II.

Miután ezt a két kérdést elkülönítettük, meg kell határozni a módot is,

amely szerint megoldhatók.

A szociológusok által követett magyarázó-módszer teleológikus és

egyúttal lényegében pszichológikus is. E két irány összefügg egymással.

Valóban, ha a társadalom emberek által, bizonyos célok szempontjából

alkotott intézmények rendszere, e célok csak egyéniek lehetnek, mert a

társadalom előtt csak egyének létezhettek. Tehát az egyénből sugároztak

ki azok az eszmék és szükségletek, melyek a társadalmak alakulását

meghatározták, s ha minden tőle származik, szükségképpen mindent vele

kell magyaráznunk. A társadalomban tehát csak egyéni öntudat van; s így

az utóbbiban találjuk meg az egész társadalmi fejlődés forrását.

Következőleg a szociológiai törvények csak összefoglalásai lehetnek a

legáltalánosabb lélektani törvényeknek. A kollektiv élet legfőbb

magyarázata annak kimutatása lesz, hogy az mimódon bontakozik ki

általánosságban az emberi természetből, akár úgy, hogy közvetlenül

vezetik le belőle előzetes megfigyelés nélkül, vagy úgy, hogy

kapcsolatba hozzák vele azután, mikor már megfigyelték.

August Comte körülbelül szószerint ezeket a szavakat használja

rendszerének jellemzésére: «Mivel a társadalmi jelenség – mondja –

egészben véve nem más, mint _az emberiség egyszerű_ _fejlődése, anélkül,

hogy új képességek jöttek volna létre_, tehát, amit én az alábbiakban

kifejtettem, minden létező képesség, amit a szociológiai megfigyelés

fokonként feltár, megtalálható legalább is csírájában abban az

őstípusban, amit a biológia a szociológia hasznára már előbb

megalkotott.[55] Ez azért van így, mert szerinte a társadalmi élet

uralkodó ténye a haladás és hogy másfelől, ez a haladás egy kizárólag

pszichikai ténytől függ, attól az ösztöntől t. i., amely az embert

öntermészetének mindjobban való kifejtésére ösztönzi. A társadalmi

tények annyira közvetlenül az emberi természetből erednek, hogy mindjárt

az első történelmi kialakulások folyamán le lehet belőlük vezetni, úgy

hogy nincs szükség a megfigyelésre.[56] Igaz, Comte elismeri, hogy ezt a

deduktiv módszert lehetetlen a fejlődés előrehaladottabb periódusaira

alkalmazni. Csakhogy ez a lehetetlenség pusztán gyakorlati természetű.

Ennek az az oka, hogy olyan nagy a távolság a kiindulópont és a végpont

közt, hogy az emberi ész tévútra jut, ha ezt irányadó nélkül akarja

megtenni.[57] De azért az emberi természet alapvető törvényei és a

haladás végső eredményei közti viszony analitikus marad. A civilizáció

legösszetettebb formái nem egyebek, mint a fejlett pszichikai élet. De

ha a szociológiai meggondolásnál a lélektani theóriák sem elegendők,

mint premisszák, ezek akkor csak a próbakövet szolgáltatják, mellyel

kipróbáljuk az induktiv úton nyert tételek erejét. «Társadalmi törvényt

– mondja Comte –, melyet történelmi módszerrel nyertünk, ha még oly nagy

tekintély támogatja is, nem szabad addig végérvényesen elfogadnunk, míg

az észszerűen össze nincs kapcsolva az emberi természet pozitiv

elméletével, direkt vagy indirekt, de mindig elvitázhatatlan módon.»[58]

Tehát mindig a pszichológiáé az utolsó szó.

Spencer teljesen ezt a módszert követi. Szerinte a társadalmi

jelenségeknek két alapvető tényezője van, ezek: a kozmikus környezet, az

egyén fizikai és erkölcsi alkata.[59] Az első csak a második által

gyakorolhat befolyást a társadalomra, s ez így a társadalmi fejlődés

lényeges mozgatója. A társadalmi alakulásnak a magyarázata, hogy az

egyénnél lehetővé lett természetének realizálása s a végbemenő

változásoknak nincs más célja, mint e megvalósításnak minél könnyebb és

teljesebb keresztülvitele. Ennek az elvnek következtében Spencer,

mielőtt a társadalmi szervezet tanulmányozásához hozzáfogott volna,

kötelességének vélte a _Szociológia elvei_nek majdnem egész első kötetét

a primitiv fizikai, emociónális és értelmi ember tanulmányára fordítani.

