II.

Elődeink tapasztalatai azonban már megmutatták nekünk, hogy arra, hogy

valamely megállapított igazságnak érvényt szerezzünk, nem elég elméleti

bizonyítást adnunk és nem elég, hogy meggyőződjünk róla. Az értelem

természeténél fogva nagyon hajlandó félreismerni azt az igazságot, hogy

feltarthatatlanul visszaesik az előbbi tévedésbe, ha szigorú fegyelemnek

nem veti magát alá; ennek főtételeit, a fenti állítás következményeit

akarjuk most formulázni. 1. Az első következtetés így hangzik: _El kell

távolítani rendszeresen minden hagyományos előítéletet._ Ennek a

szabálynak külön bizonyítása nem szükséges; mindabból folyik, amit már

előzőleg elmondottunk. Egyébként ez az alapja minden tudományos

módszernek. Descartes módszertani ketélye voltaképp ennek az

alkalmazása. Ha Descartes abban a pillanatban, amikor meg akarta

alapítani a tudományt, azt teszi meg törvénynek, hogy kétségbe von

minden képzetet, amit előbb szerzett, ezt azért teszi, mert csak

tudományosan kidolgozott fogalmakat akar alkalmazni, vagyis olyanokat,

melyek az ő alapította módszer szerint vannak konstruálva; s minden

olyant, mely más eredetű, legalább egyelőre, félre kell vetni. Láttuk,

hogy Bacon-nél az idola-elméletnek ugyanez az értelme. E két nagy

doktrina, melyet gyakran szembe állítanak egymással, lényegében

megegyezik. Szükséges tehát, hogy a szociológus, akár akkor mindjárt,

amikor meghatározza kutatásainak tárgyát, akár bizonyítás közben végleg

lemondjon azoknak a fogalmaknak használatáról, amelyek a tudományon

kívül keletkeztek szükségből, s nincs bennük semmi tudományos. Kell,

hogy azoktól a hamis magátólértetődésektől megszabadítsa magát, amelyek

a közönséges ember elméjét elfoglalják és egyszersmindenkorra lerázza az

empirikus kategóriák igáját, melyek a hosszas megszokás miatt végre

zsarnokivá lesznek. Ha pedig a szükség kényszeríti, hogy néha

visszatérjen rájuk, legalább tudatában legyen azoknak csekély értékével

és ne engedje, hogy tanulmányában olyan szerepük legyen, amit meg nem

érdemlenek.

Hogy ez a felszabadulás olyan nehéz a szociológiában az az oka, hogy itt

gyakran nagy része van az érzelemnek. Valóban egészen más szenvedélyt

ébresztenek bennünk a politikai, a vallásos hiedelmek, gyakorlati

erkölcsi nézeteink, mint a fizikai világ dolgai; következőleg ezt a

szenvedélyes jellemvonást közöljük azzal a móddal is, amely szerint az

előbbieket felfogjuk és magunknak megmagyarázzuk. Róluk alkotott

gondolataink megragadják érzelmeinket, éppúgy mint tárgyaik és olyan

tekintélyt érnek el, hogy nem tűrnek ellenmondást. Minden véleményt,

mely velük ellenkezik, ellenséges elbánásban részesítünk. Valamely

állítás nincs összhangban pl. a hazafiságról, az egyéni méltóságról

alkotott eszmével: megtámadják, akármilyen bizonyítékokon alapult

légyen. Nem hagyják jóvá, ha még úgy igaz is; azt a nézetet állítják

szembe vele, hogy nem fogadom el s a szenvedély nem kímél fáradságot a

maga igazolása végett, hogy olyan érveket szuggeráljon, melyeket könnyen

döntőnek találnak.

Sőt ezek a képzetek olyan presztízsre tesznek szert, hogy nem is tűrik a

tudományos vizsgálatot. Már a puszta tény, hogy azokat a jelenségeket,

melyeknek kifejezői, rideg és száraz analizisnek vessük alá, fellázít

bizonyos elméket. Ha valaki vállalkozik az erkölcsnek kívülről külső

valóságként való tanulmányozására, az érzelgősök erkölcsi érzékéből

kivetkőzöttnek gondolják, mint ahogy az elevenboncolót a közönséges

elmék érzéketlennek vélik. Szó sincs róla, hogy elfogadják az ilyen

érzelmeknek a tudományra való káros hatását, sőt azt hiszik, hogy

alkalmazkodni kell hozzájuk, hogy tudományt csináljunk a rájuk vonatkozó

dolgokból. «Jaj annak a tudósnak – írja egy ékesszavú vallástörténész –

aki az Isten dolgaihoz úgy közeledik, hogy öntudatának mélyén, lényének

megtörhetetlen alapján, ott hol az ősök lelke szunnyadoz, nincs egy

ismeretlen szentély, ahonnan időnként tömjénillat árad, egy zsoltárvers,

fájdalmas vagy örömkiáltás hangzik fel, melyet gyermekként küldött az ég

felé testvérei után, és amely őt pillanatnyi közösségbe juttatja a

hajdani prófétákkal.[17]

