IV.

A megállapított szabályok foglalatából a társadalomnak és a kollektiv

életnek egy bizonyos felfogása származik.

Erről a kérdésről két ellentétes elméletet találunk.

Némelyek, pl. Hobbes és Rousseau szerint a társadalom és az egyén között

ellentét van. Az ember természeténél fogva ellene van a közös életnek,

csak erővel lehet rá kényszeríteni. A társadalmi célok nem egyeznek meg

az egyéni célokkal, sőt inkább ellentétesek. Sőt hogy az egyén erre

rávehető legyen, kényszert kell alkalmazni, s ennek a kényszernek

intézményében és szervezésében áll főképen a társadalom műve. Mivel

pedig az egyén mint az emberi nem kizárólagos és egyetlen valósága jön

tekintetbe, ezt a szervezetet, mely arra irányul, hogy őt függőben és

korlátok közt tartsa, csak mint mesterségest lehet felfogni. Nem a

természetben gyökerezik, mert hisz az a rendeltetése, hogy erőszakot

gyakoroljon, meggátolván az ántiszociális hajlamok kitörését. Tehát

mesterséges dolog, emberkéz alkotta gépezet, s mint minden ilyen dolog

azért van, mert az emberek akarták, hogy legyen; akaratelhatározás hozta

létre, s egy másik elhatározás át is alakíthatja. Úgy látszik, sem

Hobbes, sem Rousseau nem vették észre az ellenmondást, amikor

elfogadták, hogy maga az egyén a szerzője annak a gépezetnek, melynek

tulajdonképpeni célja őt leigázni és fékentartani, vagy legalább azt

hitték, hogy ennek az ellenmondásnak elleplezésére elegendő, ha az

áldozatok szemébe port hintenek a társadalmi szerződés ügyes

mesterfogásával.

A természeti jog theoretikusait, a nemzetgazdasági írókat és legújabban

Spencert is,[68] ellenkező gondolat vezette. A társadalmi élet szerintük

lényegében spontán, a társadalom pedig természetes dolog. De ők ezt a

jellemvonást nem azért teszik hozzá, mert specifikus természetét

felismerték, hanem azért, mert az egyén természetében találták meg

alapját. A társadalomban éppoly kevéssé látták a dolgok rendszerét, mely

magában létezik külön okokból, mint az előbbi gondolkodók. De míg amazok

konvencionális intézményt láttak benne, melyet a valósághoz semmi sem

köt és, hogy úgy mondjuk, a levegőben lóg, ők az emberi lélek

alapösztöneit teszik meg alapul. Az embernek természetes hajlandósága

van a politikai, családi, vallásos életre, a kereskedelemre stb., s e

természetes hajlamokból ered a társadalmi élet. Ennek következtében,

ahol ez normális, nincs szükség kényszerre. Ha erőszakhoz nyúl, nem az,

aminek lennie kellene, vagy a viszonyok rendellenesek. Elvben az egyéni

erőknek szabad folyást kell engedni, hogy társadalmilag

organizálódjanak.

E tanok közül egyik sem egyezik meg a miénkkel.

A kényszert mindenesetre minden társadalmi tény jellemvonásává tesszük.

Csakhogy ez a kényszer nem valami többé-kevésbbé kigondolt machinációból

ered, melynek az volna a célja, hogy az emberek előtt elrejtse a

kelepcét, amiben fogva vannak. Csak annyi az egész, hogy az ember egy

erővel áll szemközt, mely rajta uralkodik és előtte meghajol; de ez az

erő természetes. Nem valamely konvencionális berendezkedésből származik,

melyet az emberi akarat minden részletében beleállított a valóságba; a

valóságnak legbelsőbb lényegéből ered. A meglevő okoknak szükségképpeni

eredménye. Nem is szükséges mesterséges eszközökhöz nyúlni, hogy az

egyént a maga jószántából való alárendeltségre rávegyük; elegendő a

természetes függőséget és kicsinységet felébreszteni tudatában, úgy hogy

vagy a vallás révén alkosson erről érzéki és szimbólikus képzetet

magának, vagy a tudomány segítségével legyen róla adæquat és határozott

fogalma. Minthogy a társadalomnak az ő vele gyakorolt felsőbbsége

nemcsak fizikai, hanem értelmi és erkölcsi is, a szabad vizsgálódástól

semmit sem kell félni, feltéve, hogy azt helyesen alkalmazzák. A

gondolkodás felébresztheti az emberben a tőle követelt alávetés megértő

okait, a megadás és tisztelet érzelmét, ami a szokás révén vert lelkében

gyökeret, megértetvén vele, hogy a társadalmi élet mennyivel gazdagabb,

összetettebb, tartósabb az egyéni életnél.[69]