«A szociológia tudománya – mondja – társadalmi egységekből indul ki,

melyek az említett feltételeknek alávetve, fizikailag, emociónálisan és

értelmileg vannak alkotva, birtokában lévén bizonyos idejében szerzett

érzelmeknek és megfelelő eszméknek.»[60] A politikai és vallásos

kormányzás alapját pedig két érzelemben: az élőktől és holtaktól való

félelemben találja.[61] Igaz, hogy elfogadja, hogy a társadalom, ha

egyszer kiképződött, visszahatással van az egyénre. De ebből nem

következik, hogy megvan az a hatalma, hogy közvetlenül létrehozza a

legcsékelyebb társadalmi tényt is; ebből a szempontból kauzális

jelentősége csak a változások közvetítésével van, melyeket az egyéneknél

előidéz. Tehát minden az emberi természetből származik, akár eredeti,

akár máshonnan jött. Az a hatás pedig, amit a társadalmi test a tagokra

gyakorol, semmiképen sem specifikus, mert a politikai célok semmik sem

magukban véve, csak egyszerűen összefoglaló kifejezői az egyéni

céloknak.[62] Ez a hatás nem lehet más, mint a magántevékenység önmagára

való visszahatásának egy faja. Főleg azt nem tudjuk, hogy mi lehet ez az

iparostársadalmakban, amelyeknek különösen célja magára hagyni és

természetes ösztöneire bízni az egyént és megszabadítani minden

társadalmi kényszertől.

Ez az elv nemcsak az általános szociológia nagy tantételeinek alapján

uralkodik; ugyanígy áthatja a külön elméletek igen nagy számát. Innen

van, hogy a családi szervezetet általában a szülőknek gyermekeik iránt

való és ezeknek szüleik iránti érzelmeiből magyarázzák; a házasságot a

házastársak és leszármazottainak nyújtott előnyökből; a büntetést a

haragból, amit az egyénnél érdekeinek minden súlyos megsértése előidéz.

A nemzetgazdászok, főleg az orthodox iskola, így fogják fel és

magyarázzák az egész gazdasági életet, hogy a pusztán egyéni tényezőt, a

meggazdagodásra való törekvést teszik meg alapul. És az erkölcsöt?

Megtették az egyénnek önmaga iránt való kötelességeit az etika alapjául.

És a vallást? Ebben a nagy természeti erők benyomásának produktumát

látják és azt, amit bizonyos kiváló személyiségek ébresztenek az

emberben stb.