Az ember nem képes teljes erővel fellépni az ilyen misztikus tan ellen,

amely – mint különben minden miszticizmus – alapjában nem egyéb, mint

megmásított empirizmus, tagadása a tudománynak. A társadalmi dolgok

tárgyaiként szereplő érzelmeknek sincs semmi kiváltságuk a többiek

felett, mert nincs más eredetük. Éppúgy történeti eredetűek, mint azok;

emberi tapasztalat eredményei, de ez a tapasztalat zavaros és

rendezetlen. Nem a valóságnak valami, nem tudom miféle transcendentális

anticipációjából kerültek ki, hanem eredői mindenfajta rendetlenül, a

véletlen körülmények szerint, módszeres magyarázat nélkül felhalmozódott

benyomásnak és emóciónak. Korántsem nyujtanak magasabb megvilágítást az

ésszerű megvilágítás számára, mert ezek kizárólag kétségtelenül igen

erős, de zavaros élményeknek eredményei. Hasonló túlsúlyt tulajdonítani

nekik egyenlő azzal, hogy az értelem legalsóbbrendű képességeinek

túlsúlyt adunk legmagasabb képességei fölött, vagyis magunkat

többé-kevésbbé szónoki szószátyárságra kárhoztatjuk. Az így készült

tudomány csak az olyan elméket elégítheti ki, kik jobban szeretnek

érzelmeikkel, mint eszükkel gondolkozni, akik az érzéklés közvetlen és

zavaros szintéziseit az ész türelmes és fényes analiziseinél többre

becsülik. Az érzelem tárgya a tudománynak és nem kritériuma a tudományos

igazságnak. Egyébként nincs tudomány, mely kezdetben hasonló akadályokba

ne ütközött volna. Volt idő, amikor a fizikai világ dolgaira vonatkozó

érzelmeknek éppen ilyen vallásos vagy erkölcsi karakterük volt s nem

kisebb erővel szegültek ellen a fizikai tudományok megalapításának.

Hihető tehát, hogy ez a tudományból tudományba üldözött előítélet végre

utolsó menedékhelyéről, a szociológiából is eltűnik, és a kutatónak

szabad kezet enged.

2. De az előbbi szabály teljesen negatív. Azt tanítja a szociológusnak,

hogy hárítsa el a hamis nézetek uralmát és hogy figyelmét a tények felé

fordítsa. De nem mondja meg, hogy ez utóbbiakat mi módon kell

megragadni, hogy objektív tanulmányt végezzünk.

Minden tudományos nyomozás a jelenségek meghatározott csoportjára

vonatkozik, melyek egy és ugyanazon definiciónak felelnek meg. Első

lépése a szociológusnak tehát az legyen, hogy meghatározza a dolgokat,

melyeket tárgyal, avégből, hogy tudjuk és tudja, hogy mi körül forog a

kérdés. Ez az első és legnélkülözhetetlenebb föltétele minden

bizonyításnak és igazolásnak; az elmélet valóban csak úgy ellenőrizhető,

ha fel tudjuk ismerni a tényeket, miket számon kell tartania. Azonkívül

mivel ez a bevezető definició állapította meg magát a tudomány tárgyát,

ez a tárgy vagy valami dolog lesz vagy nem lesz, – a végzett definició

útja és módja szerint.

Hogy a meghatározás tárgyilagos legyen, magától érthetőleg szükséges, ne

egy bizonyos felfogás szerint, hanem elválaszthatatlan tulajdonságaik

szerint fejezze ki a jelenségeket. Szükséges, hogy a jelenségeket

természetük integráns alkotó elemével jellemezze, nem pedig valami

többé-kevésbbé eszményi nézettel való megegyezésük alapján. Akkor, mikor

a kutatás még csak megindul s a tények kidolgozása még nem kezdődött

meg, csak azok lesznek megközelíthető tulajdonságaik, melyek elég kívül

esnek ahhoz, hogy közvetlenül láthatók legyenek. A mélyebben fekvők

kétségkívül lényegesebbek; magyarázó értékük több, de a tudománynak ezen

a fokán még ismeretlenek, és nem lehet eléjük vágni, különben a valóság

helyébe észfogalmat teszünk. Az első tulajdonságok között kell tehát

keresnünk az alapvető definició anyagát. Másrészről világos, hogy ennek

a meghatározásnak kivétel és különbség nélkül mindazokat a jelenségeket

magában kell foglalnia, melyek ugyanezeket a tulajdonságokat mutatják;

