I.

Mihelyt új jelenséget teszünk a tudományos vizsgálódásnak tárgyává, ez a

jelenség már megvan az elmében, nemcsak az érzéki képzetek révén, hanem

a durván kialakult fogalmak által is. Mielőtt a fizikának és kémiának

kezdetei meglettek volna, az embereknek már voltak a fizikáról és

kémiáról a tiszta tapasztalatot megelőző ismereteik; ilyenek példáúl

azok, amelyeket minden vallásban meglelünk. Valójában az elgondolás

megelőzi a tudományt, amelyet csak több módszerrel lehet kezelni. Az

ember nem tud a dolgok közepette élni úgy, hogy fogalmakat ne alkosson

magának róluk, s ezeket veszi irányadóknak magatartásában. És mivel ezek

a fogalomalkotások közelebb vannak hozzánk és inkább megfelelnek

értelmünknek, mint a nekik megfelelő valóságok, természetes hajlamunk,

hogy ez utóbbiakat velük helyettesítsük és szemlélődésünk tárgyává

tegyük. Megelégszünk azzal, hogy tudatával vagyunk eszméinknek,

analizáljuk és kombináljuk őket, ahelyett, hogy megfigyelnénk, leírnánk

és összehasonlítanánk a dolgokat. A valóságok tudománya helyett csak

ideologikus analizist végzünk. Kétségtelen, hogy ez az analizis nem zár

ki szükségképen minden megfigyelést. Hivatkozhatunk a tényekre, hogy

igazoljuk a fogalmakat és következtetéseket, amit belőlük merítünk. Ámde

a tények csak másodsorban szerepelnek mint példák vagy mint erősítő

bizonyítékok; nem tárgyai a tudománynak. Így a fogalmak alkalmazkodnak a

dolgokhoz és nem a dolgok a fogalmakhoz.

Világos, hogy ez a módszer nem nyújthat tárgyilagos eredményeket.

Valóban ezek a képzetek vagy fogalmak – mindegy akárhogy vesszük őket, –

nem szabályszerű képviselői a dolgoknak. A közönséges tapasztalat

eredményei lévén, mindenek előtt arra szolgálnak, hogy cselekményeinket

összhangba hozzák a bennünket környező világgal; a gyakorlati élet által

és a gyakorlati élet kedvéért jöttek létre. Igaz, hogy egy elgondolás

gyakorlatilag nagyon hasznos lehet, amellett, hogy elméletileg hamis.

Copernicus már évszázadokkal ezelőtt eloszlatta a csillagok mozgásáról

való érzéki csalódásainkat, mégis ezeket a csalódásokat követjük az idő

felosztásánál. Hogy a gondolat a dolog természetének megfelelő

mozgásokat keltse, nem szükséges, hogy ennek a természetnek hű

kifejezője legyen. Elég, ha azt érezteti velünk, hogy a dolog előnyös

vagy káros, vagy, hogy miben lehet hasznunkra, vagy miben lehet

kárunkra. Az ily módon keletkező képzetek ezt a gyakorlati

következetességet csak megközelítőleg és csak az esetek átlagában

nyújtják. Hányszor veszedelmesek vagy helytelenek. Feldolgozásuk

alkalmával nem jutunk el a valóság törvényeihez, akárhogy próbáljuk is.

Ellenkezőleg olyanok ezek a fogalmak, mint a fátyol, amely a dolgok közt

lebeg, s annál jobban elleplezi őket, minél átlátszóbbnak gondoljuk.

Az ilyen tudomány nemcsak hogy csonka, hanem az anyag is hiányzik,

amiből táplálkozik. Alig hogy keletkezett, már eltűnik, hogy úgy

mondjuk, és átmegy a művészetbe. Voltaképen azért hiszik róluk, hogy a

valóság lényegét tartalmazzák, mert összezavarják velük a valóságot.

