I.

A szociológusok nagy része abban a hiszemben van, hogy a jelenséggel

számot vetettek, ha megvilágították, hogy mire való és mi a szerepe. Úgy

érvelnek, mintha a jelenségek csak a szerepre való tekintettel

léteznének és mintha nem volna más meghatározó okuk, mint az általuk

betöltött céloknak világos vagy zavaros értelme. Ezért hiszik, hogy

minden meg van mondva, ami megértésükhöz szükséges, amikor

megállapították a célok valóságát és kimutatták, hogy a jelenségek

miféle társadalmi szükségletnek tesznek eleget. Így Comte az emberi faj

fokozatos haladását arra az alapvető célra vezeti vissza, amely az

embert közvetlenül arra ösztönzi, hogy bárminemű helyzetét minden

körülmények között szüntelen javítsa,[49] Spencer pedig egy nagyobb

boldogság szükségletére. Ennek az elvnek segítségével magyarázza Spencer

a társadalmi alakulatot a kooperációból származó előnyökből, a

kormányhatalmat a katonai kooperáció szabályozásából eredő előnyből, a

családi alakulatokat pedig abból a szükségletből, mely a szülők,

gyermekek és társadalom érdekeinek minél tökéletesebb

összeegyeztetésében áll.

De ez a módszer összezavar két nagyon különböző kérdést. Valamely tény

hasznos voltának kimutatása még nem jelenti annak megmagyarázását, hogy

hogyan lett és miért van úgy, amint van. Mert a ténynek alkalmazása

specifikus tulajdonságokat tételeznek fel, amelyek ezekre az

alkalmazásokra jellemzők, de a tényre nem. Az, hogy szükségünk van a

dolgokra, nincs hatással arra, hogy ilyenek, vagy amolyanok legyenek, a

szükséglet nem hozhatja őket elő a semmiből és nem adhat nekik lételt.

Más fajta okoknak köszönik létezésüket. Annak a haszonnak érzéklése,

amit a dolgok nyújtanak, arra indíthat ugyan bennünket, hogy felvegyük

ezeket az okokat és belőlük merítsük a bennük foglalt hatásokat és ne

ezeket a hatásokat hozzuk elő a semmiből. Ez az állítás nagyon világos,

annál inkább, mivel anyagi, vagy legalább lélektani jelenségekről van

szó. A szociológiában sem lenne többé vitás, ha a társadalmi tények

teljes anyagtalanságuk folytán, nem szabálytalanul, minden belső

realitás nélkül jelennének meg. Amint ezeket mint tiszta

észkombinációkat tekintik, úgy látszik, hogy hasznosságuk gondolatával

együtt jönnek létre. De mivel mindegyiküknek megvan az az ereje, hogy a

mi erőnkön uralkodjék és minthogy megvan a tulajdon természete,

előállásukhoz nem lehet elegendő maga a puszta kívánság, sem az akarat.

Szükséges még hozzá, hogy legyenek adva alkalmas erők, melyek létre

tudják hozni ezt a meghatározott erőt és olyan sajátságok, melyek

előteremtik ezt a külön sajátságot. Ez csak ilyen feltétel mellett

lehetséges. Hogy felélesszük a családiasság szellemét ott, ahol

elhalványult, nem elég, hogy hasznát mindenki megértse; közvetlenül

azokat az okokat kell működésbe hozni, melyek helyreállítására egyedül

képesek. Arra, hogy valamely kormánynak a szükséges tekintélyt

megteremtsük, nem elég csak szükségét érezni; azokhoz a forrásokhoz kell

egyedül fordulni, melyekből minden tekintély ered, vagyis erősíteni kell

a hagyományokat, a közszellemet stb., tehát az okok és okozatok

láncolatán messzebb kell visszamenni, addig, míg nem találunk egy

pontot, ahol az emberi cselekvés eredménnyel hozható működésbe.

A kutatás e két módjának kettős voltát az is bizonyítja, hogy tény

lehetséges anélkül, hogy haszna volna, akár mert valamely életcélnak

sohasem volt alárendelve, akár, mert egykor hasznos volt, s minden

hasznát elvesztette és csak a szokás ereje által folytatta létét.

