III.

Nagyon hozzá vagyunk szokva, hogy ezeket a nehéz kérdéseket néhány

szóval elintézzük és rövid megfigyelés és gyors következtetés után

ítéljünk róluk, s akár normális a társadalmi tény, akár nem, ezt az

eljárást fölösleges komplikációnak tartsuk. Úgy látszik, mintha nem

volna szükség annyi fáradtságra az egészségnek a betegségtől való

megkülönböztetésére. De nem tesszük-e meg mindennap ezeket a

megkülönböztetéseket? Igaz, de az a kérdés van hátra, hogy joggal

tesszük-e. E kérdések nehézségeit az burkolja be előttünk, hogy amint

látjuk, a biologus ezeket a nehézségeket aránylag könnyű szerrel oldja

meg. De azt elfeledjük, hogy a biológusnak sokkal könnyebb felfogni azt

az utat és módot, amely szerint a jelenségek a szervezet ellenálló

erejét igénybe veszik, mint a szociológusnak és így gyakorlatilag

kielégítően meghatározhatja a rendes vagy rendellenes jelleget. A

szociológiában a ténynek nagyobb összetettsége és változékonysága miatt

jóval több óvatosságra van szükség, amint azt a különböző részről való

ugyanazon jelenségről szóló ellenmondó ítéletek bizonyítják. Annak

bebizonyítására, hogy milyen körültekintésre van szükség, néhány példát

hozzunk fel arra nézve, hogy milyen tévedéseknek vagyunk kitéve, ha

ehhez nem alkalmazkodunk és milyen új megvilágításban tűnnek fel a

fontosabb jelenségek módszeres tárgyalás után.

A bűntény az a jelenség, melynek pathológikus karaktere látszólag

legelvitázhatatlanabb. Ezen a ponton az összes kriminológusok

megegyeznek. Ennek elismerésében még akkor is megegyeznek, ha a kóros

tünetet különböző módon világítják meg. Mindazonáltal a kérdést nem

kellene olyan elhamarkodottsággal tárgyalni.

Alkalmazzuk valóban az előbbi szabályokat. A bűnt nemcsak ilyen vagy

amolyan fajú társadalmak nagy részében találhatjuk meg, hanem minden

típushoz tartozó társadalomban. Nincs olyan, amelyben bűn ne léteznék. A

forma változik, a bűnnek minősített cselekmények nem mindenütt

ugyanazok; de mindenütt és mindig voltak emberek, kik magukviseletével

büntető megtorlást vontak magukra. Ha a bűntények quotiense, vagyis a

lakosság száma és az évenkinti bűntények száma közötti arány abban a

mértékben csökkenne, amint a társadalmak a kezdetleges formából a

magasabba fejlődnek, azt hihetnők, hogy a bűn, ámbár normális jelenség,

ezt a karakterét lassanként elveszti.

De semmi okunk sincs a visszafejlődés valóságában hinni. Sőt számos tény

inkább azt látszik igazolni, hogy a haladás ellentétes irányú. A

statisztika már a múlt század elejétől fogva lehetővé teszi, hogy a

kriminalitás menetét kövessük; és mindenütt növekedőben van.

Franciaországban körülbelül 300%, a növekedés. Tehát egyetlen jelenség

sincs, mely elvitázhatatlanabb módon mutatná a normalitás tüneteit.