Tehát csak a merőben felületes kritika vádolhatná a társadalmi

kényszerről való felfogásunkat azzal, hogy Hobbes és Macchiavelli

elméletének újdonsült kiadása. De ha e filozófusokkal ellentétben azt

állítjuk, hogy a társadalmi élet természetes, ezt nem azért mondjuk,

hogy eredetét az egyén természetében találjuk, mert közvetlenül a

kollektiv létből származik és lényegében _sui generis_ természetű;

közvetlenül abból a különös kialakulásból ered, melynek az egyéni

öntudat a társulás folytán alá van vetve, s amelyből új életforma áll

elő.[70] Ha tehát elfogadjuk egyeseknek azt a nézetét, hogy a társadalom

kényszer képében jelenik meg az egyén előtt, másokkal egyetértünk abban,

hogy a valóságnak spontán eredménye. Ezt a két látszólag ellenmondó

elemet logikailag az köti össze, hogy a valóság, amelyből ered, felette

áll az egyénnek. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy a kényszer és

spontaneitás szavaknak a mi terminológiánkban nem az az értelme van,

amit először Hobbes, másodszor Spencer adott nekik.

A mondottakat összefoglalva, az az ellenvetésünk lehet azokra a

kísérletekre, melyek észszerűen akarták magyarázni a társadalmi

tényeket, hogy vagy teljesen mellőzték a társadalmi alárendeltség

gondolatát, vagy pedig hamis kibúvókkal akarták fenntartani. Az általunk

kifejtett szabályok ellenben lehetővé teszik olyan szociológiának

megalkotását, mely a alárendeltség gondolatában minden közös élet

lényeges feltételét látja, mindent az észre és igazságra alapítván.

HATODIK FEJEZET. A bizonyító eljárás szabályai.

Csak egy módunk van annak megállapítására, hogy egy jelenség oka-e a

másiknak: össze kell hasonlítani a kölcsönös meglevő vagy hiányzó

eseteket és kutatni kell, hogy vajjon a körülmények különböző

kombinációiban mutatkozó eltérések bizonyítják-e az egymástól való

függést. A módszer a tulajdonképpeni kísérlet, ha a megfigyelő tetszése

szerint mesterségesen létrehozhatók. Ha ellenben a tények eredménye nem

a mi rendelkezésünk szerint való, s csak úgy tudjuk őket megközelíteni,

ha önként jöttek létre, az alkalmazott módszer indirekt kísérlet vagy

összehasonlító módszer.

Láttuk, hogy a szociológiai magyarázat kizárólag az oksági viszony

megállapításában áll, vagyis arról van szó, hogy a jelenséget

összekapcsoljuk okával, vagy ellenkezőleg az okot célszerű hatásaival.

Mivel azonban másrészről a társadalmi jelenségekre a kísérleti eljárás

nyilvánvalóan nem alkalmazható, úgy látszik, a szociológiának csak az

összehasonlító módszer felel meg. Igaz, hogy Comte ezt nem sokra

méltatta. Úgy találta, hogy ki kell egészíteni azzal, amit ő történeti

módszernek nevez, de ennek a szociológiai törvényekről való sajátságos

felfogása az oka. Szerinte ezeknek főleg nem a határozott oksági

viszonyokat, hanem az emberi fejlődés általános irányát kell

kifejezniök. Összehasonlítás segítségével nem fedhetők fel, mert, hogy

összehasonlíthassuk a szociális jelenségnek különböző népeknél található

különböző formáit, el kell különítenünk az időbeli feltételektől,

melyekhez tartozik. Mert ha az emberi fejlődést darabban kezdjük

tárgyalni, lehetetlenség lesz a további folyamatot megtalálni. Ennek

elérése végett nem az analizis, hanem a tágkörű szintézis a helyes

eljárás. Az emberiség egymásután következő fázisait bizonyos módon

egymás mellé kell hozni, úgy hogy bizonyos módon felfoghassuk «minden

fizikai, értelmi, erkölcsi és politikai szervezetnek szakadatlan

fejlődését.[71] Ez az alapja annak a módszernek, melyet Comte

történelminek nevez, mely tehát elszalajt minden talajt, ha elvetjük a

Comte-féle szociológia alapgondolatát.

Igaz, hogy Mill még az indirekt kísérletet is alkalmazhatatlannak tartja

a szociológiában. De érvelése elveszti majd minden tekintélyét, ha

meggondoljuk, hogy ugyanezt alkalmazza a biológiai jelenségekre, sőt még

a legösszetettebb fizikai és kémiai tényekre is.[72] Ma már nem kell

bizonyítani, hogy a vegytan és a biológia nem lehet más, mint kísérleti

tudomány. Semmi okunk sincs annak elfogadására, hogy a szociológiára

vonatkozó kritikája jobban meg van alapozva, mert a szociológiai

tudományok az előbb említettektől csak nagy összetettségük folytán

különböznek. Ezzel a különbséggel együtt járhat, hogy a szociológiában a

kísérleti eljárás sokkal több nehézségbe ütközik, mint egyéb

tudományokban; de nem láthatjuk be, hogy miért lesz ez teljességgel

lehetetlen.