Valóban a társadalomban még több ilyen maradvány van, mint az

organizmusban. Sőt olyan eset is fordul elő, hogy egy szokás vagy

társadalmi intézmény funkciót cserél, úgy hogy természete ezért nem

változik meg. Az _is pater est quem justae nuptiae declarant_ elv

ugyanolyan formában megvan a mi törvénykönyvünkben is, ahogy a régi

római jogban megvolt. De akkor az apai tulajdonnak a törvényes

feleségtől származó gyermekek felett való jogait védte, ma sokkal inkább

a gyermekek jogait védelmezi. Az eskü kezdetben a törvényszéki

bizonyításnak egyik módja volt, ma a tanúzásnak szokásos és jelentékeny

formája. A keresztyénség vallásos dogmái századok óta nem változtak, de

a mi modern társadalmainkban nem az a szerepük többé, ami a középkorban

volt. Innen van, hogy a szavak új fogalmak kifejezésére szolgálnak,

anélkül, hogy alakjuk megváltozott volna. Végre a szociológiában és az

élettanban igaznak elismert tétel, hogy a szerv független a funkciótól,

vagy legkülönbözőbb célokra szolgálhat és amellett ugyanaz marad. Ennek

az a magyarázata, hogy az okok, melyeken létük alapul, függetlenek a

céloktól, melyekre szolgálnak.

Egyébként nem akarjuk azt állítani, hogy az ember törekvései,

szükségletei és vágyai sohasem működnek közre aktiv módon a társadalmi

fejlődésben. Ellenkezőleg, bizonyos, hogy a fejlődést siettetni vagy

gátolni tudják azokra a feltételekre való vonatkozásuk szerint,

amelyektől valamely tény függ. Csak semmiből egy esetben sem tudnak

valamit előteremteni, s közreműködésüknek, bármilyen hatásuk is van,

csak működő okok révén van helye. Valójában egy cél, még korlátolt

mértékben is, csak úgy járulhat hozzá valamely új jelenségnek

létrejöveteléhez, ha maga új, akár úgy, hogy minden részében újra

formálódott, akár pedig átváltozott formája valamely régi törekvésnek.

Mert ha nem akarunk valami præstabilitált, mintegy gondviselésszerű

harmóniát követelni, akkor nem lehet elfogadni, hogy az ember

keletkezésétől fogva magában hordjon virtualiter minden törekvést,

melyek a körülmények ösztönzésére felébrednek és csak az alkalomra van

szükségük, hogy érezhetők legyenek a társadalmi fejlődésben. A törekvés

már maga is dolog; és csupán azért, hogy mi hasznosnak véljük, nem fog

sem előállani, sem megváltozni. Erő ez, melynek megvan a saját

természete; s hogy ezt a természetet életre keltsük vagy befolyásoljuk,

erre nem elég, hogy valami hasznát találjuk. E változások előidézésére a

fizikailag bennük foglalt okoknak kell működni.

Példaképpen kifejtettük a társadalmi munka általános fejlődését,

kimutatván, hogy ez szükséges arra, hogy az ember fenntarthassa magát

azok közt az új életviszonyok közt, melyek közé a történelmi fejlődéssel

egyidőben kerül; fejtegetésünkben jelentékeny szerepet tulajdonítottunk

annak a törekvésnek, melyet helytelenül önfentartási ösztönnek neveznek.

De még sem volna helyes egyedül ennek a törekvésnek adni előnyt a

legelemibb specializáció felett sem, ha első helyre tesszük is. Mert ez

hiábavaló törekvés, ha azok a feltételek, melyektől ez a jelenség függ,

már meg nem valósultak, vagyis, ha az egyéni különbségek a társadalmi

tudat progressziv meg nem határozottsága folytán és az öröklött

befolyások következtében nem növekedtek meg eléggé.[50] Sőt a

munkamegosztásnak csak akkor kellene kezdődni, amikor hasznát

felismerték és szüksége érezhetővé vált; szükségképpen csak az egyéni

különbségek fejlődésének, mely az izlések és alkalmasság nagy eltéréseit

is magában foglalja, kellene ezt első eredményként létrehozni. De

azonkívül az önfentartás ösztöne nem magában és nem ok nélkül

termékenyítette meg a specializáció ez első magvát. És hogy ez ilyen

irányt vett és minket erre az új útra térített, az az oka, hogy az út,

melyet előbb követett és velünk is követtetett, elzárult, mert nagyobb

népsűrűséggel járó erősebb küzdelem mind nehezebbé tette azoknak az

egyéneknek fenmaradását, kik általános munkára adták magukat. Így állt

be az irányváltozás szüksége. Más részről, ha a mi tevékenységünk a

mindinkább fejlődő munka megoszlására nézve kedvezően változott, az a

magyarázata, hogy ebben az irányban is legcsekélyebb volt az ellenállás.