mert különben sem okunk, sem módunk nincs választani közülük. Ezek a

tulajdonságok azok mind, amit a valóságból tudunk. Következőleg ezeknek

korlátlanul kell meghatározni a tények csoportosításának módját. Semmi

más kritérium nincs, ami csak részben is pótolhatná az előbbinek

eredményeit. Ebből ez a szabály következik: _Mindig egy

jelenségcsoportot tegyünk a kutatásnak tárgyává, amelyet bizonyos,

mindegyik jelenségben meglevő_ _külső tulajdonságok határoztak meg; ebbe

a kutatásba bele kell vonni minden jelenséget, mely ennek a

meghatározásnak megfelel._ Megállapítjuk például bizonyos számú

cselekvésnek létét, melyek mind azt a külső jellemvonást mutatják, amely

– ha egyszerre követik el – a társadalom részéről azt a sajátos reakciót

idézi elő, amit büntetésnek nevezünk. Egy _sui generis_ csoportot

alkotunk belőle, amelyet közös névvel összefoglalunk; vagyis bűnnek

nevezünk minden büntetéssel megtorolt cselekvést; s az így meghatározott

bűnt egy külön tudomány, a kriminológia tárgyává tesszük. Éppen így

megfigyelhetjük, hogy minden ismeretes társadalomban van egy külön

társadalom, mely arról a külső jegyről ismerhető fel, hogy nagyobbrészt

vérrokon egyénekből van összetéve, kiket törvényes kötelékek fűznek

össze. Az idevonatkozó tényekből külön csoportot alkotunk, külön nevet

adván neki; ezek a családi élet jelenségei. Minden efajta közösséget

családnak nevezünk s az így meghatározott családot egy külön kutatás

tárgyává teszünk, melynek a társadalomtudományi terminológiában eddig

semmi határozott elnevezése nincs. Ugyanezt a szabályt alkalmazzuk

később akkor is, amikor általában a különböző családtípusokra megyünk

át. Amikor például hozzáfogunk a clánnak vagy a matriarchális vagy

patriarchális családnak tanulmányozásához, meghatározásukkal kezdjük

ugyane módszer szerint. Eszerint az elv szerint kell megállapítani

minden probléma tárgyát, akár általános az, akár különös.

Ha így jár el a szociológus, az első lépésnél megveti lábát a

valóságban. Valóban az ilyen osztályozásnál az eljárás nem tőle, nem

gondolkodásának irányától függ, hanem a dolgoknak természetétől. Az

ismertetőjel, mely ebbe vagy abba a kategóriába sorolja a dolgokat,

mindenkinek megmutatható, mindenki felismeri, s az ilyen megfigyelő

állításait mások is ellenőrizhetik. Igaz, hogy az így alkotott

fogalomnak nem felel meg mindig, sőt nem felel meg általában a közismert

fogalom. Világos például, hogy a szabadgondolkodók tevékenységét vagy az

etikett ellen való támadásokat, ha még annyira rendszerint és szigorúan

büntetik is a legtöbb társadalomban, ezekhez a társadalmakhoz való

vonatkozásukban még bűnszámba se jönnek. Éppígy a clan nem család a

szónak közönséges értelmében. De ez nem fontos; mert itt egyszerűen nem

arról van szó, hogy módot találjunk arra, hogy azokat a tényeket,

amelyekhez a közönséges beszéd szavai és a velük kapcsolatos eszmék

csatlakoznak, elég biztonsággal újra feltalálhassuk. Sőt az kívánatos,

hogy merőben új fogalmakat alkossunk, melyek a tudomány szükségleteinek

megfelelnek és külön terminológia segítségével vannak megalkotva. Ez

semmiesetre sem jelenti azt, hogy a közönséges fogalom a tudósnak

hasznavehetetlen; ezek útmutatókul szolgálnak neki. Segítségükkel tudjuk

meg, hogy van valahol egy csoport, ugyanazon elnevezés alatt egyesült

jelenség és következőleg valószínű, hogy ezeknek közös jellemvonásaiknak

kell lenni. Sőt mivel ezeknek mindig van valami kapcsolatuk a

jelenségekkel, néha azt is megmutatják, persze durva vonásokban, hogy

milyen legyen a kutatás iránya. De minthogy ezek felületesen vannak

megalkotva, egész természetes, hogy nem vágnak egybe pontosan a

tudományos fogalommal, melynek keletkezésére alkalmat adtak.[18]

Bármennyire szemmel látható és fontos is ez a szabály, a szociológiában

még sem méltatják figyelemre. Mivel ez a tudomány olyan dolgokat

tárgyal, melyekről szüntelen beszélünk, mint a család, tulajdon, bűn

stb., látszólag legtöbbször felesleges a szociológusnak megelőző,

szigorú definiciót adni. Annyira hozzá vagyunk szokva azoknak a

szavaknak használatához, melyek a beszélgetésben folyton előfordulnak,

hogy feleslegesnek látszik pontosan meghatározni, hogy milyen értelemben

használjuk. Egyszerűen a közhasználatban levő fogalomra utalunk. De ez

nagyon gyakran kétértelmű és ez a kétértelműség okozza, hogy ugyanazon

név alatt, ugyanabban a fejtegetésben valóságban teljesen különböző

dolgokat egyesítünk. Ebből aztán érthetetlen zavarok támadnak. Így

például kétféle monogám egyesülés van: egyik a tényleges, másik a jogi.

