I.

A szenvedést közönségesen a betegség jelének tartják, s bizonyos, hogy

általánosságban van valami viszony e két tény között, de e viszonyban

nincs állandóság és pontosság. Vannak súlyos betegségek, melyek fájdalom

nélkül folynak le, míg a jelentéktelen bántalmak, mint mikor pl. korom

esik az ember szemébe, valóságos gyötrelmet okoznak. Bizonyos esetben a

fájdalmatlanság, sőt jóleső érzés a betegség tünete. Van egy bizonyos

pathologikus érzéketlenség a fájdalom iránt; vannak bizonyos

körülmények, amikor az egészséges ember fájdalmat érez, a neuraszténiás

jól érzi magát, pedig betegsége tagadhatatlan. Megfordítva: fájdalom jár

bizonyos állapotokkal, mint az éhség, fáradság, szülés, melyek pusztán

fiziológiai jelenségek.

Mondhatjuk tehát, hogy az egészség az életerők szerencsés fejlődésében

áll és a szervezetnek a környezethez való tökéletes alkalmazkodásáról

ismerhető fel és ellenkezőleg betegség mind az, ami ezt az

alkalmazkodást zavarja? De ez egyáltalában nem bizonyítja, – e pontra

különben még később visszatérünk – hogy a szervezetnek minden állapota

kapcsolatban van valami külső körülménnyel. Azonkivül ennek az ismertető

jelnek, még akkor is, ha az egészséges állapot ismertető jele, szüksége

van más kritériumra, hogy felismerhessük; mert minden esetben meg

kellene mondania, hogy melyik elv szerint dönthetjük el, hogy az

alkalmazkodásnak melyik módja tökéletesebb, mint a másik.

Van tehát valami út és mód, melynek alapján életben való maradásra való

kilátásaink megállapíthatók? Az egészség akkor olyan állapota a

szervezetnek, amelyben ezek a kilátások legnagyobb fokukat érik el, a

betegség hatása ellenkezőleg az, hogy ezeket csökkenti. Nem kétséges az

sem, hogy a betegség általában nem a szervezet elgyengülésének

következménye. Csak nem egyedül ennek következménye. A szaporodási

funkció bizonyos alsóbb rendű állatoknál végzetes módon halálos és

veszéllyel jár magasabb rendűeknél. Ez mindazonáltal normális. Az

öregségnek és gyermekségnek ugyanaz a hatása, mert az agg és a gyermek

fogékonyabbak a káros befolyások iránt. De azért ezek betegek és csak a

meglett korban lehet az ember egészséges? Ime tehát az egészségnek és a

fiziologiának területe tulajdonképpen korlátozva van. Ha tehát az

öregség már magában véve betegség, hogyan lehet megkülönböztetni egy

egészséges és beteg öreget? Ebből a szempontból a menstruációt is a

betegségek közé kell számítanunk, mert a velejáró zavarok növelik az

asszonyoknak a betegség iránt való fogékonyságát. Mi módon lehet

betegségnek számítani olyan állapotot, amelynek megszünte vagy időelőtti

elmaradása okvetlenül pathologikus jelenséget idéz elő? Úgy beszélnek

erről a kérdésről, mintha az egészséges organizmusban minden résznek

úgyszólván hasznos szerepe volna, s mintha minden belső állapot

megfelelne pontosan valami külső körülménynek és következőleg mintha

hozzájárulna a maga részéről az élet egyensúlyának biztosításához és

csökkentené a halál eshetőségeit. Pedig ellenkezőleg, az a feltevés

igaz, hogy bizonyos anatomiai és funkcionáló berendezkedések közvetlenül

semmire sem valók, egyszerűen vannak, mert vannak, mert nem lehet nekik

nem lenni, s mint az élet általános feltételei vannak adva. Mégsem lehet

őket betegségnek nyilvánítani, mert a betegség mindenek előtt valami

elkerülhető, mely nem jár szükségképpen együtt az élőlény szabályos

konstituciójával. Még hozzá tehetjük, hogy ahelyett, hogy erősítenék a

szervezetet, csökkentik ellenállóképességét, s ennek következtében

növelik a halálos veszedelmeket.

Másrészről azonban nem biztos, hogy a betegségnek mindig az az

eredménye, melynek közreműködésével meg akarjuk határozni. Nincs vajjon

egy csomó betegség, amely sokkal könnyebb természetű, semhogy a

szervezet alapvető életfeltételeire befolyást tulajdonítanánk neki? Míg

a súlyos betegségek közt vannak olyanok, melyek nem járnak súlyos

következményekkel, ha minden rendelkezésünkre álló eszközzel küzdünk

ellenük. A gyomorbajos, ha helyes életrendet követ, annyi ideig élhet,

mint az egészséges ember. Mindenesetre elővigyázatosnak kell lennie; de

nem kell-e mindnyájunknak annak lenni és életben maradhatunk-e másképen?