Egyéb lehető megoldás a kivándorlás, öngyilkosság és bűn volt. Azok a

kötelékek, melyek bennünket országunkhoz, az élethez kapcsolnak, a

rokonszenv, melyet hozzánk hasonlók iránt tanusítunk, az átlag esetekben

bizonyára erősebb és ellentállóbb érzelmek, mint a szokások, amelyek

nagyobb specializációtól eltántoríthatnának bennünket. Ez utóbbiaknak

minden keletkező nyomásnak ellenállás nélkül engedniök kellene. Így még

részben sem jutunk teleologikus szemlélethez, mert nem mondunk le arról,

hogy az emberi szükségleteknek a szociológiai fejtegetésekben helyet

adjunk. Mert ezek a szükségletek csak olyan feltétel mellett

befolyásolják a társadalmi fejlődést, ha magukban fejlődtek és a

változások, melyeken átesnek csak olyan okok alapján fejthetők ki,

amelyeknek a végső célokhoz semmi közük sincs.

Az előbbi elmélkedéseknél sokkal meggyőzőbb maga a társadalmi tények

praxisa. Ahol teleológiai világnézet uralkodik, ott többé-kevésbbé az

esetlegesség is uralkodik; mert nincsenek célok, nincsenek eszközök,

melyek minden emberre szükségképpen kényszerítő hatással volnának, még

ha feltételezzük is, hogy azok körülményeken alapulnak. Az adott

körülmények között minden ember véralkata szerint alkalmazkodik ahhoz az

eszközhöz, melyet más egyébnél előnyösebbnek tart. Egyik úgy igyekszik

változtatni rajta, hogy összhangba hozza szükségleteivel; a másik inkább

magán változtat; mérsékli vágyait, hogy elérje ugyanazt a célt, minthogy

az utak különbözők lehetnek és egyformán lehet velük célt érni. Ha tehát

igaz volna, hogy a történelmi fejlődés bizonyos jól vagy rosszul

felismert célok szerint halad, a társadalmi tényeknek végtelen sok

különbözőséget kellene feltüntetniök és szükségképpen minden

összehasonlítás merő lehetetlenség volna. Épp az ellenkezője igaz.

Kétségtelen, hogy a külső események, amelyeknek lefolyása a társadalmi

élet felszínét alkotja, népek szerint változnak. De azért van, mert

minden egyénnek megvan a maga története, jóllehet a fizikai és erkölcsi

organizáció alapjai mindegyiknél azonosak. Valóban mikor a társadalmi

tényekkel csak valamelyest érintkezésbe léptünk, ellenkezőleg, meglep

bennünket a hasonló körülmények között uralkodó csodálatos szabályosság.

Sőt a legaprólékosabb és látszólag leggyerekesebb szokások is meglepő

egyformasággal ismétlődnek. A házassági ceremóniák, melyek látszólag

pusztán szimbolikus jellegüek, mint pl. a nőrablás, pontosan meglelhetők

mindenütt, ahol van bizonyos családi típus, mely ismét össze van kötve

az egész politikai szervezettel. A legbizarrabb szokások, mint a couvade

(férfi betegágy), a leviratus, az exogamia, a legkülönbözőbb népeknél

megfigyelhetők, s egy bizonyos társadalmi állapot tünetei. A

végrendelkező jog a történelemnek egy bizonyos fázisában tűnik fel, s

többé-kevésbbé fontos megszorításai alapján meg lehet mondani, hogy a

társadalmi fejlődésnek melyik idejéből való. Könnyű volna egy sereg

példával előhozakodni. A kollektiv formáknak ez az általánossága

bizonyára megmagyarázhatatlan volna, ha a végső okoknak olyan nagy

fontosságuk volna a szociológiában, mint amilyet nekik tulajdonítanak.

