Ha az összehasonlító módszernek különböző eljárásai alkalmaztatnak is a
szociológiában, nincs meg egyformán valamennyinek a bizonyító ereje.
Az úgynevezett maradékok módszere, amennyiben az főleg a kísérleti
eljárásnak egyik formája, semmi haszonnal nem jár a társadalmi
jelenségek tanulmányozásában. Nem számítva, hogy ez csak eléggé
előrehaladott tudományoknál használható, mivelhogy feltételezi nagyszámú
fontos törvény ismeretét, a társadalmi jelenségek sokkal összetettebbek,
semhogy adott esetben pontosan le tudnánk vonni minden okból a hatást
egészen egy vagy visszamaradó okig.
Ugyanez az ok teszi nehezen alkalmazhatóvá a megegyezés és a különbségek
módszerét. Ez ugyanis feltételezi, hogy az összehasonlított esetek vagy
egyetlen ponton egyeznek meg, vagy egyetlen ponton különböznek. Persze
nincs olyan tudomány, amely valaha olyan tapasztalatokra tett volna
szert, amelyeknél megcáfolhatatlanul meg lehetne állapítani az egyetlen
szigorúan vett megegyezési vagy különbségi karaktert. Sohasem lehetünk
afelől biztosak, hogy nem hagytunk-e figyelmen kívül valami előzményt,
amely ugyanakkor és oly módon mint az egyetlen ismert előzmény hasonló
megegyezést vagy különbséget mutat a következménnyel. Ámbár a járulékos
elemeknek teljes kiküszöbölése csak eszményi és megvalósíthatatlan cél,
a fizikai, kémiai, de főleg biológiai tudományok elég közel járnak
ahhoz, hogy a bizonyítást sok esetben gyakorlatilag kielégítőnek
tekinthessük. De ez a szociológiában a jelenségek nagy összetettsége
miatt nincsen meg s ehhez az is hozzájárul, hogy minden mesterséges
kisérlet lehetetlenség. Minthogy nem tudnánk még csak megközelítőleg
teljes jegyzéket sem készíteni azokról a tényekről, melyek egy
társadalomban egyidejűleg léteznek vagy a történet folyamán egymást
követték, soha sem lehetünk biztosak afelől, még csak megközelítőleg
sem, hogy két nép minden viszonyban, egyet kivéve, megegyezik-e vagy
különbözik. Sokkal több eshetőség van arra, hogy egy jelenséget
elvétünk, minthogy egyet sem hagyunk figyelmen kívül. Ezért az ilyen
bizonyító eljárás csak egybevetésekre ad alkalmat, és ennek magában
semmiféle tudományos értéke nincs.
Egészen máskép van a párhuzamos változások módszerénél. Ennek kivitelére
nem szükséges, hogy minden eltérő változás amit összehasonlítánk,
szigorúan elkülöníttessék. Az értékek egyszerű parallelizmusa, amit a
két jelenség végez, elég bizonyíték arra, hogy van köztük kapcsolat,
feltéve, hogy elégszámú változó esetben meg volt állapítva. E módszer
kiváltsága annak tulajdonítható, hogy az oksági viszonyt nem kívülről
közelíti meg mint az előbbiek, hanem belülről. Nem két tényt tár elénk
egyszerűen, melyek külsőleg egymást követik vagy egymást kizárják,[74]
oly módon, hogy misem bizonyítja közvetve belső kapcsolatukat; azt
mutatja inkább, hogy a tények, legalább ami quantitásukat illeti,
belsőleg kapcsolódnak egymáshoz. Ez a belső kapcsolat egymagában elég
annak bebizonyítására, hogy egymáshoz nem idegenek. A jelenség
fejlődésének módja annak lényegét fejezi ki. Ha két fejlődés párhuzamos,
a bennük kifejeződött lényegben is meg kell lenni a párhuzamosságnak. Az
állandó párhuzamosság már magában törvény, bármilyen is az állapota az
összehasonlításon kívül maradt jelenségnek. Hogy ezt a törvényt
gyengítsük, nem elég rámutatni arra, hogy a hasonlósági és különbségi
módszer néhány bizonyos alkalmazásánál nem állja meg a helyét; ez azzal
volna egyenlő, hogy elismerjük egy olyan bizonyítási nemnek tekintélyét,
mely a szociológiában tulajdonképpen nem érvényesülhet.
Amikor két jelenség szabályosan változik, egyik úgy mint a másik, ezt a
viszonyt fenn kell akkorra tartanunk, amikor bizonyos esetekben a
jelenségek egyike a másik nélkül mutatkozik. Mert vagy az okot
akadályozza meg az okozat létrehozásában egy ellentétes ok hatása, vagy
az jelentkezik ugyan, de nem olyan formában, mint ahogy előbb
megfigyeltük. Kétségkívül helyénvaló a tényeket újból megvizsgálni, de
nem kell cserben hagyni a szabályosan végzett bizonyítás eredményeit.