Mert, úgy látszik, szoros kapcsolatban van az egész kollektiv élet

feltételeivel. Ha a bűnt társadalmi betegségnek vesszük, ez annak az

álláspontnak elfogadását jelenti, hogy a betegség nem felesleges, hanem

ellenkezőleg, bizonyos esetekben az élőlény alapkonstituciójából folyik,

s ez megszüntetne minden különbséget a fiziológiai és pathológiai

között. A bűnözés mindenesetre vehet fel rendellenes formákat is; ez pl.

akkor fordul elő, ha rendkívül nagy számban lép fel, s valóban nem

kétséges, hogy ez a túlnövekedés már beteges állapot. Normális

egyszerűen az, hogy a bűnözés létezik, azzal a feltétellel, hogy az

összes társadalmi típusokra nézve elér és nem múl felül egy bizonyos

mértéket, és ezt az előbbi szabályok szerint nem lehetetlenség

megállapítani.[33]

Most látszólag elég paradox következtetés előtt állunk. De ezen nem kell

megütközni. Hogy a bűnt a normális szociológiai jelenségek közé

számítjuk, ezzel nemcsak azt akarjuk mondani, hogy elkerülhetetlen,

ámbár sajnálatos jelenség, mely az emberek javíthatatlan gonoszságával

függ össze; hanem ezzel azt is állítjuk, hogy az egészséges állapotnak

egyik tényezője és lényeges alkotó része minden egészséges

társadalomnak. Ez a következtetés első tekintetre annyira meglepő, hogy

jó darabig mi magunk is kételkedtünk benne. De amint felocsudunk az első

zavaros benyomástól, nem nehéz megtalálni azokat az okokat, melyek ezt a

normalitást megértetik és egyben meg is erősítik.

A bűn először is normális azért, mert lehetetlenség, hogy ettől egy

társadalom is ment legyen.

A bűn, mint már kimutattuk, olyan tényben nyilvánul, mely bizonyos

erővel és különös szembetűnő módon sért meg kollektiv érzelmeket. Hogy

adott társadalomban a bűnösnek vélt cselekmények elmaradjanak, szükséges

volna, hogy a megsértődő érzelmek minden egyéni öntudatban kivétel

nélkül és olyan erősségi fokon legyenek meg, hogy az ellenkező

érzelmeket visszatartsák. Ha elfogadjuk, hogy ez a feltétel

bekövetkezik, a bűn azért nem szűnnék meg, hanem csak más alakot öltene,

mert az az ok, mely a bűn forrásait eltorlaszolná, rögtön újakat nyitna.

Hogy pedig a kollektiv érzelmek, melyeket valamely népnek büntetőjoga

védelmez, történetének bizonyos időpontján az egyeseknek eddig előttük

elzárt tudatába benyomulhassanak és abban uralomra jussanak, hol eddig

alig volt helyük, olyan erővel kell fellépniök, amilyennel eddigelé

sohasem rendelkeztek. Szükséges, hogy ezeket a sokaság a maga

összeségében erősebben érezze; mert az érzelmek más forrásból nem

meríthetnek nagyobb erőt, mely lehetővé tenné az egyénekre való hatást,

kik számukra eddig nem voltak megközelíthetők. Hogy a gyilkosok

eltűnjenek, erősebbnek kell lenni a kiontott vértől való iszonyodásnak

azokban a társadalmi rétegekben, ahonnan a gyilkosok előkerülnek, de e

célból szükségképpen nagyobbnak kelle lenni a társadalom egész

területén. Különben már maga a bűnnek megszünése közvetlenül

hozzájárulna ehhez az eredményhez. Mert valamely érzelemnek

nyilvánvalóan nagyobb lesz a tekintélye, ha mindenki mindenütt egyaránt

tiszteli. De mégis figyelmen kívül hagyják, hogy a köztudatnak már

megszilárdult része nem erősbödhetik anélkül, hogy gyengébb alkatrészei,

melyeknek megsértése csak erkölcsi vétségszámba megy, egyúttal ne

erősbödnének. Ez utóbbiak csak folytatásai, enyhébb formái az

előbbieknek. Így a lopás és az egyszerű tiszteletlenség egy és ugyanazon

altruista érzelem, t. i. a másénak tisztelete ellen irányúl. Csak

ugyanezt az érzelmet sérti meg egyik cselekmény gyengébben mint a másik;