Látszólag minden követelmény megvan bennük nemcsak a létezőnek

megértésére, hanem még elő is írják, hogy minek kell lenni, és

megszabják a végrehajtás eszközeit. Mert jó az, ami a dolgok

természetével megegyezik és rossz az, ami vele ellenkezik, és az egyik

elérésére és a másik elhárítására szolgáló eszközök ugyanebből a

természetből fakadnak. Ha tehát ez egy csapásra hatalmunkban van, a

valóság nem nyújt semmi gyakorlati érdeket és mivel ez az érdek a

kutatások létalapja, a kutatás most már cél nélkül valóvá válik. Az

ilyenféle gondolkodás így térít el a tudomány tulajdonképeni tárgyától,

attól t. i., hogy megértsük a jelent és a multat és egy-egy ugrással

benn teremjünk a jövőben. Ahelyett, hogy a létező, a valódi tények

kutatását tanítaná, közvetlenül arra törekszik, hogy más újat, s az

emberi céloknak inkább megfelelőt valósítson meg. Az emberek rögtön a

bölcsek kövének kereséséhez fognak, amikor azt hiszik, hogy már ismerik

az anyag lényegét. A mesterségnek ezt a belekontárkodását a tudományba,

amely megakadályozza ez utóbbi fejlődését, még elősegítik azok a

körülmények, amelyek a tudományos gondolkodás ébredését meghatározzák.

Magától érthető, hogy ez a gyakorlatiságra irányul, minthogy létét annak

köszönheti, hogy az élet szükségleteinek eleget tesz. A szükségletek,

amelyeknek kielégítésére hivatva van, mindig nyomasztók, tehát a célok

után való törekvésre kényszerítik, és nem magyarázatot, hanem

segédeszközöket követelnek.

Ez az eljárás annyira megfelel a mi elménk természetes hajlamának, hogy

már a fizikai tudományok kezdetén is megtaláljuk. Ez az eljárás

különbözteti meg az alchimiát a kémiától és az asztrológiát az

asztronómiától. Ez jellemzi Bacon szerint azt a módszert, melyet az ő

korabeli tudósok követtek, s amely ellen ő küzdött. Az említett fogalmak

a _notiones vulgares_ vagy _praenotiones_;[7] ezeket mutatja ő ki az

összes tudományok alapjaiban,[8] ahol azok elfoglalták a tények

helyét.[9] Ezek az _idolák_, azok a bizonyos fantómok, amelyek a dolgok

valódi szemléletét meghamisítják és őket magukat vesszük a dolgok

gyanánt. És minthogy ez a képzelt világ az észnek semmiféle más

ellenállást nem nyujt, ez nem érezvén magát korlátozva, átengedi magát

határtalan vágyainak és azt hiszi, hogy hatalmában van alkotni s ami

több, újra alkotni a világot, csak úgy saját erejéből, kénye-kedve

szerint.

Ha ez így volt már a természettudományokban, annál inkább így kellett

tehát lenni a szociológiában. Az emberek nem várták meg a

társadalomtudomány létrejöttét, hogy eszméket alkossanak a jogról, a

családról, az államról és magáról a társadalomról, élni akartak, nem

tudtak ennélkül meglenni. És hogy Bacon-nel szóljunk, éppen a

szociológiára áll az, hogy ezek a hamis fogalmak uralmat gyakorolnak az

elméken és a valóság helyét töltik be. Igaz, hogy a társadalmi dolgokat

emberek valósítják meg; az emberi cselekvésnek produktumai. Úgy látszik,

nem egyebek, mint eszmék megvalósítása, melyek vagy velünk születtek

vagy nem s amelyek bennünk vannak, – és ezeknek az eszméknek alkalmazása

az emberi viszonyokban gyökerező különböző körülményekre. A családi

szervezet, a szerződés, a büntetés, az állam, a társadalom úgy tűnnek

fel, mint azoknak az eszméknek egyszerű fejlődése, melyeket mi a

társadalomról, igazságszolgáltatásról stb. alkottunk. Következőleg

ezeknek és az ezekhez hasonló tényeknek látszólag csak azokban az

eszmékben és azok által az eszmék által van reálitásuk, melyekből

erednek s így ezek az eszmék lesznek a szociológia tulajdonképeni

tárgyává.