Az elsőnél a férjnek egy felesége van ugyan jogilag, de több is lehet; a

második esetben törvényileg meg van tiltva, hogy poligám legyen. A

tényleges monogámiát megtalálhatjuk több állatfajnál és bizonyos

alsóbbrendű társadalmakban nemcsak elszórva, hanem olyan

általánosságban, mintha törvény parancsolná. Ha a népesség nagy

területen szétszóródva él, a társadalmi kötelék nagyon laza, ennek

következtében az emberek egymástól izolálva élnek. Ilyenkor minden férfi

természetszerűleg igyekszik maga mellé nőt szerezni és csak egyet, mivel

ebben az izolált állapotban bajos volna többet eltartani. Ezzel

ellentétben a kötelező egynejűséget csak a legfejlettebb társadalmakban

figyelhetjük meg. A házassági közösség e két fajának tehát nagyon

különböző jelentése van, mégis ugyanegy szóval jelöljük; mert gyakran

bizonyos állatokról is mondjuk, hogy monogámok, ámbár semmi sincs náluk,

ami a törvényes kötelezettségre hasonlítana. Spencer a házasságról szóló

tanulmányában kezdettől fogva a monogámia szót használja szokásos

kétértelmű jelentésével, anélkül, hogy meghatározná. Innen van, hogy ő

előtte a házasság fejlődése érthetetlen szabálytalanságnak látszik, mert

abban a hiszemben, hogy ő a nemi egyesülés magasabb formáit a történelmi

fejlődés alsó fázisaiban megfigyelte, úgy tűnik fel neki, hogy az a

közbeeső időszakban eltűnik, nem hogy újra megjelennék. Így arra a

következtetésre jut, hogy az általános társadalmi fejlődés és és a

családi életnek egy tökéletes típus felé való fokozatos haladása között

nincsen szabályos viszony. Helyes definició elhárította volna ezt a

tévedést.[19]

Más esetekben nagy gondjuk van az embereknek arra, hogy meghatározzák a

tárgyat, melynek kutatásához fognak. Ahelyett azonban, hogy a

meghatározásba belevonnának és egy fajtába csoportosítanának minden

közös külső tulajdonsággal bíró jelenséget, selejtezést végeznek köztük.

Bizonyos feltünőbbeket kiszemelnek s azokat úgy tekintik, mintha csak

nekik volna meg az a joguk, hogy ezekkel a jellemvonásokkal

rendelkezzenek. Ami a többieket illeti, ezeket úgy veszik, mintha

bitorolnák a megkülönböztető jeleket és nem veszik számon. Könnyű

belátni, hogy ilyen módon csak szubjektiv és hiányos ismeretre tehetünk

szert. Ezt a kiválogatást csak előre megragadott eszme alapján lehet

végezni, mert a kutatás kezdetén még semmiféle vizsgálódás nem

állapította a bitorlás valódiságát, lehetőségét feltételezve. A

kiválogatott jelenségeket is csak azért tartják meg, mert ezek jobban

megegyeznek, mint a többiek azzal az eszményi felfogással, amelyhez az

effajta valóságból jutnak. Például Garofalo a _Criminologia_ kezdetén

nagyon helyesen utal arra, hogy ennek a tudománynak kiinduló pontja

szükségképen «a bűn szociológiai fogalma.» A fogalom megállapítása

végett mégsem hasonlít össze, különbség nélkül, a különféle társadalmi

típusokban minden olyan cselekményt, amelyet törvényes büntetéssel

sujtanak. Csak egyeseket hasonlít össze, azokat t. i., amelyek az

erkölcsi érzéknek átlagos és változatlan oldalát sértik. Ami pedig

azokat az erkölcsi érzelmeket illeti, melyek a fejlődés folyamán

eltüntek, ez szerinte nem a dolgok természetén alapszik és pedig azért,

mert nem sikerült nekik fenntartani magukat; következőleg azt hiszi,

hogy azok a cselekmények, melyeket azért tartottak bűnténynek, mert

ezeket az érzelmeket megsértették, ezt az elnevezést véletlen vagy

többé-kevésbbé pathológikus körülmények miatt kapták. De csak a morálnak

tisztán egyéni felfogása alapján lehet ilyen kiválasztást tenni. Ebből a

gondolatból az is következik, hogy az erkölcsi fejlődés, ha kezdetét

nézzük, mindenféle salakkal és tisztátlansággal van tele, melyet aztán

fokozatosan eltávolít magából, s csak ma jutott odáig, hogy

megszabaduljon a mellékes alkotórészektől, melyek kezdetben zavarták

fejlődését. Ez az elv azonban se nem magától érthető axioma, se

bebizonyított igazság; csak feltevés, amit még hozzá semmi sem igazol.

Az erkölcsi érzék változó elemei éppúgy a természetben gyökereznek, mint

a változatlanok. Az előbbieken végbemenő változások csak azt

bizonyítják, hogy maguk a dolgok változtak. Az állattanban az

alsóbbrendű fajok különös formáit nem kevésbbé természetesnek tekintjük,

mint azokat, amelyek az állati törzs minden fokán ismétlődnek. Sőt a

primitiv társadalmakban bűntettnek minősített cselekmények és a melyek

ezt a jelleget elvesztették, valóban épp olyan bűntettek ezekhez a

társadalmakhoz viszonyítva, mint amelyeket ma elnyomunk. Az előbbiek a

társadalmi élet változó feltételeinek felelnek meg, az utóbbiak az

állandóknak; de egyik nem mesterségesebb, mint a másik.