Igaz, hogy ezzel az eljárással megállapított törvények nem jelentkeznek
mindig egyszerre az oksági viszony formájában. Párhuzamosság nemcsak úgy
áll elő, hogy egyik jelenség oka a másiknak, hanem úgy is, hogy
mindkettő egy oknak hatása vagy még inkább úgy, hogy van közöttük egy
harmadik közbeeső, de észre nem vett jelenség, amely okozata az elsőnek
és oka a másodiknak. E módszer eredményeinek tehát magyarázatra van
szükségük. De melyik az a kísérleti módszer, amelyik lehetővé teszi,
hogy gépiesen megtartsunk egy oksági viszonyt, anélkül, hogy a
megállapított tényeket ne kellene az értelemnek kidolgoznia? Fontos csak
az, hogy a kidolgozás módszeresen legyen végezve és ezen a módon
járhatunk el: Először is a dedukció segítségével azt kutatjuk, hogy a
két eset közül az egyik hogyan hozza létre a másikat; azután igyekszünk
ennek a dedukciónak eredményét tapasztalatok, vagyis új
összehasonlítások segítségével igazolni. Ha a dedukció lehetséges, ez az
igazolás sikerült, a bizonyítást bevégzettnek tekintjük. Ha ellenben a
két tény közt semmiféle közvetlen kapcsolatot nem veszünk észre, ha
különösen e kapcsolatnak feltevése ellentmond a már beigazolt
törvényekkel, egy harmadik jelenséget keresünk, amelytől e másik kettő
éppúgy függhet vagy pedig közvetítő lehet közöttük. Például a
legbiztosabb módon megállapíthatjuk, hogy az öngyilkosságra való
tendencia oktatás tendenciájával váltakozik. De lehetetlenség megérteni,
hogy a tanítás, hogy vihet öngyilkosságra; az ilyen magyarázat
ellentmondásban van a lélektan törvényeivel. A tanítás főleg az elemi
ismeretekre szorítkozik, csak a legfelszínesebb régióit érinti az
öntudatnak, ellenben az önfenntartás ösztöne alapcéljaink egyike. Tehát
ezt nem zavarhatja egy annyira távoleső s egy olyan gyönge kihatású
jelenség. Az a kérdés merül fel tehát, hogy vajjon egyik és másik tény
nem egy és ugyanazon állapotnak következményei-e? Ez a közös ok pedig a
vallásos hagyomány gyengülése, mely éppúgy erősíti a tudás szükségletét,
mint az öngyilkosságra való hajlamot.
De van még egy másik ok is, mely különösen a párhuzamos változások
módszerét teszi a szociológiai kutatások eszközévé. Mert egyéb
módszereket, bármily kedvezőek is a körülmények, csak úgy alkalmazhatunk
eredménnyel, ha nagyon jelentékeny az összehasonlított tények száma. Ha
van két társadalom, melyek csak egy ponton hasonlítanak vagy csak egy
ponton különböznek, megállapíthatjuk, hogy a két tény vagy együtt jár,
vagy teljesen kizárja egymást. De hogy ez a megállapítás tudományos
értékű legyen, szükséges, hogy az esetek nagy számára támaszkodjék.
Biztosaknak kellene afelől lennünk, hogy az összes tények figyelembe
voltak véve. Nemcsak hogy teljes leltár nem lehetséges, de még az így
felhalmozott tényeket sem lehet, éppen sokaságuk miatt kielégítő
pontossággal megállapítani. Nemcsak annak a bajnak vagyunk kitéve, hogy
a lényegeseket elvétjük, s amelyek a már ismerteknek ellentmondanak, de
még az sem bizonyos, hogy ez utóbbiakat jól ismerjük. Valóban a
szociológusok érvelését gyakran az rontotta le, hogy előnyt adva a
megegyezési vagy különbségi módszernek, főleg az előbbinek, inkább
egymásra halmozták a bizonyítékokat, ahelyett, hogy bírálták és
válogatták volna. Így aztán folyton megesik, hogy egy kalap alá veszik
az utazók zavaros és felületes megfigyeléseit és a történelem pontos
dátumait. Nemcsak ezeknek a bizonyítékoknak láttára mondhatjuk el, hogy
meggyengítésükre egyetlen tény elég, de maguk a tények sem mindig
megbízhatók, melyeken alapulnak.