Millnek ez az elmélete ezenkívül olyan követelményen alapszik, mely

kétségkívül az ő logikájának alapvető elveivel kapcsolatos, de

ellentétben van a tudománynak összes elveivel. Azt állítja ugyanis, hogy

ugyanaz a következmény épen nem következik mindig ugyanabból az

előzményből, hanem hol egyik, hol másik okból ered. Az oki kapcsolatnak

ilyen módon való felfogása megfosztja azt minden rendeltetésszerűségtől

és a tudományos analizisre körülbelül lehetetlenné teszi. Mert az ok és

okozati láncolatba olyan komplikációt csúsztat be, hogy az értelem nem

tud rajta eligazodni. Ha valamely hatás különböző okokból eredhet, az

adott körülmények sokaságában az előidéző ok felismerésére szükséges

volna, hogy a tapasztalat alá legyen vetve az elkülönítési

feltételeknek, amelyek, főleg a szociológiában, kivihetetlennek.

De ez a több okról szóló axioma tagadása az okság elvének. Kétségtelen,

hogy ha Millel együtt elhisszük, hogy az ok és okozat teljesen

különneműek és köztük semminemű logikai viszony nincs, semmi ellenmondás

nincs abban az állításban, hogy az okozat követhet majd egy, majd más

okot. Ha pusztán kronológikus az a viszony, mely A-t C-vel egyesíti,

nincs kizárva, egy ebbe a nembe tartozó másik viszony sem, mely pl. C-t

B-vel kapcsolja össze. De ha ellenkezőleg az oksági viszony valahogyan

érthető is, nem lehet az egész eddig a meghatározatlan pontig. Ha pedig

olyan viszony, mely a dolgok természetén alapszik, akkor csak ugyanazon

ok csak ugyanazon hatás között létezhetik, mert csak egy és ugyanazon

lényeg kifejezője lehet. Az oksági viszony érthetőségét csak filozófusok

vonták valaha kétségbe. A tudósnál ez nem is kérdés. Már maga a

tudományos módszer feltételezi. Hogyan lehetne másképen magyarázni a

dedukciónak a kísérleti eljárásban való oly fontos szerepét és az ok és

okozat arányosságának alapelvét? Ami pedig az idézett eseteket illeti,

ahol állítólag több okot lehet megfigyelni, hogy ezekt bebizonyíthassuk,

úgy meg kell előbb állapítani, hogy ez a többség nem csupán látszólagos,

vagy pedig a hatás külső egysége nem fed több valódi többséget. Hányszor

megtörtént már a tudományban, hogy okozati egységre lehetett

visszavezetni azt, aminek sokfélesége először elvitázhatatlannak

látszott. Stuart Mill maga hoz fel egy példát, hivatkozva arra, hogy a

modern elméletek szerint a reszelés, ütés és kémiai hatás folytán

előállott hőhatás egy és ugyanazon okból származik. Megfordítva, mikor

okozatról van szó, a tudós gyakran megkülönbözteti azt, amit a tömeg

összezavar. A láz szó a hozzá nem értők szerint egy és ugyanazon

betegségtünetet jelenti. A tudomány szerint nagyszámú specifikusan

különböző láz van és a több ok több okozattal van kapcsolatban. Hogy e

sok betegségfaj között mégis van valami közös, az a magyarázata, hogy

ezek az okok is egybe tartoznak bizonyos tulajdonságokkal.

Ezt az elvet annál inkább ki kell vetni a szociológiából, mert még sok

szociológus kerül hatása alá, még akkor is, ha az összehasonlító módszer

alkalmazása ellen sem tesznek ellenvetést. Általában azt mondják, hogy a

bűn hasonló módon a legkülönbözőbb okokból áll elő, éppúgy, mint az

öngyilkosság, a büntetés stb. Ha ebben az értelemben alkalmazzuk a

kísérleti eljárást, nagyszámú fontos tényt gyüjthetünk össze, de sohasem

jutunk el pontos törvényekhez és határozott oksági kapcsolatokhoz.

Legfeljebb elhamarkodva, hibásan meghatározott álkövetkeztetést

vezethetünk le a zavaros és meghatározhatatlan előzmények csoportjából.

Ha tehát az összehasonlító módszert mégis tudományosan akarjuk

alkalmazni, vagyis az oksági elvre akarunk támaszkodni, úgy amint ez

magából a tudományból következik, a tervbevett összehasonlításokhoz a

következő tételt vegyük alapul: _Ugyanannak az okozatnak mindig ugyanaz

az ok felel meg._ Tehát, hogy visszatérjünk a fentebbi példákra, ha az

öngyilkosság több mint egy októl függ, az az oka, hogy többféle

öngyilkosság van. Ugyanígy van a bűnnél is. Ha ellenben a büntetést is

különböző okokból vélték levezethetőnek, ez azért van, mert nem vették

észre a közös elemet, mely mindezekben az előzményekben megvan s melynek

segítségével hozzák létre a közös okozatot.[73]