Mi több: ha ezeknek a cselekményeknek igazságtalanul tulajdonítottak

bűntényjelleget, akkor sem szabad őket a többiektől teljesen

elkülöníteni. Mert a jelenség beteges formái nem más természetűek, mint

egészséges formái, következőleg természetük meghatározása végett az

előbbieket éppúgy meg kell figyelni, mint az utóbbiakat. A betegség

nincs ellenmondásban az egészséggel, ugyanannak a nemnek két változata,

melyek felváltva nyilvánulnak. Ezt a szabályt az élettanban és

pszichológiában már régen felismerték és alkalmazták, s a

társadalomtudomány is köteles éppen így tiszteletben tartani. Ha nem

ismerjük el, hogy valamely jelenség majd egyik vagy másik okra vezethető

vissza, vagyis megtagadjuk az okság elvét, akkor egy cselekménynél azok

az okok, amelyek a bűnnek megkülönböztető jellegét rendellenesen fejezik

ki, nem különböztethetők meg fajuk szerint azoktól, melyek ugyanazt a

hatást normális úton idézik elő; csak fokozati különbség van köztük és

annyi, hogy a körülményeknek ugyanabban az együttességében nincsen

hatásuk. A rendellenes bűn épúgy bűn és a bűn meghatározásába bele kell

venni. De mi történt? Az, hogy Garofalo nemnek vesz olyat, ami faj vagy

csak változat. Azok a tények, amelyekre az ő kriminalitásformulája

alkalmazható, csak elenyésző csekélységet képviselnek azok között,

melyeket bele kellene foglalni. Mert ezek a formulák sem a vallásos, sem

az etikett, ceremónia és hagyomány stb. elleni vétkekre nem

alkalmazhatók, melyek a mi modern büntetőtörvénykönyveinkből eltüntek,

ellenben megtöltik a letűnt társadalmak csaknem egész büntetőjogát.

Ugyanebből a módszertani hibából származik az, hogy egyes megfigyelők a

vadnépek egész morálját tagadják.[20] Abból a gondolatból indulnak ki,

hogy csak a mi erkölcsünk az erkölcs. Az igaz, hogy ez a primitiv

népeknél vagy nincs, vagy csak kezdetleges állapotban van meg. De ez a

meghatározás önkényes. Ha a mi szabályunkat alkalmazzuk, minden

megváltozik. Annak az eldöntésére, hogy egy parancs erkölcsi-e vagy nem,

azt kell vizsgálnunk, hogy megvan-e benne az erkölcsiség külső jele vagy

nincs. Ez az ismertetőjel pedig bizonyos tágkörű megtorló szankcióban

nyilvánul, más szóval a közvélemény helytelenítésében, mely a parancs

minden megsértéseért bosszút áll. Valahányszor ezt a jellemvonást

feltüntető ténnyel állunk szemben, nincs jogunk tagadni erkölcsi

karakterét; mert ez bizonyítja, hogy ugyanolyan természetű, mint a többi

erkölcsi tények. Az ilyen természetű erkölcsi szabályok az alsóbbrendű

társadalmakban nemcsak megtalálhatók, hanem itt nagyobb számmal vannak,

mint civilizáltakban. Van sok olyan cselekvés, mely most az egyén

tetszésére van bízva, akkor pedig törvényes kötelesség volt. Látjuk,

milyen tévedéseknek vagyunk kitéve, ha nem határozunk meg valamit, vagy

rosszul határozzuk meg.

De azt mondhatná valaki hogy a felesleges tulajdonságoknak nem

tulajdonítunk-e jelentőséget az alapvető tulajdonságokkal szemben,

amikor a jelenségeket szemmel látható jellemvonásaik alapján határozzuk

meg; vajjon nem igazi megfordítottja-e az a logikai sorrendnek, ha az

ember a dolgokat fejükre és nem alapjukra állítja? Így mikor a bűnt a

büntetésből határozzuk meg, csaknem elkerülhetetlenül kitesszük magunkat

annak a vádnak, hogy a bűnt a büntetésből akarjuk levezetni vagy – egy

ismert idézet szerint – a vesztőhelyben akarjuk látni a gyalázat

forrását, nem a kiengesztelő cselekményben. De ez a szemrehányás

fogalomzavaron alapul. Mert annak a meghatározásnak, melyre szabályt

adtunk, a tudományos kutatás kezdetén van helye, s nem lehet célja a

valóság lényegét kifejezni; olyan helyzetet kell számunkra teremtenie,

ahová később jutunk el. Az csak feladata, hogy érintkezésbe hozzon

bennünket a dologgal; minthogy az elme csak kívülről férkőzhetik

hozzájuk, csak külsejük juttatja őket kifejezésre. A meghatározás ezeket

nem magyarázza meg, csak az első szükséges támasztékot adja

magyarázatunkhoz. Bizonyos, hogy nem a büntetés teszi a bűnt, de

külsőleg ez tárja elibénk, s következőleg ebből kell kiindulnunk, ha

megértéséhez el akarunk jutni.

