III.

A társadalmi morphológia tényeit, mivel ugyanolyan természetűek, mint a

fiziológiai jelenségek, az elmondott szabály szerint kell megmagyarázni.

Az előzményekből mindenesetre következik, hogy a kollektiv életben,

következőleg a szociológiai fejtegetésekben is nagy szerepük van.

Ha a társadalmi jelenségek döntő feltétele valóban magában az

asszociáció tényében áll, mint már kimutattuk, változnia kell az

asszociáció formáival együtt, vagyis ama módok szerint, amelyek szerint

a társadalom alkotó részei csoportosultak. Mivel pedig másrészről ezt a

határozott egységet, melyet a társadalom összetételébe belépő különféle

fajta elemek alkotnak egyesülésükkel, a társadalom belső miliője

alkotja, épúgy, mint ahogy az anatómiai elemek egységét a térben való

szétosztásuk módjával a szervezet belső miliője képezi, azt mondhatjuk:

_Minden valamelyes jelentőségű társadalmi processzus kezdetét a belső

társadalmi miliő alkatában kell keresnünk._

Sőt ezt még tovább is precizirozhatjuk. Ezt a miliőt kétféle elem

alkotja: ú. m. a dolgok és a személyek. Dolgokon, a társadalomba

beleolvadt anyagi tárgyakon kívül, a korábbi társadalmi tevékenység

eredményeit kell értenünk. Ilyenek: a megállapított jog, a megszilárdult

erkölcsök, az irodalmi és művészeti emlékek stb. Világos azonban, hogy a

lökést, mely a társadalmi változásokat megindítja, sem egyik, sem másik

nem adja ezek közül a dolgok közül, mert mozgató hatalmat nem rejtenek

magukban. Ezzel a magyarázatokban, amelyeket megkísérlünk, bizonyára

számot kell vetnünk. Bizonyos súllyal nehezkednek a társadalmi

fejlődésre, melynek gyorsaságát és irányát a maguk mivolta szerint

változtatják; de semmi sincs meg bennük, ami mozgásba hozására

szükséges. Ezek csak anyagok, támadó pontjai a társadalmi eleven

erőknek, de önmagukból nem adnak eleven erőt. Tehát csak tulajdonképpen

az emberi miliő marad meg mint aktiv tényező.

A szociológus fő törekvéseinek tehát oda kellene irányulnia, hogy ennek

a miliőnek különböző sajátságait, amelyek hatást gyakorolhatnak a

társadalmi jelenségek befolyására, fölfedje. Mindez ideig a

jelenségeknek két sorozatát találtuk, melyek kiválóképen megfelelnek a

feltételnek. Ez pedig a társadalmi egységek száma, vagy, mint már

mondottuk is, a társadalom térfogata és a tömeg koncentrációjának foka,

vagy amint neveztük, a dinamikai sűrűség. Ez utóbbi kitételen nem csak a

csoportosulás materiális összefüggését kell érteni, melynek nincs

hatása, ha az egyéneket vagy inkább az egyének csoportjait erkölcsi köz

választja el egymástól, hanem a lelki kapcsolatot is, melyet az előbbi

csak elősegít és általában kísérő jelensége. A dinamikai sűrűséget,

éppúgy mint a térfogatot, az egyének számával határozzuk meg, kik nem

csak kereskedelmi, hanem erkölcsi kapcsolatban is vannak egymással.

Másszóval, akik nemcsak szolgálatokat cserélnek és versenyeznek

egymással, hanem életközösségben vannak. Minthogy a pusztán gazdasági

viszonyok az embereket belsőleg nem egyesítik, a gazdasági viszonyt

fentarthatjuk, anélkül, hogy azért részt vennénk ugyanabban a társadalmi

életben. Azok az ügyek, melyek a népeket elválasztó határok által

összekapcsolódnak, nem szüntetik meg ezeket a határokat. A társadalmi

élet tehát csak azoknál jöhet felszínre, amelyek hatékonyan együtt

működnek. Innen van, hogy egy nép dinamikai sűrűségét a társadalmi

rétegek eggyé olvadásának foka fejezi ki legjobban. Mert ha mindegyik

csoportrész egészet, a többitől korláttal elkülönített egyéniséget

alkot, az azért van, mert a tagok tevékenysége általában lokális marad;

és ha ellenkezőleg ezek a rész-társadalmak az egész társadalomban

összeolvadtak vagy összeolvadni törekszenek, az az oka, hogy a

társadalmi élet köre ugyanazon mértékben szélesbült.