De az ilyen módszer csak úgy alkalmazható a szociológiai jelenségekre,

ha természetükből kiforgatjuk őket. Ennek bebizonyítására elég a mi

meghatározásunkat visszaidézni. Minthogy lényeges jellemvonásuk épen az,

hogy kivülről tudnak kényszert gyakorolni az egyének öntudatára, ez

mutatja, hogy nem onnan erednek, s következőleg a szociológia nem a

lélektannak eredménye. Ez a kényszerítő hatalom bizonyítja, hogy

természetük nem olyan, mint a mieink, mert erővel hatnak ránk és súlyuk,

amit viselünk, többé-kevésbbé nyomasztó. Ha a társadalmi élet csak az

egyéni lét kiszélesbítése volna, nem áramlana vissza így eredete felé,

és nem támadna rá ilyen erővel. Hogy ennyire uralkodik, ez a tekintély,

mely előtt az egyén meghajol, amikor cselekszik, érez és gondolkozik,

annak az az oka, hogy az olyan erők eredménye, melyek őt felülmúlják, s

ilyen formán nem tud velük leszámolni. Ez a külső nyomás, aminek aláveti

magát, nem származhatik tőle; ezt tehát az, ami ő benne végbemegy, nem

magyarázhatja meg. Igaz, hogy mi nem tudunk magunkról önmagunkra

kényszert gyakorolni; korlátozni tudjuk céljainkat, szokásainkat, sőt

ösztöneinket is és egy kényszerítő cselekménnyel megállíthatjuk őket

fejlődésükben. De ezek az akadályozó mozzanatok nem tévesztendők össze a

társadalmi kényszerrel. Az elsőknek a processzusa centrifugális, emezeké

centripetális. Az előbbiek az egyéni öntudatban bontakoznak ki s céljuk,

hogy onnan kilépjenek; emezek kezdettől fogva kívül vannak az egyénen,

kit azután saját hasonlatosságukra igyekeznek formálni. Az akadály, ha

úgy tetszik, eszköz arra, hogy a társadalmi kényszer pszichikai

hatásokat hozzon létre; de ez nem maga a kényszer.

Ha az egyént nem tekintjük, marad a társadalom; a társadalmi élet

magyarázatánál ezt, vagyis magát a társadalom természetét kell kutatni.

Érthető, hogy ez, minthogy időben és térben óriási mértékben felülmúlja

az egyént, rá tudja kényszeríteni azt a cselekvés- és gondolkodásmódot,

mellyel tekintélye felruházta. Ezt a kényszert, mely a társadalmi tények

megkülönböztető jele, mindenki mindenkire gyakorolja.

De azt mondhatná valaki, hogy mivel az egyének azok az elemek, melyekből

a társadalom formálódott, a szociológiai jelenségek eredete mégis csak

pszichológiai lehet. Ezen az alapon azt is könnyűszerrel meg lehetne

állapítani, hogy az élettan jelenségeit a szervetlen jelenségekből lehet

analitikusan magyarázni. Valóban bizonyos, hogy az élő sejtben csak a

nyers anyagnak molekulái vannak. Csakhogy ezek társultak s a társulás az

oka az új jelenségeknek, melyek az életet jellemzik és lehetetlenség

ugyanazt a csirát a társult elemek mindegyikében újra megtalálni. Innen

van, hogy az egész nem egyenlő a részek összegével; az más dolog és

tulajdonságai mások, mint amelyek alkotórészeit jellemzik. Az

asszociáció nem terméketlen jelenség magában, mint néha gondolták, mely

úgy áll elő, hogy külső viszonyba helyezi a kész tényeket és a

konstitutiv tulajdonságokat. Vajjon nem ez minden ujságnak forrása, mely

a dolgok egyetemes fejlődésének egymásutánjában előállt? Mi a különbség

az alsóbbrendű organizmusok és többi között, az organizált élőlény és az

egysejtű plazma közt, eközött és az inorganikus molekulák között, melyek

alkotják, ha nem az asszociáció okozta különbség? Mindezek a lények a

végsőkig analizálva ugyanolyan természetű elemekre oszlanak. De ezek az

elemek itt össze vannak halmozva, ott társultak; itt az egyik módon, ott

a másik módon társultak. Sőt joggal feltehető az a kérdés, hogy ez a

törvény miért nem vihető keresztül az ásványvilágig és hogy a szervetlen

testeket elválasztó különbségeknek miért nincs ugyanaz az eredetük.

Ennek az elvnek értelmében a társadalom nem az egyének egyszerű összege,

hanem külön realitással bíró, asszociáció által formált rendszer,

melynek saját jellemvonásai vannak. Kétségtelen, hogy semmi kollektiv

nem jöhet létre, ha egyes öntudatok nincsenek adva. De ez a szükséges

feltétel még nem elég. Szükséges még, hogy ezek a tudatok társulva,

kombinálva legyenek és pedig bizonyos módon kombinálva. Ebből a

kombinációból ered a társadalmi élet és következőleg ebből magyarázható

meg. Az egyéni lelkek csoportosulva, egymásba hatolva és egybeolvadva

egy lénynek adnak életet, mondjuk pszichikai lénynek, de amely új nembe

tartozó pszichikai egyéniséget alkot.[63] Tehát ennek az egyéniségnek

természetében és nem az alkotóegységek természetében kell keresni a

jelenségeknek legközelebbi és meghatározó okait. A csoport egészen

máskép gondolkozik, érez és cselekszik, mint ahogy cselekednének a

tagok, ha izolálva volnának. Ha tehát az utóbbiakból indulunk ki, semmit

meg nem érthetünk abból, ami a csoportban végbemegy. Egyszóval a

pszichológia és a szociológia között a folytonosság épen úgy megszakad,

mint a biológia és a physico-chemiai tudományok között. Következőleg

valahányszor társadalmi jelenséget közvetlenül pszichikai jelenség

segítségével oldottak meg, biztosak lehetünk afelől, hogy a magyarázat

hamis.