_Ha tehát társadalmi jelenséget meg akarunk magyarázni, külön kell

kutatnunk a ható okot, mely létrehozta s a funkciót, amit végez._ Inkább

a funkció szót használjuk a vég vagy cél szavak helyett, mert a

társadalmi jelenségek általában nem azért léteznek, hogy hasznos

eredményeket hozzanak létre. Azt kell megállapítani, hogy van-e

megegyezés a megfigyelt tény és a társadalmi organizmus általános

szükségletei között és miben áll ez a megegyezés, anélkül, hogy

figyelmet fordítanánk arra, hogy valami célt szolgált-e vagy sem. A

célkitűzéssel foglalkozó kérdések különben sokkal szubjektivebbek,

semhogy tudományosan tárgyalhatók volnának.

A problémáknak e két fajtáját nemcsak hogy el kell különíteni, hanem

ajánlatos általában az elsőt a második előtt tárgyalni. Ez a rend

valóban megfelel a tények rendjének. Természetes, hogy a jelenség okát

kell keresni, mielőtt megkísérelnők hatásainak meghatározását. Ez a

módszer annál logikusabb, mert az első kérdést egyszerre megoldván,

gyakran segít a második megoldásában. Valóban az összetartozás

kötelékének, mely az okot az okozathoz kapcsolja, kölcsönösségi jellege

van, melyet nem ismertek fel eléggé. Kétségtelen, hogy az okozat nem

lehet ok nélkül, de ennek megfordítva szüksége van a maga okozatára. Az

okozat az okból meríti erejét, de ez viszont pótolja azt neki

alkalomadtán és nem tünhet el anélkül, hogy az reá vissza ne hatna.[51]

Például az a társadalmi visszahatás, amit a büntetés fejez ki, a

kollektiv érzelem intenzitására vezethető vissza, melyet a bűn megsért.

De másrészről megvan az a hasznos funkciója, hogy az érzelmeket az

intenzitás ugyanegy fokán tartja, mert ezek az érzelmek elgyengülnek, ha

ki nem engesztelődnek az ellenük elkövetett sérelmek.[52] Éppen így a

hagyományok és hiedelmek megrendülnek abban a mértékben, amint a

társadalmi milieu összetettebb, mozgékonyabb lesz, határozatlanabbak,

bizonytalanabbak lesznek s a gondolkodó képességek fejlődnek. De

ugyanezek a képességek feltétlenül szükségesek a társadalmaknak és az

egyéneknek, hogy alkalmazkodhassanak a mozgékonyabb és összetettebb

környezethez.[53] Abban a mértékben emelkedik a tünemények száma és

minősége, amint az emberek kénytelenek intenzivebb munkát végezni. De ez

a gazdaságosabb és jobb termelés azért szükséges, hogy a költségek

pótoltassanak, melyekkel a nagyobb munka együtt jár.[54] A társadalmi

jelenségek oka korántsem annak a funkciónak gondolatbeli

anticipációjában áll, melyet hivatva vannak betölteni; ez a funkció

ellenkezőleg, legalább is legtöbb esetben, az előre létező (præexistans)

oknak fentartásában áll, melyből a jelenségek erednek; az elsőt tehát

könnyebben megtaláljuk, ha a második ismeretes.

Ha a funkció megállapítását csak másodsorban végezhetjük, azért az

szükséges a jelenség magyarázatának teljessége végett. Ha a tény haszna

nem az, aminek létét köszöni, általában meg is kell hasznának lenni,

hogy fenmaradhasson. Ha nem szolgál semmire, ez már magában elég, hogy

ártalmas legyen, mert ebben az esetben költségbe kerül eredmény nélkül.

Ha tehát a társadalmi jelenségek átlagának ilyen parazita jellege volna,

a szervezet költségvetését deficit érné, s így lehetetlenség volna a

társadalmi élet. Tehát, hogy ez utóbbinak kielégítő értelmezését adjuk,

ki kell mutatni, hogy a jelenségek, melyek anyagául szolgálnak, mi módon

működnek együtt, hogy a társadalmat vele és a külvilággal harmóniába

hozzák. Kétségtelen, hogy a szokásos formula, mely az életet, mint a

belső és külső környezet közi megegyezést fogja fel, csak megközelítőleg

helyes; általánosságban ugyan helyes és hogy az életet megértessük, nem

elég rámutatni az okra, amitől függ; meg kell még találni legalább is az

esetek nagy részében azt a részt, amely hozzáadódik a tényhez ennek az

általános harmóniának megállapításánál.