s minthogy másrészről az átlaglelkiismeret nem rendelkezik elég erővel

arra, hogy a két vétség legkönnyebbikét élénken érezze, ezért nagyobb

elnézéssel tárgyalják. Íme ez az oka, hogy a kíméletlenséget csak

egyszerűen gáncsolják, a tolvajt pedig büntetik. De ha ez az érzelem

erősebb, annyira, hogy elhallgattatja mindenkinek a tudatában a tolvaj

iránt való hajlamot, érzékenyebb lesz azok iránt a sérelmek iránt,

melyek eddig csak könnyedén érintették; tehát erősebben fog rájuk

visszahatni. Energikusabban fogják helyteleníteni és közülük bizonyos

dolgok, amelyek eddig csak erkölcsi hibák voltak, ezután bűnökké

lesznek. Például a rossz vagy rosszul végrehajtott szerződések, amelyek

csak a köz helytelenítését vagy magánjogi kárpótlást vontak maguk után,

vétség számba mennek. Képzeljünk el egy szentekből álló társadalmat, egy

mintaszerű és tökéletes kolostort. A tulajdonképpeni vétkek ott

ismeretlenek lesznek, de azok a vétkek, melyek a tömeg szemében

megbocsáthatók, ott éppolyan botrányszámba mennek, mint a közönséges

vétek a közönséges ember szerint. Ha tehát ez a társadalom el van látva

bírói és fenyítő hatalommal, e cselekményeket bűnnek nyilvánítja és

ilyen elbánásban részesíti. Ez a magyarázata, hogy tökéletes és

becsületes ember saját erkölcsi fogyatkozásait azzal a szigorúsággal

méri, melyet a tömeg csak a tulajdonképpeni bűncselekményeknek tart

fenn. A személyek elleni erőszakosságok régebben gyakoriabbak voltak,

mint ma, mert az egyéni méltóság iránt való tisztelet gyengébb volt.

Amint ez növekedett, ezek a bűnök is ritkábbak lettek; sőt igen sok

korábban meg nem rótt cselekmény,[34] mely ezt az érzelmet sérti,

belekerült a büntetőjogba is.

Hogy az összes logikailag lehetséges hipotézisekkel végezzünk, fel

lehetne tán még azt a kérdést vetni, hogy egy ilyen egyértelműséget

miért nem lehet kivétel nélkül az összes kollektiv érzelmekre

kiterjeszteni; miért nincs a leggyengébb szociális érzelmekben is elég

energia arra, hogy minden összeütközésnek elejét vegyék. A társadalom

erkölcsi tudata minden egyénnél teljes lehetne és elég erős arra, hogy

meggátoljon minden cselekményt, ami sérti a tisztán morális hibákat

éppúgy, mint a vétkeket. De a teljesen általános és abszolut egyformaság

merőben lehetetlen. A közvetlen fizikai környezet ugyanis, melyben

mindegyikünknek megvan a maga helye, az öröklött antecedentiák, a

társadalmi befolyások, melyektől mindnyájan függünk, más-mássá teszik az

egyént, tehát különbözővé teszik az öntudatot. Hogy e tekintetben

mindenki hasonló legyen, azért is lehetetlenség, mert mindenkinek megvan

a tulajdon szervezete, s e szervezetek a térben különbözőképpen vannak

elosztva. Innen van, hogy az egyéni eredetiség még az alsóbbrendű

népeknél sem tűnik el teljesen, bármily csekély is. Mivel nincs olyan

társadalom, ahol az egyének többé-kevésbbé el ne térnének a kollektiv

típustól, elkerülhetetlen, hogy ennyi eltérés között ne legyen bűnös

jellemű. Mert ezt a karaktert nem az ő belső jelentőségük nyújtja, hanem

a társadalmi tudat kölcsönzi. Ha tehát ez az utóbbi erősebb és elegendő

tekintélye van arra, hogy ezeket az eltéréseket abszolut értékükben igen

gyengékké tegye, annál érezhetőbb, annál hatásosabb lesz, s a

legcsekélyebb hibák ellen is azzal az erővel hat vissza, amit különben

csak a jelentékenyebb kihágások ellen alkalmaz; ugyanazt a fontosságot

tulajdonítja nekik, vagyis bűntetteknek bélyegzi őket.