Azt az ellenvetést tehetné talán valaki, hogy ha az egyszer már

létrejött társadalom a társadalmi jelenségek közvetlen oka, az okok,

melyek létrehozták, pszichológikus természetűek. Elismerik, hogy az

egyének, mikor társulnak, új életet teremtenek, de azt az ellenvetést

teszik, hogy az csak egyéni okokból történhetik. – De valóságban bármily

messze megyünk is vissza a történelemben, az asszociáció ténye

valamennyi közt a legkötelezőbb, mert ezen alapul minden más

kötelezettség. Születésem folytán kényszerjellegű kapcsolatban vagyok

bizonyos néppel. Azt mondják, ha felserdültem, belenyugszom ebbe a

kötelékbe csak azért, hogy tovább is az országomban élhessek. De ez

fontos? Ez a megnyugvás nem veszi el imperativ jellegét. Az a kényszer,

amibe belenyugszunk és magunk jószántából alávetjük neki magunkat, azért

kényszer marad. Különben mi lehet a jelentősége az ilyen

alkalmazkodásnak? Először is erőszakos, mert legtöbb esetben anyagilag

és erkölcsileg lehetetlenség nemzetiségünket levetkőznünk. Az ilyen

változás általában hitehagyásnak számít. Azután a multat már nem

érintheti, ehhez nem adhatta beleegyezését, mégis meghatározza a jelent:

neveltetésemet nem akartam, hanem kaptam; mégis ez az, ami jobban

odaszegez a honi földhöz, mint minden más egyéb. Végre nem lehet

erkölcsi értéke a jövőre nézve, mert ismeretlen. Sőt nem ismerem az

összes kötelességeket sem, melyek, mint állampolgárra, egyik napról a

másikra reám hárulnak, hogyan egyezhetnék tehát bele már előre?

Bizonyára mindez kényszerítő, mint már kimutattuk és kívül áll az

egyénen. Tehát míg a történelemből ki nem lépünk, a társulás ténye

ugyanazt a jellemvonást mutatja, amit a többi és ugyanoly módon

magyarázható. Másrészről, mivel minden társadalom másikból származott a

folytonosság megszakítása nélkül, biztosak lehetünk afelől, hogy a

társadalmi fejlődés folyamán nem volt olyan idő, amikor az emberek

gondolkoztak volna azon, hogy belépjenek-e az együttes életbe vagy ne,

vagy ebbe lépjenek-e be inkább, mint amabba. Hogy ezt a kérdést

feltehessük, vissza kellene mennünk minden társadalomnak első kezdetéig.

De a mindig kétséges eredmények miatt, melyekre rábukkanunk az ilyen

kérdéseknél, egy esetben sem volna szabad elvenni a módszernek hitelét,

amely szerint a történelemben adott tények tárgyalhatók volnának. De

erről tovább nem vitatkozunk.

De ugyancsak félreértené a mi gondolatmenetünket az, aki az

előzményekből azt következtetné, hogy szerintünk a szociológiának kell

vagy csak lehet az emberről és képességeiről abstrakciót alkotni.

Ellenkezőleg, világos, hogy az emberi természet általános jellemvonásai

résztvesznek abban a kölcsönhatásban, amelyből a társadalmi élet ered.

Csak nem ezek keltik életre és nem ezek adják meg neki a sajátos formát;

csak lehetővé teszik. A kollektiv képzetek, emociók, célkitűzések nem

előidéző okai az egyéni tudat bizonyos állapotainak, hanem feltételei,

melyekben a társadalmi organizmus egészben megvan. Kétségtelen, hogy

csak úgy valósulhatnak meg, ha az egyéni természet nem áll nekik ellen;

de ezek csak meghatározatlan anyagot adják, melyet a társadalmi tényező

határoz meg és alakít. Hozzájárulásuk kizárólag a nagyon általános

viszonyokban, a kósza, s emiatt bizonytalan prædisposiciókban áll,

melyek magukban nem tudják megadni azt a határozott és összetett formát,

mely a társadalmi jelenségeket jellemzi, ha egyéb tényező közbe nem jön.