A párhuzamos változások módszere nem kötelez bennünket sem ezekre a
hiányos előszámlálásokra, sem ezekre a felületes megfigyelésekre. Néhány
tény elég arra, hogy eredményekre juthassunk. Ahogy bebizonyítottuk
bizonyos adott számú esetben, hogy két tény együtt változik, biztosak
lehetünk arról, hogy törvényre akadtunk. Az adatokat, melyeknek nem kell
nagy számmal lenniök, ki lehet válogatni, sőt az alkalmazásukkal
foglalkozó szociológus kutatás tárgyává teheti őket. Indukciói számára
legfőbb tárgyul tehát a társadalmakat veheti és kell vennie, amelyeknek
hiedelmei, hagyományai, joga leírt és hiteles emlékekben öltenek testet.
Természetesen ne vesse meg az etnografia tapasztalatait (nincs tény,
amit a tudósnak szabad volna megvetni), de adja meg nekik az őket
megillető helyet. Ne rájuk helyezze kutatásainak súlypontját, hanem úgy
alkalmazza, mint a történelem kiegészítését, vagy legalább is azon
legyen, hogy ezt ez utóbbiakkal támogassa. Ily módon nemcsak több
megkülönböztetéssel sáncolja körül özszehasonlításait, hanem nagyobb
kritikával is hajtja végre; mert éppen azáltal, hogy a tényeknek csak
szűkre szabott rendjéhez alkalmazkodik, azokat nagyobb gonddal
ellenőrizheti. Természetesen nem a történészek munkáját kell újra
csinálnia, csak nem fogadhat el passziv módon és minden kézből
értesítést, amire neki van szüksége.
Nem kell azt hinni, hogy a szociológia azért, mert talán csak az
egyetlen experimentális eljárásnak veheti hasznát, alantasabb helyet
foglal el, mint a többi tudományok. Ezt a hátrányt a változatok
gazdagsága kárpótolja, ami a szociológusnak önként kínálkozik s amire a
természet más területén sehol sem találunk példát. Az egyéni élet
folyamán a szervezetben végbemenő változások nem ilyen számosak és
nagyon korlátozottak. Azok, amelyeket mesterségesen elő lehet idézni az
élet megsemmisítése nélkül, nagyon szűk határok közé vannak szorítva.
Igaz, hogy sok fontos változás jött létre a zoológiai fejlődés folyamán,
de ezek is csak nagyon ritka és homályos nyomokat hagytak hátra és
létrejövetelük feltételeit még nehezebb feltalálni. A társadalmi élet
ellenben az átalakulásoknak megszakítatlan folyamata s ezek párhuzamosak
a társas élet feltételei közt végbemenő egyéb változásokkal. Nemcsak
azok állnak rendelkezésünkre, melyek az új korra vonatkoznak, hanem nagy
számmal jutottak ránk olyanok is, melyeken az eltűnt népek estek
keresztül. Ámbár vannak hézagok, az emberiség történelme sokkal
világosabb és teljesebb az állatfajok történeténél. Van továbbá nagy
sereg társadalmi jelenség, mely minden társadalmi területen előfordul,
de vidékek, foglalkozás, vallás szerint más-más formát ölt. Ilyenek pl.
a bűn, öngyilkosság, szülés, házasság, takarékosság stb. E külön miliők
különféleségeiből a tények nemeinek minden új soránál új változatok
erednek, melyeket a történelmi fejlődés felmutat. Ha tehát a szociológus
nem tudja egyforma eredménnyel alkalmazni a kísérleti kutatáshoz tartozó
összes eljárásokat, igen eredményes lehet egyetlen módszer, amit a
többiek kizárásával használhat, mert ennek alkalmazásával
összehasonlíthatatlan segélyforrásai vannak.
De ez csak akkor hozza meg a vele járó eredményeket, ha szigorúan
keresztülviszi. Mert azzal semmit sem bizonyítunk, ha, mint gyakran
történni szokott, megelégszünk azzal, hogy több-kevesebb példával
feltüntetjük, hogy a tények néhány esetben úgy változnak, mint a
feltevés követeli. Az ilyen elvétve előforduló és töredékes
megegyezésből nem lehet általános következtetést vonni. Egy eszme
megvilágítása még nem bebizonyítása. Nem az izolált változatokat kell
összevetni, hanem a változatok szabályosan felállított sorait, melyeknek
tagjai a legnagyobb folytonossági fokozatban kapcsolódnak egymáshoz,
mely még hozzá elég nagy kiterjedésű. Mert valamely jelenség
változásaiból csak úgy lehet törvényt levonni, ha az adott körülmények
közt való fejlődés mikéntjét világosan kifejezik. Ezért szükséges, hogy
a változások közt meglegyen ugyanaz a folyamat, ami a természetes
fejlődés különböző mozzanatai között és ezenkívül hogy ez a fejlődés,
amit feltüntetnek, elég hosszú legyen arra, hogy iránya ne legyen
kétséges.