A bűn tehát szükséges; az egész társadalmi élet alapfeltételeivel

kapcsolatos és éppen ezért hasznos is, mert azok a feltételek, melyekkel

egybe van kapcsolva, a maguk részéről nélkülözhetetlenek az erkölcs és

jog fejlődésében.

Ma már valósággal nem lehet vita tárgyává tenni, hogy a jog és erkölcs

nemcsak társadalmi típusok szerint változnak, hanem változnak ugyanannál

a típusnál is, ha a kollektiv élet feltételei módosulnak. De hogy ezek

az átalakulások lehetségesek legyenek, szükséges, hogy a morál alapját

képező kollektiv érzelmek ne szegüljenek ellen a változásnak, vagyis

csak mérsékelt erejük legyen. Ha nagyon erősek volnának,

módosíthatóságukból vesztenének. Minden berendezkedés akadálya az

újonnan való berendezkedésnek és annál jobban, minél szilárdabb az első

berendezkedés. Minél szilárdabb valamely alkat, annál nagyobb

ellenállást fejt ki a módosítással szemben; s ez egyformán így van a

működő és anatómiai berendezéseknél. Ha nem volna bűn, nem volna

betöltve egy feltétel, mert e hipotézis feltételezné, hogy a kollektiv

érzelmek a történelemben páratlan szilárdságot értek el. Semmi sem jó

mérték és vég nélkül. Szükséges, hogy az erkölcsi tudat tekintélye ne

legyen túlságos, különben senki sem merne rá kezet emelni s ez igen

könnyen merev formát adna neki. Hogy fejlődhessék, szükséges, hogy az az

egyéni eredetiség túltehesse magát rajta. Hogy feltűnhessék az idealista

morálja, ki megelőzi századát, szükség van a bűnös moráljára, mely az ő

kora alatt áll. Egyik sem lehet el a másik nélkül.

Ez még nem minden. A közvetett célszerűségen kívül megtörténik, hogy a

bűnnek még haszna is van ebben a fejlődésben. Nemcsak hogy megnyitja

útját a szükséges változásoknak, de bizonyos esetekben közvetlenül elő

is készíti ezeket a változásokat. A kollektiv érzelmek nemcsak hogy az

új forma felvételére szükséges változtathatóság állapotában vannak ott,

ahol bűn van, de néha ez határozza meg még a formát is, amit majd

felvesznek. Hányszor megtörténik, hogy a vétség csak anticipációja a

jövő moráljának, egy lépés afelé, ami lesz. Az athéni jog szerint

Sokrates bűnös volt és elítéltetése igazságos volt. De az ő bűne, t. i.

független gondolkodása, hasznos volt nemcsak az emberiségnek, hanem

hazájának is. Mert új erkölcsnek, új hitnek előkészítéséhez járult

hozzá, amire az atheneieknek akkor szükségük volt, mert a hagyományok,

melyek szerint eddig éltek, nem voltak összhangban létfeltételeikkel.

Sokrates esete nem magában álló; koronként előfordul a történelemben. A

gondolatszabadságot, melyet ma élvezünk, sohasem hirdették volna

világgá, ha meg nem sértették volna a tiltó törvényeket, mielőtt

végérvényesen el nem évültek. Ez a sérelem akkor mégis bűn volt, mert

megbántotta a még a többség öntudatában levő igen erős érzelmeket. A bűn

mégis hasznos volt, mert felidézte a mindinkább szükséges változásokat.

A független bölcselet előhírnökei a mindenfajta eretnekek voltak, kiket

az egész középkoron át, a legújabb időkig üldözött a világi hatalom.