Milyen különbség van például azok közt az érzelmek közt, amelyeket az

ember az ő erejét felülmúló erőkkel szemben érez és a vallás

intézményével szemben ennek hiedelmeivel, sok bonyolult szokásával,

külső és erkölcsi szervezetével; a rokonszenvnek lélektani feltételei

között, amelyet két egy vérből való lény tanusít egymás iránt,[64] s a

jogi és erkölcsi életnek sok ágú rendszere közt, mely a családi

strukturát alkotja, az embereknek egymásközti és a dolgoknak az

emberekkel való viszonyai között? Láttuk, hogy mikor a társadalom

szervezetlen tömeggé lesz, az ottképződő kollektiv érzelmek nemcsak nem

hasonlítanak, hanem az egyéni érzelmek átlagával ellentétben vannak.

Mennyivel nagyobbnak kell tehát lenni a különbségnek, amikor a kényszer,

aminek az egyén ki van téve, a rendes társadalomtól származik, ahol a

kortársak befolyásához hozzájárul még a letünt nemzedékek és a

hagyományok befolyása is. A társadalmi tényeknek pusztán lélektani

fejtegetése lehetetlen, hogy figyelmen kívül ne hagyja mindazt, ami

specifikus, vagyis társadalmi.

Ennek a módszernek elégtelenségét nagyon sok szociológus előtt az

leplezte el, hogy oknak vevén az okozatot, bizonyos viszonylagosan

határozott és speciális lelki állapotokat a társadalmi jelenségek döntő

feltételéül vettek, de melyek valójában csak következmények. Így például

az emberrel veleszületettnek tekintettek bizonyos vallásos érzelmet,

annak tekintették a szexuális féltékenység, a gyermeki kegyelet, a

szülői szeretet egy bizonyos minimumát, s ily módon akarták

megmagyarázni a vallást, a házasságot, a családot. De a történelem azt

mutatja, hogy ezek a hajlamok nincsenek összeforrva az emberi

természettel, bizonyos társadalmi körülmények közt teljesen hiányzanak,

vagy társadalmak szerint olyan különbségeket mutatnak, hogy az, ami

megmarad, azután, hogy az összes különbségeket kiküszöböltük, amit tán

egyedül lehet pszichológiai eredetűnek tekintenünk, csak valami zavaros

schematikus dolog, s igen messze van attól, hogy a szóban lévő tényeket

meg lehessen vele magyarázni. Ez onnan van, hogy ezek az érzelmek a

kollektiv szervezetből erednek, de korántsem ezek adják az alapot. Sőt

az sincs egyáltalában bebizonyítva, hogy a társulásra való törekvés

kezdettől fogva veleszületett ösztön az emberrel. Sokkal természetesebb,

ha ebben a dologban a társadalmi élet produktumát látjuk, amely lassan

organizálódott bennünk. Mert tapasztalati tény, hogy állatok

társulékonyak vagy nem aszerint, amint lakóhelyük körülményei a közös

életre kényszerítik őket, illetve elvonják tőle. – Hozzá kell tennünk,

hogy még a leghatározottabb hajlamok és a társadalmi valóság közt is

jelentékeny különbség van.