Mindnyájunknak megvan a maga higiéniája; a betegé nem hasonlít ahhoz,

amit az ő korának és környezetének emberei átlag megtartanak; csak ez a

különbség van köztük ebből a szempontból. A betegség nem jár mindig

azzal, hogy a gyógyíthatatlan alkalmazkodni nem tudás állapotában tönkre

tegyen bennünket; csak arra kényszerít bennünket, hogy máskép

alkalmazkodjunk, mint embertársaink nagy része. Ki mondja azt, hogy

nincs olyan betegség, mely végeredményben hasznos ne volna? A himlő,

amit magunkba oltatunk valódi betegség, s önként alávetjük magunkat és

mégis ez növeli az életben maradásra való kilátásainkat. Vannak még más

esetek is, amikor a betegség okozta zavar jelentéktelen a velejáró

immunitással szemben.

Végre ez a kritérium igen gyakran alkalmazhatatlan. Egész komolyan lehet

állítani, hogy a legalacsonyabb halálozási számot az egyének egy

meghatározott csoportjánál találjuk, de azt nem lehet igazolni, hogy az

alacsonyabb nem lehet. Ki tudja, hogy nincsenek-e még olyan eszközök,

amelyekkel még csökkenteni lehetne? A tényleges _minimum_ még nem

bizonyítja a tökéletes alkalmazkodást, és következőleg, ha a már

említett meghatározásra támaszkodunk, semmi biztos jele nincs a

egészségi állapotnak. Sőt nagyon nehéz egy ilyen csoportot alkotni és

izolálni a többiektől úgy, amint szükséges volna arra, hogy

megfigyelhessük a szervezeti alkatot, amelynek ez kiváltsága, s amely

feltételezett oka ennek a felsőbbségnek. Megfordítva, amikor általában

halálos kimenetelű betegségről van szó, akkor természetesen az életben

maradás valószinűsége csekélyebb lesz; csak nehéz a bizonyítás egyes

esetekben, amikor a betegség olyan természetű, hogy nem közvetlenül oka

a halálnak. Természetesen csak tárgyilagos módon lehet bizonyítani, hogy

egyes embereknek meghatározott körülmények között kevesebb kilátásuk van

az életbenmaradásra, mint másoknak, vagyis kimutatni, hogy nagy részük

valóban rövid életű. Ha tisztán egyéni jellegű betegségekben gyakran

lehetséges is ez a bizonyítás, teljesen kivihetetlen a szociológiában.

Nincs meg ugyanis az az eszközünk, mely a biológusnak rendelkezésére

áll; t. i. a halálozás átlagszáma. Még megközelítőleg sem tudunk

különbséget tenni a közt, hogy mikor áll elő és mikor hal meg egy

társadalom. Mindazok a problémák, amelyeket az élettanban még távolról

sem világítottak meg, a szociológus előtt még homályba vannak burkolva.

Egyébként az események, melyek a társadalmi élet folyamán létrejönnek és

amelyek körülbelül egyformán ismétlődnek a hasonló típusú

társadalmakban, sokkal változékonyabbak, mintsem hogy meg lehetne

határozni, hogy közülök csak egy is mely mértékben szolgál adalékul arra

nézve, hogy a végleges megoldást siettesse. Ha egyénekről van szó,

minthogy igen nagy számmal vannak, az összehasonlítás végett azokat

választjuk, melyek egy és ugyanazon anomáliát mutatják fel; ezt az

anomáliát aztán minden kisérő jelenségtől szabaddá tesszük és így

kutathatjuk az organizmusra való hatásának természetét. Ha például ezer

reumatikusra észrevehetőleg nagyobb halálozás esik az átlagnál, alapos

okunk van ezt a reumatikus betegségnek felróni. A szociológiában azonban

az összehasonlítás területe sokkal korlátozottabb, semhogy az ilyen

csoportosításnak bizonyító ereje volna, minthogy minden társadalomfaj

nagyon kevés egyedet foglal magában.

Ha ez a ténybizonyítás hiányzik, csak deduktiv következtetésekről lehet

szó, az ilyen következtetéseknek pedig nincs más értékük, mint a

szubjektiv sejtéseknek. Nem azt fogjuk bizonyítani, hogy valamely

esemény észrevehetően gyöngíti a társadalmi szervezetet, hanem azt, hogy

annak ilyen hatásának kell lennie. Ezért ilyenkor utalnak is rá, hogy

egy ilyenfajta jelenség, amelyet a társadalomra nézve végzetesnek

tartanak, ilyen vagy amolyan következménnyel fog járni. De ha

feltételezzük, hogy ilyen hatásokat von maga után, ez nem zárja ki, hogy

a bajok jóvá tétetnek bizonyos előnyökkel, melyeket nem veszünk észre.