Hogy a felfogási mód végre hitelre talált, annak az a magyarázata, hogy

a társadalmi élet apró részletei az öntudatot minden oldalról

elárasztották, de a megértés nem volt elég erős arra, hogy valóságukat

éreztesse. Mivel pedig önmagunkban nem találtunk elég erős és közeli

támasztópontokat, mindez nagyon könnyen azt a benyomást gyakorolta ránk,

hogy semmi sincs birtokunkban s minden az üres térben lebeg valami félig

reális rendkívül plasztikus anyag módjára. Ime ez az oka, hogy sok

gondolkodó a társadalmi berendezkedésekben nem látott mást, mint

mesterséges és többé-kevésbbé önkényes kombinációt. De ha a részletek, a

konkrét és különös formák elkerülik is figyelmünket, legalább vannak

durva és felszínes képzeteink arról, hogy a kollektív élet milyen nagy

általánosságban és éppen a sematikus, összegező és hamis képeket adó

képzetek azok, amelyeket a mindennapi életben használunk. Nem is

gondolhatunk arra, hogy létüket kétségbe vonjuk, mert ugyanakkor úgy

fogjuk fel, mint saját létünket. Ezek csupán bennünk vannak; s mivelhogy

ismétlődő tapasztalatoknak eredményei, az ismétlésből és a belőle eredő

megszokásból nyerik befolyásukat és tekintélyüket. Ellenállásukat

érezzük, mihelyt szabadulni akarunk tőlük. Bizonyos, hogy azt, ami

velünk szembehelyezkedik, csak mint valóságot tudjuk felfogni. Így

minden hozzájárul ahhoz, hogy mi bennük a társadalmi valóságot

láthassuk.

Kétségtelen, hogy mindmáig a szociológia többé-kevésbé kizárólag a

fogalmakkal és nem a dolgokkal foglalkozott. Igaz, hogy Comte kimondotta

azt a tételt, hogy a társadalmi jelenségek természeti tények, s alá

vannak vetve a természet törvényeinek. Ezzel magától érthetőleg

elismerte dologi jellemvonásukat, minthogy a természetben csak dolgok

léteznek. De mikor kilép a filozófiai általánosításokból és elvét

megpróbálja alkalmazni, hogy felépítse belőle a tudományt, az eszméket

teszi vizsgálódásának tárgyává. Szociológiájának főtárgya tulajdonképen

az emberiség fejlődése az idők folyamán. Az emberi nem szakadatlan

fejlődésének eszméjéből indúl ki, mely az emberi természet mind

tökéletesebb megvalósulásában nyilvánúl, s a probléma ő szerinte a

fejlődés törvényének feltalálása. Pedig ha feltételezzük is, hogy ez a

fejlődés létezik, valósága csak úgy szilárdúl meg, ha a tudomány

megállapította. A fejlődést csak úgy tehetjük tudományos vizsgálódás

tárgyává, ha mint eszmét, és nem mint dolgot fogjuk fel. Tulajdonképen

itt csak teljesen szubjektív képzetről van szó, mert a valóságban

fejlődés nem létezik. A megfigyelés számára csak egyes társadalmak

léteznek és vannak adva, amelyek egymástól függetlenül keletkeznek,

fejlődnek és tűnnek el. Mert ha az új társadalmak folytatják a már

megelőzőek életét, minden magasabb tipust úgy foghatunk fel, mint a

legközelebbi alacsonynak új járulékokkal gyarapodott egyszerű

ismétlődését. Ezeket valamennyit egymás mellé sorakoztathatnánk, vagy

mondjuk, azokat, amelyek a fejlődésnek ugyanegy fokán vannak,

összetennénk, s az így nyert sort az emberiség reprezentánsának

tekinthetnők. De a tények nem ily rendkívül egyszerű módon nyilvánúlnak.

Az a nép, amely egy másiknak helyére kerül, nem egyszerű folytatása ez

utóbbinak bizonyos új tulajdonságokkal; ez egészen más lesz, vannak

bizonyos tulajdonságai több, mások kevesebb számmal; egészen új

egyéniség, s ezek a különböző egyéniségek heterogének lévén, nem

állíthatók fel egy folyamatos sorba, legkevésbé pedig egyetlen sorba.

Mert az egymásután következő társadalmak nem ábrázolhatók geometriai

vonallal; inkább a fához hasonlítanak, melynek ágai különböző irányba

ágaznak széjjel. Röviden, Comte a történelmi fejlődés helyére a róla

alkotott fogalmat tette, amely nem sokban különbözik a köznapi

felfogástól. A történelem távolról nézve valóban nagyon könnyen ilyen

sorszerű és egyszerű látványt nyújt. Csak egyéneket látunk, kik egymásra

következnek és ugyanazon irányban haladnak, mert hisz ugyanaz a

természetük. És mivel még hozzá nem vesszük figyelembe, hogy a

társadalom fejlődése mégis más valami lehet, mint valamely emberi eszme

fejlődése, természetesnek látszik ezt annak az eszmének alapján

meghatározni, amit az emberek róla alkottak. Ily módon nemcsak hogy

megmaradunk az ideológiában, hanem a szociológiának tárgyul egy olyan

fogalmat adunk, amelyben voltaképen semmi szociológiai nincsen.