Ebből a szempontból a büntetőjogtan alapvető tényei merőben új

megvilágításban jelennek meg. A közönséges felfogással ellentétben a

bűnöző többé nem mint javíthatatlan társadalomellenes lény, nem mint

valami élősködő elem, idegen és asszimilálódni nem tudó test jelenik meg

a társadalomban;[35] szabályozó tényező a társadalom életében. A bűnt,

mint ilyet nem szabad többé bajnak felfogni, melyet nem lehet túlságos

szűk határok közé szorítani. Szó sincs róla, hogy a bűn, ha

észrevehetően a rendes nivó alá száll, valami üdvözlésreméltó dolog

lenne, de viszont biztosan megállapítható, hogy az valamely társadalmi

áramlattal egyidőben jelenik meg és vele összefügg. Ez a magyarázata,

hogy a testi sértések száma sohsem olyan alacsony, mint inség

idején.[36] Ugyanakkor ilyen módon a büntetés elmélete átalakúl vagy

inkább átalakulás vár rá. Ha a bűn valóban betegség, akkor a büntetés

orvosság és nem fogható fel másképpen. Az összes viták, amelyeket

felidézett, arra vonatkoznak, hogy nem lehet más, mint orvosság. Ámde ha

a bűn nem betegség, a büntetés sem lehet gyógyításnak tárgya és igazi

feladatát másban kell keresnünk.

Szó sem lehet arról, hogy az előzményekben kifejtett szabályok csak arra

valók volnának, hogy egy nagyobb haszon nélkül való logikai

formalizmusnak eleget tegyenek, mert a leglényegesebb társadalmi tények,

melyek szerint ezeket alkalmazzuk vagy nem alkalmazzuk, teljességgel

más-más karaktert mutatnak. Ha egyébként ez a példa különöskép meggyőző

volt is – azért gondoltuk, hogy itt meg kell állapodnunk – még sok egyéb

van, amit hasznos volna idézni. Nincs olyan társadalom, hol nem az az

elv uralkodott, hogy a büntetésnek arányosnak kell lenni a bűnnel. Mégis

ez az elv az olasz iskolánál minden alaposságot nélkülöző

jogásztalálmány.[37] Sőt ezek szerint a kriminológusok szerint a büntető

intézmény, a maga egészében, úgy amint az mindeddig az összes ismert

népeknél működött, természetellenes jelenség. Láttuk már, hogy Garofalo

szerint az alsóbbrendű társadalmakra jellemző kriminalitásban semmi

természetes nincs.[38] A szociálisták szerint a kapitalista szervezet

az, mely általánossága ellenére nem egyéb, mint a normális állapotnak

erőszak és önkény szülte félszeg elfajulása. Spencer szerint pedig

ellenkezőleg az adminisztrativ központosítás, az állami beavatkozások

kiterjesztése társadalmaink főnyavalyája, jóllehet egyik is, másik is a

legszabályosabb és legáltalánosabb módon aszerint halad előre, amint

előbbre jutunk a történelemben. Nem hisszük, hogy valaha rendszeresen

azon fáradoztak volna, hogy a társadalmi tények rendes vagy rendellenes

karakterét az általánosság foka szerint döntsék el. Mindenkor nagy

dialektikai felszereléssel tárgyalták ezeket a kérdéseket.