Ami most már az anyagi sűrűséget illeti – ha ezen legalább is nemcsak a

felületegységre eső lakosság számát, hanem a közlekedési és szállító

utak fejlettségét is értjük – az _rendesen_ lépést tart a dinamikai

sűrűséggel és _általában_ annak mértékéül szolgálhat. Mert ha a népesség

elkülönült részei közeledni törekszenek, elkerülhetetlen, hogy a

közeledést lehetővé tevő utakat ne használják. Másrészről a társadalmi

rétegek távoli pontjai közt csak úgy jöhet létre kapcsolat, ha ez a

távolság nem akadály, vagy el van hárítva. Mindazonáltal vannak

kivételek[67] és alapos tévedéseknek tennénk ki magunkat, ha valamely

társadalom lelki koncentrációját mindig az anyagi koncentráció foka

alapján ítélnénk meg. Az országutak, vasúti vonalak stb. inkább a

kereskedelmi mozgalmat, mint a népesség összeolvadását szolgálják,

amelyet csak nagyon tökéletlenül fejeznek ki. Ez az eset van Angliában,

ahol a népesség anyagi sűrűsége nagyobb, mint Franciaországban és ahol a

rétegek összeolvadása mégis kevésbbé előrehaladott, mint ezt a lokális

észjárás és a vidéki élet továbbfolytatódása bizonyítja.

Különben már kimutattuk, hogy a társadalmak térfogatban és dinamikai

sűrűségben való növekedése azáltal, hogy intenzivebbé teszi a társadalmi

életet, kiterjesztve a horizontot, mely az egyének mindegyikét

gondolatban összefoglalja és hatásával eltölti, lényegesen módosítja a

kollektív élet feltételeit. Mikor ezt az elvet felállítottuk,

alkalmazására nem tértünk vissza. Csak azt tesszük hozzá, hogy

segítségével nemcsak az akkor még nagyon általános kérdést, mely ennek a

tanulmánynak tárgya, vettük szemügyre, hanem sok más speciális kérdést

is és az exactságot ily módon már sok tekintélyes tapasztalattal tudtuk

igazolni. Mindamellett ne gondoljuk, hogy megtaláltuk a társadalmi

miliőnek minden sajátságát, melyeknek a társadalmi tények magyarázatában

szerepük lehet. Csak annyit mondhatunk, hogy mi csak ennyit vettünk

észre és nem volt módunkban mások után kutatni.

Az a fontosság, amit mi a társadalmi miliőnek és különösebben az emberi

miliőnek tulajdonítunk, nem foglalja magában azt, hogy ebben végső és

abszolut tényt kell látnunk, amelyen túl nincs már mit keresnünk.

Ellenben kézzel fogható, hogy az az állapot, amelyben ezt a történelem

minden mozzanatában megtaláljuk, maga is a társadalmi okoktól fugg,

melyeknek egy része magával a társadalommal kapcsolatos, a másik pedig a

hatásokkal és ellenhatásokkal jár együtt, melyek a társadalom és

szomszédai között váltakoznak. Különben a tudomány nem ismeri a végső

okokat a szónak abszolut értelmében. A tudomány számára egy tény akkor

primárius, amikor elég általános arra, hogy sok egyéb nagyszámú tényt

megoldhassunk vele. A társadalmi miliő pedig bizonyára ilynemű tényező,

mert az általa létrehozott változások, bármik legyenek az okok, a

társadalmi szervezet minden irányában elterjednek és nem lehet minden

funkciót többé-kevésbbé nem érinteniök.

Amit az általános társadalmi miliőről mondottunk volt, alkalmazhatjuk a

benne foglalt külön csoportok mindegyikének külön miliőjére. Például

egészen más lesz a családi élet aszerint, amint a család többé-kevésbbé

tágkörű, vagy többé-kevésbbé önmagára korlátozódik. Éppen így a

hivatásos testületek kihatása is más lesz, mint egykor volt, ha

működésük köre egy egész ország területére kiterjed, s nem egy város

határaira korlátozódik, mint azelőtt. Sőt az élethivatás még nagyobb

általánosságban fog egészen másképp alakulni, ha mindenik hivatás

tulajdon miliője élesen elkülönül, vagy ha azok közt az ingadozó határok

közt marad, melyekben manapság találjuk. Mindamellett e külön miliők

hatásának semmi esetre sem lehet olyan jelentősége, mint az általános

miliőének, mert már maguk alá vannak vetve ez utóbbi befolyásának. Erre

kell mindig visszatérni. Ezekre a részcsoportokra gyakorolt nyomás az,

ami megváltoztatja azoknak összetételét.

A társadalmi milieunek, mint a kollektiv fejlődést meghatározó

tényezőnek fogalma a legnagyobb jelentőségű. Mert ha ezt elvetjük, a

szociológia nem képes megállapítani semmi oksági viszonyt.