Az ellenvetésnek csak akkor volna alapja, ha ezek a külső jellemvonások

ugyanakkor véletlenek volnának, vagyis nem lennének kapcsolatban az

alaptulajdonságokkal. Ilyen feltételek mellett a tudománynak, miután a

külső tulajdonságokat megjelölte volt, csakugyan nem volna módjában

továbbhaladni. Nem tudna mélyebben leszállni a valóságba, mert nem volna

semmi kapcsolata a felszín és a lényeg között. De hogy az okság elve

korántsem üres szó, arról úgy győződünk meg, hogy a külső jelek a

jelenségek természetével szoros kapcsolatban vannak és lényegükben

megegyeznek velük, minthogy hasonló módon, kivétel nélkül minden egy

bizonyos fajhoz tartozó jelenségnél előfordulnak. Ha a jelenségek adott

csoportja egyenlő mértékben mutatja azt a különösséget, hogy a büntető

jóváhagyás van vele kapcsolatban, ennek az az oka, hogy belső kapocs van

a büntetés és a cselekvés konstitutiv tulajdonságai között. Következőleg

ezek a tulajdonságok bármilyen felszínesek is, megmutatják a tudósnak az

utat, hogy mélyebbre hatolhasson a dolgok lényegében, feltéve, hogy

módszeresen megfigyelték őket. Ezek az első és mulhatatlanul szükséges

szemei annak a láncnak, melyből a tudomány fog kifejleni a fejtegetések

folyamán.

Mivel a dolgok külsejét az érzéklet adja, a következőket foglalhatjuk

össze: a tudománynak, hogy objektiv legyen, nem a nélküle alkotott

fogalmakból, hanem az érzékletből kell kiindulnia. Az alapvető

meghatározások elemeit közvetlenül az érzéki adottságokból kell

kölcsönözni. Valójában elegendő világos képzetet alkotni magunknak

arról, hogy tulajdonképen mi a tudományos munka és beláthatjuk, hogy

másképpen nem lehet eljárni. Szüksége van olyan fogalmakra, melyek a

dolgokat adæquat módon úgy fejezik ki, amint vannak, nem úgy, amint a

gyakorlati életben használatosak. De azok, amelyek a tudomány működési

körén kívül képeztettek, ennek a feltételnek nem felelnek meg. Újból

kell tehát őket megalkotni, hogy a hamis nézeteket és a nekik megfelelő

szavakat kiküszöböljük, hogy a tudomány visszatérjen az érzéklésre,

minden fogalomnak eredeti és szükséges anyagára. Mert az érzéklésből

ered minden általános, igaz vagy hamis, tudományos vagy tudománytalan

gondolat. A tudománynak vagy spekulativ ismeretnek sem szabad más

kiindulópontjának lenni, mint a közönséges vagy gyakorlati ismeretnek. A

különbségek csak már azután ott kezdődnek, hogy milyen útonmódon

dolgozzuk fel ezt a közös anyagot.

3. De az érzéklet könnyen szubjektiv lesz. Ezért van szabály a

természettudományokban azoknak az érzékleti adatoknak kiküszöbölésére,

melyek sejtetik túlságos egyéni voltukat, hogy kizárólag azok

tartassanak szem előtt, melyekben elegendő tárgyszerűség van. A fizikus

ezért helyettesíti a meleg és elektromosság nyujtotta változékony

érzékleteket a hőmérő és elektrométer ingadozásának látási képzetével.

Erre az elővigyázatra a szociológusnak is szüksége van. A külső

tulajdonságoknak, melyek által kutatásainak tárgyát meghatározza,

legtárgyilagosabbaknak kell lenniök.

Felállíthatnánk azt az elvet, hogy a társadalmi tények annál

alkalmasabbak arra, hogy objektive fogjuk fel őket, minél inkább

megszabadulnak az egyéni tényektől, melyekben nyilvánulnak.