Spencer mellőzte ezt a fogalmat, de csak azért, hogy másikkal

helyettesítse, mely nem más módon keletkezett. Ő a társadalmakat, nem az

emberiséget teszi a tudománynak tárgyává. Ő az egyedüli, ki a

társadalmakat úgy határozza meg, hogy eltünteti azt a dolgot, amiről

beszél, és a saját hamis fogalmát teszi helyére. Ő világos feltételként

állítja fel, hogy «társadalom csak akkor létezik, ha a juxtapozicióhoz

kooperáció járul» és hogy csak az egyének egyesüléséből lesz a

tulajdonképeni társadalom.[10] Azután abból a tételből indúlva ki, hogy

a társadalmi élet lényege az együttműködés, a kooperációk természete

szerint két osztályba sorolja a társadalmakat. «Van – mondja – spontán

kooperáció, amely magáncélok elérése végett terv nélkül jön létre; van

tervszerű kooperáció is, amelynek tisztán látott érdek a célja.»[11] Az

előbbieknek ipari társadalom nevet ad, az utóbbiaknak katonai nevet, s

mondhatjuk, hogy ez utóbbi megkülönböztetés lett az ő szociológiájának

megtermékenyítő gondolata.

Ez alapvető meghatározás úgy tünik föl, mint valami tárgyilagos igazság,

pedig csak egyszerű nézőpont. Úgy tünik fel, hogy közvetlenül

érzékelhető ténynek kifejezése és hogy csak megfigyelésre van szüksége,

hogy megszilárduljon, mivel axiómaként van a tudomány élére állítva. Már

pedig puszta szemlélet útján nem lehet tudni, hogy vajjon a kooperáció

az egész társadalmi életet magában foglalja-e. Az ilyen állítás

tudományosan csak úgy igazolható, ha szemlét tartunk a kollektiv létnek

minden nyilvánulásán és kézzelfoghatóvá tesszük, hogy valamennyi csak

különböző formája a kooperációnak. Ez ismét egy olyan módja a társadalmi

valóság felfogásának, mely maga kerül a valóság helyére.[12]

A meghatározott dolog nem a társadalom, hanem Spencer maga alkotta

eszméje. És hogy ő neki nincsenek kételyei az ilyen eljárás iránt, annak

az az oka, hogy szerinte a társadalom nem egyéb és nem is lehet egyéb,

mint egy eszmének, t. i. a kooperáció eszméjének megvalósulása, amellyel

ő azt meghatározza.[13] Könnyű volna kimutatni, hogy módszere ugyanaz

marad minden egyes kérdésnél, amelyhez hozzáfog. Ámbár úgy tesz, mintha

empirikusan járna el és a szociologiájában felhalmozott tények a dolgok

leírása és kifejtése helyett a fogalmak analizisének megvilágítására

vannak alkalmazva, mégis úgy látszik, hogy a bizonyítás szerepét töltik

be. Valóban, ami tanaiban lényeges, levezethető a társadalom

meghatározásából és a kooperáció különböző formáiból. Mert ha csak a

zsarnokilag ránk kényszerített és a szabad és spontán szervezet között

választunk, világos, hogy ez az utóbbi lesz az esemény, amely felé az

emberiség törekszik és törekednie kell.

A hagyományos előítéleteket nemcsak a tudomány kezdetén leljük meg, de a

fejlett gondolkodás csúcsán is lépten-nyomon találkozunk velük.

Ismereteink mai állapota szerint nem tudjuk biztosan megmondani, hogy az

állam, a szuverénitás, a politikai szabadság, demokrácia, szociálizmus,

kommunizmus stb. tulajdonképpen mi, és a módszer kívánná, hogy az ember

ezeknek a fogalmaknak használásától tartózkodjék addig, míg nincsenek

tudományosan megalapozva. És mégis azok a szavak, amelyekkel ezeket a

fogalmakat jelölik, szüntelen előfordulnak szociologiai vitákban.