Mindazonáltal, ha ezt a kritériumot figyelmen kívül hagyjuk, nemcsak

részleges zavaroknak és tévedéseknek tesszük ki magunkat, mint

amilyeneket már említettünk is, hanem magát a tudományt is lehetetlenné

tesszük. Valójában a tudománynak a normális típus tanulmányozása a

közvetlen tárgya. Ha pedig a legáltalánosabb tények beteges jelenségek

lehetnek, feltehető, hogy a tényekben sohsem volt normális típus. De hát

akkor mi értelme van, hogy ezeket kutassuk? Akkor a tények csak

előítéleteinket erősítik, meggyökeresítik tévedéseinket, mivel azok

belőlük származnak. Ha a büntetés és felelősség, úgy amint a

történelemben megvannak, csak tudatlanságnak és barbárságnak

produktumai, mire való akkor megismerésükhöz folyamodni, hogy a normális

formákat meghatározhassuk. Így az értelem félrevezetődik, úgy hogy a

valóságtól minden távolabbi érdek nélkül elfordul, visszatér önmagához

és önmagában keresi a valóság felépítésére szükséges anyagot. Hogy a

szociológus a tényeket, mint dolgokat tárgyalja, szükséges, hogy

tudatában legyen annak, hogy meg kell járnia az ő iskolájukat. Minthogy

pedig az élet minden tudományának, akár egyéni az, akár társadalmi,

röviden az a főtárgya, hogy a normális állapotot meghatározza, kifejtse

és az ellenkezőtől megkülönböztesse, ha a normalitás nincs adva magukban

a dolgokban, hanem ellenkezőleg, mi magunk kívűlről adjuk hozzájuk vagy

bizonyos okból megtagadjuk tőlük, ez az üdvös függőviszonyért történt.

Az elme könnyen szembekerül a valóval, s az nem sokra tanítja; nincs meg

az anyagban, melyhez alkalmazkodik, mert ő maga az, mely azt

meghatározza. A különböző szabályok, melyeket eddig megállapítottunk,

szorosan függnek össze. Hogy pedig a szociológia valóban a dolgok

tudománya legyen, szükséges, hogy a jelenségek általánosságát vegye

normális jellemvonásuk kritériumául.

Módszerünknek az az előnye is megvan különben, hogy egy időben

szabályozza a cselekvést és gondolatot. Ha az, ami elérésre méltó, nem

tárgya a tapasztalatnak, hanem gondolkodó számítással lehet és kell

meghatározni, akkor a szabad képzelő erő találmányainak az előnyösebbnek

keresésében úgyszólván semmi határa nincs.

Mert a jobbnak van-e olyan határa, amit túl ne lehetne szárnyalni. A

meghatározás szerint korlátlan. A humanitás célja szétoszlik a

végtelenben; távolisága elbátortalanít egyeseket közülünk, másokat

ellenben feltüzel és arra buzdít, hogy siessenek egy kissé közelebb

férkőzni hozzá és forradalmakba zuhannak. Ezt a dilemmát úgy kerüljük

el, ha a törekvés célja az egészség és ha ez meghatározott és tényekben

adott dolog, mert a törekvés célja egyszerre van adva és meghatározva.

Nem arról van többé szó, hogy kétségbeesve fussunk egy cél után, mely

abban a mértékben távolodik, amint közeledünk hozzá, hanem hogy

szabályszerű kitartással munkálkodjunk a normális állapot fenntartásán,

helyreállítsuk, ha megzavarják, s újból megtaláljuk feltételeit, ha

megváltoztatására sor került. Az államférfiúnak nem az a kötelessége,

hogy a társadalmat egy őt magát csábító eszmény felé hajtsa; szerepe az,

ami az orvosé: jól alkalmazott higiéniával megelőzi a betegségek

kitörését s ha már az szemmellátható, módját ejti a gyógyításnak.[39]

NEGYEDIK FEJEZET. A társadalmi típusok megalkotására vonatkozó

szabályok.

Mivel a társadalmi tényt csak egy meghatározott társadalmi fajjal való

viszonyában lehet normálisnak vagy abnormálisnak minősíteni, a

megelőzőkből következik, hogy a szociológiának egy ága e fajok

megalkotásának és osztályozásának van szentelve.