Azonkívül csak is egy ok van, melyet hatására nézve károsnak tarthatunk,

az, amely a funkciók normális lefolyását gátolja. De ez a bizonyító

eljárás már a kérdés megoldását feltételezi; mert ez csak úgy

lehetséges, ha már előbb meghatároztuk, hogy milyen a normális állapot,

vagyis ha már tudjuk, hogy az milyen jelről ismerhető fel. De

megpróbálhatjuk a normálist minden darabnál _a priori_ megszerkeszteni?

Nem szükséges bizonyítani, hogy mit ér az ilyen konstrukció. Ennek az

eljárásnak következménye, hogy a tudósok a szociológiában épp úgy mint a

történelemben ugyanazokat az eseményeket egyéni érzelmeik szerint

üdvöseknek vagy kárhozatosaknak ítélik. Éppen így tesz folyton az a

hitetlen teoretikus, ki a vallás maradványait, melyek túlélték a

vallásos hiedelmek általános bomlását, beteges jelenségnek bélyegezi,

míg a hivő szerint a hitetlenség ma a legnagyobb társadalmi betegség.

Ugyanígy a szocialista szerint a mai gazdasági alakulás társadalmi

korcsképződmény, míg az orthodox közgazdász szerint a szocialista

törekvések pathologikus jelenségek. És mindegyik az általa biztosaknak

vélt syllogismusokban találja meg véleményének támaszát.

*

Ezeknek a meghatározásoknak közös hibája, hogy idő előtt el akarják érni

a dolgok lényegét. Szilárd tételeknek veszik azokat, amelyek, akár

igazak akár nem, csak akkor igazolhatók, ha a tudomány már eléggé előre

haladt. Mégis ez az az eset, amikor alkalmazkodnunk kell a már előbb

kifejtett szabályhoz. A helyett, hogy egyszerre meghatároznánk a rendes

és az ellenkező állapotnak az életerőkkel való viszonyát, keressünk

egyszerűen valami külső, közvetlenül felfogható, de objektiv jelt, mely

lehetővé teszi, hogy e két csoport tényt egymástól megkülönböztessük.

Minden szociológiai jelenség ép úgy, mint különben az élettaniak is,

esetek szerint különböző formákat vehet fel, anélkül, hogy lényegében

megváltoznék. Ezek a formák kétfélék lehetnek. Az egyik általános a faj

egész területén; ezeket ha nem is minden egyénnél, de legalább nagy

részénél megtalálhatni. Ha ezek nem ismétlődnek egyformán minden

esetben, ahol megfigyeljük őket, hanem az alanyok szerint változnak,

ingadozásaik nagyon szűk határok közé szorulnak. Mások ellenben

kivételek; nemcsak hogy a kisebbségnél fordulnak elő, hanem ott, ahol

létrejönnek, leggyakrabban nem maradnak meg az egyén egész életén át.

Ezek kivételek az időben és térben egyaránt.[24] Tehát a jelenségeknek

kétféle változatával állunk szemben, melyet különböző kifejezésekkel

kell jelölni. Normálisaknak nevezzük azokat a tényeket, amelyek a

legáltalánosabb formákat mutatják és a többieknek beteg vagy

pathologikus nevet adunk. Ha megegyezünk abban, hogy az átlagtípusnak

sematikus képződmény nevet adunk, melyet úgy alkotunk, hogy egy és

ugyanazon egészbe, egy bizonyos elvont individualitásba foglaljuk össze

a fajban levő leggyakoribb jellemvonásokat, a legtöbbször előforduló

formákat, elmondhatjuk, hogy a normális típus összevegyül az

átlagtípussal és hogy az egészségnek ettől a formájától való minden

eltérés beteges jelenség. Igaz ugyan, hogy az átlagtípust nem lehet

olyan pontossággal meghatározni, mint az egyéni típust, mert konstitutiv

tulajdonságai teljességgel nem szilárdak, hanem változásra hajlandók. De

ahhoz már semmi kétség sem férhet, amit szigoruan megállapítottunk, mert

ez közvetlen tárgya a tudománynak és megegyezik a faji típussal. A

fiziológus az átlagos szervezet funkcióit tanulmányozza, s ez a

szociológusnál sincsen másként. Ha már meg tudjuk különböztetni a

társadalmi fajokat egymástól – e kérdést még később tárgyaljuk – ez csak

úgy lehetséges, ha megtaláljuk a legáltalánosabb formát, mit a jelenség

egy meghatározott fajban feltüntet.