Valóban az érzéklet annál tárgyilagosabb, minél szilárdabb a tárgy,

melyre vonatkozik. Mert minden tárgyilagosságnak feltétele egy állandó s

azonos ismertető jelnek jelenléte, melyre a képzet vonatkoztatható és

amely lehetővé teszi minden változónak és a szubjektívből eredőnek

kizárását. Ha maguk ezek az egyes ismertető jelek, melyek adva vannak,

változnak, s önmagukhoz való viszonyukban folyton más és mások, akkor

semmi közös mértékünk nincs, és nincs eszközünk arra nézve, hogy

érzékleteink között megkülönböztessük, mi származik kivülről és mi ered

önmagunkból. A társadalmi életnek megvan éppen ez a tulajdonsága

mindaddig, míg az egyes eseményektől, melyekben bennfoglaltatik, külön

nem válik és önállóan fel nem lép, mert ezek az események azáltal, hogy

más-más külsőt mutatnak, vele együtt változnak. Itt tehát az átalakulás

útján levő szakadatlan mozgásokról van szó, melyeket a megfigyelő

vizsgálata nem tud megszilárdítani. Más szóval, a tudós nem kezdheti

erről az oldalról a társadalmi valóság vizsgálatát. De tudjuk, hogy a

társadalmi életnek az a sajátsága is megvan, hogy kristályosodni tud,

anélkül, hogy saját léte megszűnnék. A társadalmi szokások az általuk

létrehozott egyéni cselekvésen kívül nyilvánulnak a kollektiv

szokásokban, mint aminők pl. a jogi és erkölcsi szabályok, közmondások,

a társadalmi alkotmány tényei stb. Minthogy ezek a formák tartós

jellegűek és különböző alkalmazásukkal együtt nem változnak, biztos

tárgyul, állandó mértékül szolgálnak és folyton rendelkezésére állnak a

megfigyelőnek, ki nem ad helyet szubjektiv benyomásoknak és egyéni

észrevételeknek. A jogi szabály az, ami, és kétféleképpen felfogni nem

lehet. Mivel ezek a berendezkedések egyik oldalról tekintve csak a

megszilárdult társadalmi életet mutatják, nagyon helyes ez utóbbit, a

kivételek szemmeltartásával,[21]közvetítésükkel tanulmányozni.

_Ha tehát a szociológus kutatni akarja a társadalmi tények bármely

csoportját, arra kell törekednie, hogy csak egyik oldalról figyelje meg

őket, ahol egyéni megnyilvánulásoktól menten jelentkeznek._ Ennek az

elvnek segítségével tanulmányoztuk mi a társadalmi szolidaritást,

különböző formáit, fejlődését, az őket kifejező jogi szabályok

rendszerének közvetítésével.[22] Ha a különböző családtípusokat az

utazók és történészek irodalmi leírásai alapján próbáljuk

megkülönböztetni és osztályozni, annak vagyunk kitéve, hogy a

legkülönbözőbb fajokat összezavarjuk és a legtávolabbi típusokat közel

hozzuk egymáshoz. Ha ellenben a család jogi helyzetét vesszük az

osztályozás alapjául, s különösen az örökségi jogot, lesz egy

tárgyilagos kritériumunk, mely anélkül, hogy csalhatatlan lenne, sok

tévedéstől megoltalmaz.[23] Vagy próbáljuk meg a bűnök különböző fajait

osztályozni. Megpróbáljuk az életmódot, a bűnök különböző világában

uralkodó hivatásos szokásokat megrajzolni és így kriminológiai típusokat

fogunk felismerni, aszerint, amint ez a szervezet különböző formákat

nyújt. Hogy a nép erkölcseit, hiedelmeit megközelítsük, az azokat

kifejező közmondásokhoz és szólásokhoz folyamodunk. Kétségtelen, hogy ha

ilyenformán járunk el, a kollektiv élet konkrét anyagát egyelőre kívül

hagyjuk a tudományon, és mégis bármily változékony is ez az anyag,

senkinek sincs joga azt _a priori_ megismerhetlennek nyilvánítani. De ha

módszeres eljárást akarunk követni, a tudománynak első alapjait szilárd

földre és nem ingatag fövényre kell lerakni. Azon a helyen kell a

társadalom területére lépnünk, ahol a kutatásra legkedvezőbb kilátást

nyújt. Csak azután lesz lehetséges tovább haladni a kutatásban és azokat

az ingadozó valóságokat, melyeket az emberi szellem sohsem tud teljesen

megérteni, lassanként hova-tovább megközelítjük és felfogjuk.

HARMADIK FEJEZET. A normális és a pathológikus megkülönböztetésére

vonatkozó szabályok.

A megfigyelés, ha az előbbi szabályok szerint végeztük, összekeveri a

tényeknek két csoportját, amelyek bizonyos tekintetben nagyon

különböznek: azokat, amelyek teljesen olyanok, amilyeneknek kell

lenniök, és azokat, amelyeknek másformáknak kellene lenniök, mint

amilyenek. Más szóval vannak rendes (normális) és vannak pathológikus

jelenségek. Mint már láttuk, egyformán bele kell őket foglalnunk a

meghatározásba, amellyel minden kutatásnak kezdődnie kell. De ha

bizonyos tekintetben ugyanegy természetűek is, azért megvan bennük e két

különböző változat, és ezt fontos megkülönböztetni. Vajjon a tudománynak

van-e arra eszköze, hogy ezt a megkülönböztetést megejtsük?