Különben van egy mód arra, hogy a lélektani tényezőt körülbelül teljesen

izolálni tudjuk, úgy, hogy biztosan megállapíthatni működésének

területét; azt kutatjuk t. i., hogy a faj hogyan érinti a társadalmi

fejlődést. Az ethnikai jellemvonások tulajdonképen az

organico-pszichikus rendbe tartoznak. A társadalmi életnek tehát

változni kell úgy, amint ezek változnak, minél inkább megvan a

pszichológiai jelenségeknek az az oksági befolyásuk a társadalomra, amit

nekik tulajdonítanak. Nem ismerünk ugyan egyetlen társadalmi jelenséget

sem, mely elvitázhatatlan függő viszonyban volna a fajjal. Kétségtelen,

hogy ennek a tételnek nem tulajdoníthatunk törvényértéket, de legalább

annyit állíthatunk, hogy gyakorlati életünk állandó ténye. Ugyanahhoz a

fajhoz tartozó társadalomban a szervezet legkülönbözőbb formáival

találkozunk, míg a különböző fajokból álló társadalmakban meglepő

hasonlóságokat észlelhetünk. A község (civitás) megvolt a föniciaiaknál,

éppúgy mint a rómaiaknál és görögöknél; a kabiloknál ezt kialakulóban

találjuk. A patriarchális család éppen úgy fejlődött a zsidóknál, mint

az indusoknál, de nincs meg a szlávoknál, pedig ezek is az árja fajhoz

tartoznak. De viszont a náluk előforduló családi típus megvan az

araboknál. A matriarchális család és a clan mindenütt megtalálható. A

bírói eljárás és házassági ceremóniák egyes részei ugyanazok az ethnikai

szempontból legkülönbözőbb népeknél. Ez azért van így, mert a lélektani

befolyás sokkal általánosabb, semhogy a társadalmi jelenségek lefolyását

meghatározhatná. Semmit sem magyarázhatunk meg vele, mert egyik

társadalmi formával éppúgy nem kapcsolatos, mint a másikkal. Igaz, van

egy csomó társadalmi tény, melyet a faj befolyásának szokás

tulajdonítani. Így magyarázzák nevezetesen azt, hogy miért volt az

irodalmi és művészeti fejlődés olyan gyors és erős Athénben és miért

volt olyan lassú és közepes Rómában. De módszeresen sohsem bizonyították

be, hogy a tényeknek ez a megfejtése hiteles; úgy látszik, hogy

körülbelül csak a hagyományból meríti minden tekintélyét. Sőt meg sem

próbálták, hogy vajjon ezeknek a tényeknek szociológiai magyarázata

lehetséges-e, s mi megvagyunk győződve, hogy a kísérlet nem lett volna

sikertelen. Röviden, ha az athéni műveltség művészeti jellegét így

hebehurgyán a veleszületett esztétikai képességekkel hozzuk kapcsolatba,

majdnem úgy járunk el, mint a középkor, amikor a tüzet a

phlogisztikával, az opium hatását pedig altató erejével magyarázta.

Végre, ha a társadalmi fejlődés eredete valóban az ember lelki alkatában

van, nem látjuk, hogy mi módon állhatott elő. Mert akkor el kellene

fogadnunk, hogy az emberi természetben valami belső mozgató erő rejlik.