Ha ezeket az okokat kiküszöböljük, valóban semmi velük együttjáró

feltétel nem marad, amitől a társadalmi jelenségek függenének. Mert ha a

külső társadalmi miliő, vagyis az, melyet a szomszédos társadalmak

alkotnak, valami hatást tud felmutatni, ez csak azokra a funkciókra

vonatkozhatik, melyeknek a támadás vagy a védelem a feladata, továbbá

csak a belső társadalmi miliő közvetítésével éreztetheti hatását. A

társadalmi fejlődés főokai tehát nem a _circumfusa_ területén belül

volnának, hanem teljes egészükben a multon alapulnának. Magukban csak

részeit tennék ennek a fejlődésnek, vagyis ennek még mult fázisait

tüntetnék fel. A társadalmi élet mai jelenségei nem a társadalom

jelenlegi állapotából erednének, hanem a mult eseményeiből, a történelmi

előzményekből és a szociológiai magyarázat a jelennek a multtal való

összekapcsolásában állana.

Igaz, hogy ez látszólag elegendő lehet. Általában nem azt mondják, hogy

a történelemnek éppen az a feladata, hogy az eseményeket az egymásután

következés szerint összekapcsolja. De lehetetlenség megérteni, hogy az

az állapot, melybe a civilizáció egy adott időszakban jut, hogyan lehet

elhatározó oka a következő állapotnak. Azok a lépcsők, amelyeket az

emberiség egymásután megtesz, nem előidézői egymásnak. Teljesen érthető,

hogy a jogi, gazdasági, politikai életben egy bizonyos korszakban

végbement haladás új haladást tesz lehetővé; de mennyiben határozza ezt

meg előre? Ez csak a kiinduló pont, ahonnan tovább lehet menni, de mi

ösztönöz bennünket a továbbhaladásra? Így el kellene fogadnunk, hogy van

valami belső célkitűzés, mely az emberiséget szüntelen arra készteti,

hogy az elért eredményeket túlszárnyalja, vagy azért, hogy teljesen

megvalósuljanak, vagy azért, hogy növekedjék a boldogság, s a

szociológiának az lenne a tárgya, hogy megtalálja azt a rendet, amely

szerint e célkitűzések fejlődnek. De megállapíthatjuk anélkül, hogy

visszatérnénk azokra a nehézségekre, melyeket az ilyen feltevés minden

esetben magában foglal, hogy ezt a fejlődést kifejező törvény semmi

okozatiságot nem foglalhat magában. Az oksági viszonyt csak két adott

tény közt lehet megállapítani; ez a célkitűzés pedig, amelyet a fejlődés

okának számítanak, nincs adva. Ez csak az értelem követelménye és az

értelem konstruálta a neki tulajdonított hatások szerint. Ez csak egyik

faja a mozgató erőnek, melyet mi a mozgás mögött képzelünk, azért, hogy

számot vessünk vele. De a mozgásnak előidéző oka csak másik mozgás lehet

és nem ennek a nemnek valami virtualitása. Tehát mindaz, amit mi a

fajnál tapasztalatilag érzékelünk, csak egymásután következése a

változásoknak, melyek közt nincs oksági kapcsolat. Az előző állapot nem

hoz létre következőt; kizárólag csak kronologikus kapcsolat van

közöttük. Sőt ilyen körülmények között mindennemű tudományos előrelátás

lehetetlen. Csak azt tudjuk megmondani, hogy a dolgok maig milyen

sorrendben következtek egymásután, nem azt, hogy milyen sorrendben

fognak ezután következni, mert az ok, melytől állítólag függnek,

tudományosan sem meg nem határoztatott, sem meg nem határozható. Igaz,

rendszerint úgy szokták felfogni, hogy a fejlődés olyan irányú lesz mint

a multban, de ez csak egyszerű postulatum. Semmi sem biztosít bennünket

arról, hogy a megvalósult tények teljesen kifejezik ennek a

célkitűzésnek természetét, úgy hogy előre megmondhatnánk jövendőbeli

irányát annak alapján, amit eddig megtett. Miért kell annak az iránynak,

amit követ és amelynek kifejezése, egyenesvonalúnak lenni?