A kérdés a lehető legfontosabb. Ennek megoldásától függ ugyanis annak a

szerepnek a gondolata, mely a tudománnyal, s főleg az emberről szóló

tudománnyal együtt jár. Egy bizonyos elmélet szerint, melynek hívei a

legkülönbözőbb iskolákból kerülnek ki, a tudomány nem ad arra nézve

tanácsot, hogy mit kelljen akarnunk. A tudomány – mondják ők – csak

tényeket ismer és ezeknek egy az értékük és egy az érdekük. Megfigyeli,

kifejti, de nem értékeli őket. A tudomány szempontjából semmi gáncsolni

való sincs; jó és rossz szerinte nem léteznek. Azt még csak megtudja

mondani, hogy az okok hogyan hozzák létre hatásaikat, de azt nem, hogy

milyen célokat kell követni. Hogy ne csak annyit tudjunk, ami van, hanem

azt is, ami kívánatos, akkor a tudattalan szuggesztióhoz kell

visszatérnünk, amit érzelem, ösztönnek, életerőnek stb. neveznek. A

tudomány meg tudja magyarázni a világot – írja már egy idézett író –, de

a szívben csak sötétséget hagy; a szív feladata saját világosságát

megteremteni. A tudomány ilyenformán távoltart magától minden gyakorlati

feladatot, tehát semmi nagyobb létjogosultsága sincs; mert mire való

fáradság megismerni a valóságot, ha az elért megismerésnek az életben

nem vesszük hasznát. De azt mondhatná valaki, hogy a tudomány, feltárván

előttünk a jelenségek okait, vajjon nem nyujt-e nekünk eszközöket arra

nézve, hogy azokat tetszésünk szerint állítsuk elő s ilyenformán

megvalósíthatunk olyan célokat is, melyek akaratunkat a tudományon kívül

eső okokból ösztönzik? Bizonyos tekintetben minden eszköz már magában

véve cél. Mert hogy alkalmazzuk, akarnunk kell, mint minden célt, mit

meg akarunk valósítani. Az adott cél elérésére többféle úton juthatunk s

közülök választani kell. Ha pedig a tudomány nem tud bennünket segíteni

a legjobb cél kiválasztásában, hogyan mutatja meg a legcélszerűbb utat,

mellyel elérhetjük? De miért ajánlja a leggyorsabbat a leggazdaságosabb

helyett és miért a legbiztosabbat a legegyszerűbb helyett, vagy

megfordítva? Ha a magasabb célok elérésében nem tud bennünket

irányítani, még kevésbbé alkalmas erre akkor, ha másodrendű, alárendelt

célokról van szó, melyeket eszközöknek nevezünk.

Az ideológiai módszer valóban azzal kecsegtet, hogy ezt a miszticizmust

elkerüljük és részben az okozta az ehhez a módszerhez való ragaszkodást,

hogy ezt elhárítsuk. Valóban azok, kik ezt a módszert alkalmazták sokkal

inkább racionalisták voltak, mintsem hogy elfogadják azt az állítást,

hogy az ember magatartásának nincs szüksége a gondolkodás által való

igazgatásra. A jelenségekben, magokban véve, a szubjektiv adottságoktól

menten még sem láttak semmit, amit praktikus értéke szerint lehetett

volna osztályozni. Úgy látszott, hogy értékelésüknek az az egyetlen

módja, hogy vonatkozásba hozzák a rajtuk uralkodó fogalommal. Ezért az

egész racionalista szociológiában nélkülözhetetlen lett a fogalmaknak

alkalmazása, melyek megelőzik a tények összehasonlítását s nem belőlük

folynak. De tudjuk, hogy az a gondolat nem tudományos, mert ilyen

feltételek mellett a gyakorlatiságot teszi gondolkodás tárgyává.

De a probléma, melyet mi felállítottunk, lehetővé teszi az ész jogainak

visszaszerzését, anélkül, hogy ideológiába esnénk. A társadalmaknak

éppúgy, mint az egyéneknek az egészség jó és kívánatos, a betegség

ellenben rossz és kerülni kell. Ha olyan tárgyilagos és a tényekkel

kapcsolatos kritériumra találunk, melynek segítségével tudományosan

különbséget tehetünk a különfajta társadalmi jelenségek beteges és

egészséges állapota között, akkor a tudomány képes lesz a

gyakorlatiságra fényt deríteni, s amellett hű marad saját módszeréhez.

Kétségtelen, hogy jelenleg nem tud az egyén közelébe férkőzni, s ezért

nem nyújthat mást számunkra, mint általános jeleket, melyeket csak úgy

lehet megfelelően alakítani, ha érzéklés útján érintkezésbe jutunk az

egyes esettel. Az egészséges állapot, úgy mint azt a tudomány

meghatározhatja, nem egyezhetik az egyéni alannyal, mert csak általános

körülmények között állapítható meg, melyek az egyes embernél

többé-kevésbbé módosulnak; s ez nem kevésbbé értékes támaszték a

tájékozódás számára. Abból, hogy ennek a megállapításnak az egyes

esethez kell alkalmazkodnia, még nem következik, hogy megismerése

érdektelen. Ellenkezőleg szükséges, hogy minden gyakorlati

megfontolásunkban a norma legyen az alap. Így tehát nincs jogunk azt

mondani, hogy a gondolat felesleges a cselekvésnél. A tudomány és

művészet közt nincs többé örvény. Az átmenet egyikből a másikba

megszakítás nélkül történik. A tudomány, az igaz, csak a művészet

segítségével juthat a tényekhez, de a művészet továbbfolytatása a

tudománynak. Még az a kérdés van hátra, hogy vajjon az utóbbinak

gyakorlati elégtelensége nem csökken-e azon mértékben, minél

tökéletesebben fejezik ki az egyéni valóságot azok a törvények, melyeket

felállít.