De mi lehet ez a mozgató erő? Valami ösztön az, amiről Comte beszél, ami

az embert saját természetének mind tökéletesebb megvalósítására

serkenti? De ez kérdéssel való felelet a kérdésre, és a haladásnak a

haladás velünk született ösztönével, valóságos metafizikai entitással

való magyarázata, melynek létét hozzá még semmi sem igazolja. Mert az

állatfajok, s épen a legfejlettebbek vajmi kevéssé vannak a haladás

szükségétől áthatva, s az emberi társadalmak közt is szép számmal vannak

olyanok, melyeknek inkább tetszik időtlen-időkig stagnáló állapotban

maradni. A nagyobb boldogság szükséglete az – mint Spencer véli, –

melyet a társadalmak hivatva vannak megvalósítani annál tökéletesebben,

minél összetettebbek? Akkor meg kellene állapítani, hogy a boldogság a

civilizációval együtt növekszik; mi különben feltártunk minden

nehézséget, ami ezzel a feltevéssel együtt jár.[65] De több is van; ha e

két követelmény közül akár egyiket, akár másikat elfogadjuk, nem

érthetjük meg a történelmi fejlődést; mert az eredményezett magyarázat

tisztán teleologikus lesz és már fentebb kimutattuk, hogy a társadalmi

tények éppúgy, mint a természeti jelenségek nem magyarázhatók meg csupán

annak feltüntetésével, hogy valami célt szolgálnak. Ha ugyanis

bebizonyítottuk, hogy a történelem folyamán egymásután következő, mind

elmésebb társadalmi szervezeteknek az volt a céljuk, hogy ilyen vagy

amolyan alapösztönünknek tegyenek eleget, ezzel még nem értettük meg,

hogy mi módon álltak elő. Az a tény, hogy hasznosak voltak, nem mutatja

meg nekünk azt, ami létre hozta őket. Sőt, ha megmagyaráznák, hogy mi

módon jutottunk ezeknek a gondolatára, valamint arra, hogy már előre

számítunk azokra az előnyökre, amiket elvárhatunk tőlük – és ez a kérdés

már nehéz – a kívánságoknak, melyeknek tárgyai lehetnek, nem lenne meg

az az erejük, hogy semmiből előteremtsék őket. Egy szóval, ha

elfogadjuk, hogy ezek a kitűzött cél elérésére szolgáló szükséges

eszközök, teljesen nyílt kérdés marad: hogyan, honnan, miből álltak elő

ezek az eszközök?

Tehát a következő szabályhoz jutunk: _Valamely társadalmi tényt

meghatározó okot a megelőző társadalmi tények között kell keresnünk és

nem az egyéni öntudat állapotaiban._ Másrészről könnyen megérthető, hogy

minden megelőző alkalmazható a funkciónak, nemkülönben az oknak

meghatározására. A társadalmi tény funkciója csak társadalmi lehet, más

szóval társadalmilag hasznos eredmények létrehozásában áll.

Természetesen megeshetik és valóban meg is esik, hogy mindjárt az

egyénnek is használ. De ez a szerencsés eredmény nem ok arra, hogy

közvetlen legyen. A megelőző tételt tehát így tehetjük teljessé: _A

társadalmi tény funkcióját mindig valamely társadalmi célra való

vonatkozásban kell keresni._

Mivel a szociológusok ezt a szabályt gyakran félreértették, s a

társadalmi jelenségeket túlságosan lélektani szempontból tekintették,

elméleteik sokak előtt zavarosnak, bizonytalannak tünnek fel, s messze

vannak azoknak a dolgoknak tulajdonképpeni természetétől, melyeket

megmagyarázni véltek. A történésznek, ki benne él a társadalmi valóság

kellős közepében, lehetetlen nagyon is nem érezni, hogy ezek a túl

általános magyarázatok mennyire nem alkalmasok a tények megoldására.

Kétségkívül részben ez okozza azt a bizalmatlanságot, mellyel a

történelem gyakran viseltetett a szociológia iránt. Ezzel semmi esetre

sem akarjuk azt állítani, hogy a lélektani tények tanulmányozása a

szociológusnak nem feltétlenül szükséges. Ha a kollektiv élet nem az

egyéni életből származik, szoros viszonyban van egyik a másikkal s ha a

második nem is magyarázhatja meg az elsőt, legalább megkönnyítheti a

magyarázatot. Először is elvitázhatatlan, mint már kimutattuk, hogy a

társadalmi tények a lélektani tények _sui generis_ kibontakozásának

eredményei. Azonkívül maga ez a kibontakozás nincs analógia nélkül

azzal, mely minden egyéni öntudatban végbemegy és kialakítja lassanként

a primárius elemeket (érzéklet, visszahatás, ösztön), melyekből

eredetileg össze van téve. Nem ok nélkül mondhatják az énről, hogy

társadalom, s ép ilyen jogcímen, ámbár más módon, hogy organizmus, és a

pszichológusok már régen bebizonyították az _asszociáció_ tényének a

lelki élet magyarázatában való jelentőségét. A lélektani, de még inkább

a biológiai képzettség a szociológusnál tehát szükséges propedeutika. De

csak úgy válik hasznára, hogy ha, miután szert tett rájuk, megszabadul

tőlük és ha a külön szociológiai képzettség ezt teljesen felülmúlja. Le

kell mondania arról, hogy valamilyen módon a lélektant tegye meg

működése középpontjává, s azzá a ponttá, ahonnan ki kell indúlnia és

vissza kell térnie arról a hódító útról, melyre a társadalmi világban

vállalkozott, és arról is, hogy önmagát tegye meg a társadalmi tények

központjává, s hogy a tényeket szemtől-szembe a közbeeső részek nélkül

figyelje meg, anélkül, hogy az egyén tudományától mást követelne mint

általános alapvetést és esetleg hasznos utasítást.[66]