A társadalmi faj fogalmának különben az a nagy haszna is van, hogy a

középutat foglalja el a kollektiv élet két ellenséges felfogása között,

melyen már régen megoszlanak a vélemények; értem a történészek

nominálizmusát[40] és a filozófusok szélsőséges reálizmusát. A

történészek szerint az egyes társadalmak egymással össze nem

hasonlítható heterogén egyedek. Minden népnek megvan a maga

fiziognómiája, külön alkata, jogrendszere, erkölcse, gazdasági

szervezete, melyek csak neki felelnek meg és minden általánosítás

úgyszólván lehetetlenség. A filozófusok szerint ellenben minden külön

csoportosulás, amit tribusnak, községnek, nemzetnek neveznek, csak

alkalmi és átmeneti alakulat valóság nélkül. Csak az emberiség a valóság

és minden társadalmi fejlődés az emberi természet általános

tulajdonságaiból ered. Az előbbiek szerint ennek következtében a

történelem események egymásután következése ismétlődés nélkül

kapcsolódva egymáshoz. A filozófusok szerint ezeknek az eseményeknek

csak az az értéke és érdeke, hogy megvilágítják az általános

törvényeket, melyek az emberi alkatban gyökereznek és amelyek uralkodnak

az egész történelmi fejlődésen. Azok szerint, amit egyik társadalomra

alkalmazhatunk, nem alkalmazható a másikra. Az egészséges állapot

feltételei népek szerint változnak és elméletileg nem állapíthatók meg;

az a gyakorlat, tapasztalat és érzelmek dolga. Emezek szerint ezeket a

feltételeket egyszersmindenkorra és az emberi nemre nézve meg lehet

állapítani. Úgy látszik tehát, hogy a társadalmi valóság csak az elvont

és bizonytalan filozófiának és a pusztán leíró monografiának lehet

tárgya. De megfeledkeztek erről az alternativáról, amennyiben egyszer

elismerték, hogy a történelmi tények zavaros sokasága és az egyetlen, de

eszményi emberiség közt összekötő kapcsok vannak: ezek pedig a

társadalmi fajok. A faj fogalmában megvan az az egység, amit minden

igazán tudományos kutatás követel és a sokféleség, mely a tényekben van

adva, mert a fajt hasonló módon megtalálhatni minden egyénnél, kik annak

részei és viszont a fajok különböznek egymástól. Igaz ugyan, hogy az

erkölcsi, jogi, gazdasági stb. intézmények végtelenségig változnak, de

ezek a változások nem olyan természetűek, hogy tudományos felfogást ne

lehetne rájuk alkalmazni.

A társadalmi fajok félreismerésének tulajdonítható, hogy Comte azt

hitte, hogy az emberi társadalmak előrehaladása egyenlő egyetlen népnek

előrehaladásával, «amelyre eszményileg vonatkoztathatjuk a különböző

népeknél az időbeli egymásutánban megfigyelt összes változásokat.»[41] A

különböző társadalmak, ha valóban csak egyetlen társadalmi faj van, csak

fokozatban térhetnek el egymástól, aszerint, amint többé-kevésbbé

teljesen feltüntetik ennek a fajnak konstitutiv tulajdonságait és

aszerint, amint többé-kevésbbé tökéletesen az emberiséget fejezik ki. Ha

ellenben qualitative különböző társadalmi típusok vannak,

megközelíthetjük ugyan őket, de sohasem érjük el, hogy olyan pontosan

kapcsolódjanak egymáshoz, mint valamely mértani egyenesnek homogén

részei. A történelmi fejlődés ily módon elveszti eszményi és egyszerű

egységét, melyet neki tulajdonítottak; széttörik, hogy úgy mondjuk

nagyszámú darabra, s ezeket, minthogy specifikusan különböznek

egymástól, nem lehet hézag nélkül egybekapcsolni. Pascal híres és Comte

óta ismételt metaforája tehát nem bizonyul többé igaznak.

Hogyan kell tehát ezeknek a fajoknak megállapításánál eljárni?