
barnább és komolyabb, Pál pedig egy szikrányival leányosabb,
mozgékonyabb és éretlenebb is, mint a másik.
Nem tudnak ellenni egymás nélkül, bár állandó torzsalkodás folyik
köztük. Ha Pál valami sületlenséget mond, akkor Péter lesujtó pillantása
arcába kergeti a vért; ha meg Péter kissé nagyképűen viselkedik, ami
olykor ugyancsak megesik, akkor Pál pukkadozik a nevetéstől, ami viszont
Péter arcára festi a szégyen biborát. Szóval ők ketten igen jól
kiegészítik egymást.
Különben feltünően csinos fiúk. Két karcsú Cherubin. A természetes
kecsességük azonban még némi vizslakölyök-esetlenséggel párosul.
Alapjában véve igen szerény fiúk, de mivel néhanapján attól félnek, hogy
valaki mulyáknak tarthatná őket, tehát a szerénységük olykor minden
bevezetés és átmenet nélkül hajmeresztő vakmerőségbe csap át. A
viselkedésük így igen különös vegyüléke a szerzetesnövendék és Bussy
d’Amboise modorának.
A szemük egészen egyforma: nagy, lelkesen ragyogó, tiszta gyermekszem.
Ez a két szempár állandóan meleg hódolattal mosolyogja körül a sógornőt,
akibe a két önkéntes, anélkül, hogy maga is sejtené, a férfiasság első
tavaszi zsendülésével beleszeretett.
Ez az érzés kimondhatatlanul gyöngéden és édesen muzsikál a vérükben és
lehelletszerűen finomszövésű csipkeszőnyegként borul Katalin asszony
keskeny lába elé.
A tanár, aki minden emberi dologban fatálisan éleslátó, oda is ellát,
ahová sohasem néz és jobban megérti ezt a különös dolgot, mint akár
Katalin, akár maguk az ikrek, de nem tartja szükségesnek, hogy beszéljen
róla. Vannak gyöngéd, opálfényű tengeri állatkák, amelyek szomorú és rút
halált szenvednek, ha hozzájuk nyul az ember.
A sógornőjükért csak rajonganak, de a bátyjukat szinte már istenítik az
ikrek. Ami jóban részük volt eddigi életükben, azt körülbelül mind a
tanárnak köszönhetik. Amióta Arató István, a járványos betegségekről
kiadott híres tanulmányaival, megnyerte a Nobel-díjat, azóta a fiúk
szemében a szellem birodalmának királyi trónusán ül. Ők maguk a rokonság
révén, egyelőre hercegi méltóságra emelnek igényt.
Szóval, minden jól volna úgy, ahogy van: István bácsi a világ legkülönb
embere, Katalin a földkerekség legfinomabb sógornője, a fehér kutya igen
derék állat, a kis macska, mely Kata ölében hentereg, roppantul helyes
cica, és egyáltalában, élni és nevetni igen kellemes foglalkozás.
Minden jól volna úgy, ahogy van, csak az a bizonyos nyomás enyhülne már
az emberek szivén…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szél üvöltésén, a mennydörgés és a vízcsobogás lármáján valami érces
hang akart keresztül furakodni. A zivatar dörgése tízszer is elnyelte,
de éles zengésével újra és újra keresztül ásta magát, előbukkant az
éjszakából, mint a mesebeli gödölyék a farkas gyomrából.
Az ikrek fülelni kezdtek. Egy ezerszer hallott, ősrégi és mégis új,
meglepő, álomszerűen idegen, mély, súlyos és fájdalmas zengésű szó
remegtette meg és nyügözte le a várost: Háború!
Fekete embertömeg szaladt végig a Dunasoron, a vízben gázolva, a
szélviharral viaskodva, mintha maga is alkotórésze volna a zivatarnak.
Rézkürtök harsogása, rekedt ordítozás kelt versenyre az égzengéssel.
Az ikrek villogó szemmel néztek össze, majd felpattantak és kirohantak a
nyitott erkélyajtón.
Odalenn a katonazenekar a Rákóczi-indulót játszotta. A vérforraló hangok
kevélyen, panaszosan és fenyegetően üvöltöttek a harsogó éjszakában,
fölverve az ázott házfalak visszhangját. Ez a magyarság igazi himnusza!
Vad és szomorú hangjai mellett hány kétségbeesett attak tört már össze a
kemény kőfalon, mely rabságában tartja ezt az országot!
Az induló szól és a fölkavart levegőben, mint delfinek a hajócsapásban,
sápadt árnyéklégiók úsznak: a fejedelem kurucai, a vörössapkások és mind
ők, a dicsőséges legyőzöttek, akik Rákóczi zenekísérete mellett mentek a
halálba.
Éljen a háború! Valami imponáló vadság és makacsság volt ebben a
tüntetésben, amelynek tűzével nem bírt sem a szélvész, sem az özönvíz.
A háború! A békében felnőtt nemzedék tegnap még nem értette meg, nem is
hitt benne. De most, midőn súlyos góliát-lépésekkel csörömpölt végig az
utcán, most minden ablak és minden szív megnyílt előtte, az emberek
fölismerték és mámoros ujjongással köszöntötték. Ezer esztendős
csatamezők gyepe alatt korhadó ősök vére pezsdült meg az emberek
ereiben.
A háború! Az ikrek eszeveszetten táncoltak és rikoltoztak künn az
erkélyen, a szakadó esőben. Katalin pedig lázas sietséggel összeszedett
minden virágot, ami a szobában volt, és kiszórta az ablakon, a tüntető
tömeg fejére, a bevonuló háború vaspatkós lába elé.
A zene elvonult, beleolvadt a tomboló orkánba és a fiúk bőrig ázottan
polkáztak be az erkélyről.
– Hamar, hamar! A kaszárnyába! Készülődni kell! Éles töltést kapunk!
Holnap indulunk! Talán még az éjjel!
Lángoltak és ragyogtak, boldogak és szépek voltak. Elsiettek.
Most már tudta István, hogy miféle rakományt hoztak az égen úszó
felhőgályák. Új végzetet hoztak az emberiségnek. Egynéhány embernek hírt
és dicsőséget, ezreknek gazdagságot, százezreknek halált, millióknak
gyászt és szenvedést.