Ime ez az oka, hogy a szociológusok által megállapítható okozati

viszonyok száma annyira meg van szorítva. A régi történetbölcselet

néhány kivétellel, melyre Montesquieu a legkiválóbb példa, egyedül arra

törekedett, hogy megtalálja az emberiség haladásának általános irányát

anélkül, hogy kereste volna a kapcsolatot e fejlődés alakulatai és a

velük együttjáró valamely feltétel között. Comte tett néhány nagy

szolgálatot a szociálfilozófiának, de a határok, melyekbe a társadalmi

kérdést zárja, nem különböznek az előzőktől. A hármas állapotról szóló

híres törvényében sincs semmi oksági viszony. Ha exakt volna, nem

empirikus és nem lehet az. Csak összefoglaló áttekintés az emberi nem

lefolyt történetéről. Teljesen önkényes, amit Comte a harmadik

állapotról, mint az emberiség végérvényes állapotáról mond. Ki tudná

megmondani, hogy nem áll-e elő egy új állapot a jövőben? A Spencer

szociológiájában uralkodó törvény, úgy látszik, nem más természetű. Ha

igaz is, hogy ma arra törekszünk, hogy boldogságunkat az ipari

kultúrában keressük, semmi sem biztosít arról, hogy később nem másképen

fogjuk keresni. Ennek a módszernek általánosságát az okozza, hogy a

társadalmi miliőben leggyakrabban eszközt láttak, mely által a haladás

megvalósul, s nem okot, mely azt meghatározza.

Másrészről épen a miliővel való összefüggés az, aminek segítségével a

gyakorlati értéket vagy amint neveztük, a társadalmi jelenségek

funkcióját értékelni kell. A társadalmi miliő okozta változások közt

azok a hasznosak, melyek a mindenkori állapottal kapcsolatban vannak,

mivel ez a kollektiv élet tulajdonképpeni feltétele. Úgy hisszük, hogy

az a fogalom, amit kifejtettünk, ebből a szempontból alapvető, mert csak

ennek segítségével magyarázhatjuk meg, hogy a társadalmi jelenségek

gyakorlati karaktere mi módon változhatik anélkül, hogy mégis önkényes

megállapításoktól függne. Ha a történeti fejlődést valóban úgy

képzeljük, hogy az holmi _vis a tergo_, mely előre löki az embereket,

akkor, minthogy a mozgató célkitűzésnek egy és egyetlen célja lehet,

csak egy ismertető jel lehetséges, amelynek alapján megítélhetjük a

társadalmi jelenség hasznát vagy ártalmasságát. Ebből az is következnék,

hogy egyetlen társadalmi szervezettípus létezik és létezhetik, s ez

tökéletesen megfelel az emberiségnek és hogy a különböző történelmi

társadalmak csak fokozatos megközelítői ennek az egyetlen mintaképnek.

Fölösleges bizonyítani, hogy ma egy ennyire együgyű felfogás mennyire

nem egyeztethető össze a társadalmi formák ismert változatosságával és

összetettségével. Ellenkezőleg, ha az intézmények alkalmas vagy

alkalmatlan voltát csak az adott miliőhoz való viszonyukban lehet

megállapítani, akkor többféle ismertetőjel van, minthogy a miliők

sokfélék, ennek következtében a típusok, amelyek qualitative különböznek

ugyan, valamennyien a társadalmi miliő természetén alapulnak.

A most tárgyalt kérdés tehát szoros kapcsolatban van a társadalmi

típusok alkatát tárgyaló kérdéssel. Hogy vannak társadalmi fajok, annak

az az oka, hogy a kollektiv élet mindenekelőtt velük együttjáró

feltételektől függ, amelyek sok változatosságot mutatnak. Ellenkezőleg,

ha a társadalmi események fő okai mind a multban volnának, minden nép

csak az őt megelőzőnek folytatása volna és a különböző társadalmak

annyira elvesztenék egyéniségüket, hogy csak egy és ugyanazon fejlődések

különböző momentumai lennének. Mivel pedig másrészről a társadalmi miliő

alkata a társadalmi csoportok kompoziciójától függ, úgy hogy ez a két

kitétel alapjában szinonim, most már van bizonyítékunk arra nézve, hogy

lényegesebb jellemvonások nincsenek, mint azok, melyeket a szociológiai

osztályozás alapjául megjelöltünk.

Most már jobban meg kell érteni, mint előbb, hogy mennyire helytelen

volna a külső feltételek és miliő szavakra támaszkodva a mi

rendszerünket azzal vádolni, hogy az élet forrásait az élőn kívül

keresi. Sőt éppen ellenkezőleg, ez utóbbi elmélkedések mind arra a

gondolatra vezetnek vissza, hogy a társadalmi jelenségek okai a

társadalmon belül vannak. Inkább a társadalmat az egyénből levezető

módszer hibájául lehet felróni, hogy a belsőt a külsőből veszi, mert a

társadalmi lényt más dologból magyarázza, mint ő maga és a többet vezeti

le kevesebből, minthogy az egészet a részből akarja lehozni. Az

előzményekben kifejtett elvek oly kevéssé ismerik félre minden élőnek

spontán jellemét, hogy az élet- és lélektanra alkalmazva el kellene

fogadnunk, hogy az egyéni élet is teljes egészében az egyén belsejéből

bontakozik ki.