Látjuk, hogy egy tényt csak az adott fajhoz való viszonyában lehet

pathologikusnak nevezni. Az egészségnek és betegségnek feltételeit nem

lehet _in abstracto_, abszolut módon meghatározni. Ez a szabály a

biológiában nem vitás. Senkinek sem jutott még eszébe, hogy az, ami a

molluskánál normális, normális a gerincesnél is. Minden faj egészséges,

mert meg van a maga átlag-típusa és a legalsóbbrendű fajok egészséges

volta nem csekélyebb, mint a legmagasabb rendűeké. Ezt az elvet a

szociológiára is alkalmazták, ámbár itt gyakran félreismerték. Le kell

mondani arról az igen elterjedt szokásról, hogy az intézményt, az

erkölcsöt, az erkölcsi szabályt úgy kell megítélni, mintha önmagában és

önmaga által volna jó vagy rossz, épp úgy, mint különbség nélkül az

összes társadalmi tipusok.

Mivel pedig az ismertetőjel, amelyre vonatkoztatva megítéljük az

egészséges vagy beteges állapotot, a fajjal együtt változik, változhatik

egy és ugyanazon fajnál is, ha ez változik. Innen van, hogy tisztán

élettani szempontból, ami normális a vad embernél, sohasem normális a

civilizált embernél és megfordítva.[25] A változatoknak ezenkívül van

egy csoportja, mellyel fontos számot vetnünk, mert minden fajnál

szabályosan ismétlődik, az t. i., amely a korral függ össze. Az öregnek

az egészsége nem az, ami a fiatalé, s ez ismét nem az, ami a gyermeké;

és ugyanígy van a társadalmaknál is.[26] A társadalmi tényt tehát csak

egy bizonyos fajra nézve lehet normálisnak mondani, csak a fejlődésnek

éppen meghatározott alakulatára való tekintettel; következőleg, hogy

helyes-e az a megjelölés, nem elég tudni és azt vizsgálni, hogy milyen

formában lép fel a fajhoz tartozó társadalmi átlagban, gondunknak kell

lenni arra is, hogy megfigyeljük a fejlődésnek megfelelő alakulatot.

Látszólag csak puszta szómeghatározáshoz jutottunk, mert semmi mást nem

csináltunk, mint csoportosítottuk a jelenségeket hasonlóságaik és

különbségeik szerint, s az így alkotott csoportoknak nevet adtunk. De

valóságban az általunk így alkotott fogalmaknak az a nagy előnyük van,

hogy tárgyilagos és könnyen felfogható jellemvonásaikról ismerhetők fel

és nem távolodnak el az egészségnek és betegségnek közönséges

felfogásától. A betegséget vajjon nem úgy fogja fel mindenki, mint

eshetőséget, melyet az élőlény természete elvisel, amely azonban nem

rendes állapota? Ez az, amit a régi filozófusok úgy fejeztek ki, hogy

nem a dolgok természetéből ered, hanem a szervezetben állandóan meglevő

véletlennek az eredménye. Ez a felfogás bizonyára az egész tudomány

tagadása, mert a betegségben semmi sincs csodálatosabb, mint az

egészségben; egyformán az élőlények természetén alapul. Csak nem a

normális természetén alapul, mert nincs meg az ő rendes állapotukban és

nincs összeköttetésben azokkal a létfeltételekkel, melyektől általában

függnek. Megfordítva, az egészség típusa mindenki szerint egybeesik a

faj típusával. Sőt nem is lehet ellenmondás nélkül egy fajról olyan

fogalmat alkotni, hogy az önmagában alapvető alkatánál fogva

gyógyíthatatlan beteg. A faj kat’exochén norma és ennélfogva nem lehet

benne semmi rendellenes.

Igaz, hogy az egészségen általában olyan állapotot is értenek, amely

előnyösebb a betegségnél. De ez a meghatározás benne foglaltatik az

előbbiben. Valóban nem ok híjján való, hogy a jellemvonások, amelyek

együtt a normális típust adják, egy fajban általánosíthatók. Ez az

általánosítás már maga tény, mely magyarázatra szorul és amire okot kell

találni. Csak akkor volna megmagyarázhatatlan, ha a legelterjedtebb

szervezetformák, _legalább együtt_, nem volnának a legelőnyösebbek is.

Hogyan tarthatnák fenn magukat az oly nagy változatosságot mutató

körülmények közt, ha az egyének nem volnának abban a helyzetben, hogy a

romboló okoknak jobban ellen tudnak állani? Ha ellenben az egyéb

szervezetek ritkábbak, ez azért érthető, hogy birtokosaiknak az _esetek

átlagában_, nehezebb életben maradniok. Az elsők gyakori volta a

felsőbbségnek bizonyítéka.[27]