Rendesen olyan biztonsággal használják őket, mintha jól ismert és

meghatározott dolgok volnának, pedig csak zavaros képzeteket, különféle

kósza, kevert impressziókat, előítéletet és szenvedélyt ébresztenek

bennünk. Ma már nevetünk azokon a különös okoskodásokon, amelyeket a

középkori orvosok a meleg, hideg, száraz, nedves fogalmakkal véghez

vittek, s nem vesszük észre, hogy mi folyton ezt a módszert alkalmazzuk

a jelenségeknek egy fajára, melyek annál kevésbbé tűrik el mint a

többiek, mert rendkívül összetettek.

Ez az ideologiai jellemvonás a szociológia külön ágaiban még több

panaszra ad alkalmat. Így van különösen a morál kérdésében. Azt

mondhatnók, hogy egyetlen rendszer sincs, mely a morált nem úgy fogja

fel, mint egy olyan vezető eszmének egyszerű fejlődését, amely teljesen

hatalmában tartja. Vannak, kik azt hiszik, hogy ezt az ember már

születésekor készen találta; mások ellenben úgy vélik, hogy többé

kevésbbé lassan a történet folyamán alakult ki. De mindkettőjük szerint,

az empiristák szerint éppúgy mint a racionalisták szerint, ez minden,

ami valóban megvan az erkölcsben. Ami a jogi és erkölcsi szabályoknak

részleteit illeti, szinte azt mondhatni, hogy magukban nincs létük,

hanem csak ez az alapeszme van, amelyet egyes életkörülményekre

alkalmaznak és az esetek szerint változtatnak. Tehát nem a valóság

nélkül való normarendszernek kellene az erkölcs tárgyának lenni, hanem

az eszmének, amelyből erednek s amelynek csak különböző alkalmazásai. Az

összes kérdések, amelyekkel az ethika rendszerint foglalkozik, nem a

dolgokra, hanem az eszmékre vonatkoznak; ezért mindig arról van itten

szó, hogy megtudjuk mi a jog, mi az erkölcs eszméje, nem arról, hogy mi

a jog és erkölcs természete magában véve. A moralisták még nem jutottak

el ahhoz a nagyon egyszerű felfogáshoz, hogy az értékelhető dolgokról

való képzeteink magukból a dolgokból erednek és ezeket fejezik ki

többé-kevésbbé pontosan. Erkölcsképzetünk tehát magoknak a szabályoknak

értékeléséből ered, melyek szemünk láttára fejtik ki működésüket és

ezeket körvonalakban kialakítja. Következőleg ezek a szabályok, nem

pedig a róluk való határozatlan nézetek a tudománynak tárgyai, mint

ahogy a fizikának is a testek a tárgyai, úgy amint vannak, nem pedig az

eszme, melyet a tudatlan tömeg alkot róluk. Ebből az is következik, hogy

azt tartják az erkölcs alapjának, ami éppen a teteje, vagyis azt az útat

és módot, amely szerint az egyén öntudatában működik és hatást kelt. De

nemcsak a tudomány legáltalánosabb kérdéseiben követik ezt a módszert;

így van a speciális kérdéseknél is. Az ethikus a lényeges eszmékből,

melyeket először kutat, átmegy a másodrendű eszmékre, t. i. a család,

haza, felelősség, szeretet és igazság eszméjére; de gondolatai mindig az

eszmékhez alkalmazkodnak.

A nemzetgazdasággal sem vagyunk másképpen. Tárgyai, mint Stuart Mill

mondja, azok a társadalmi tények, amelyek főképpen vagy kizárólag a

gazdaság megszerzésére vonatkoznak.[14] De hogy az ily módon

meghatározott tények, mint dolgok a tudós vizsgálatának tárgyai

lehessenek, legalább valami jelnek megállapítására van szükség, mely

lehetővé teszi azoknak a tényeknek felismerését, amelyek a föltételnek

megfelelnek. A kutatás kezdetén ugyan még állítani sincs jogunk, hogy

ilyen is van, és arról szó sem lehet, hogy az ember tudhatná, hogy az

miféle. Minden kutatásnál valóban csak akkor lehet megállapítani, hogy

van valami cél és mi ez a cél, amikor már a tények megvilágítása eléggé

előre haladt. Egyetlen probléma sincs, amely összetettebb és kevésbbé

alkalmas volna, hogy egy csapásra elbánjunk vele. Semmi sem biztosít

bennünket eleve arról, hogy van a társadalmi tevékenységnek olyan

területe, ahol a meggazdagodás vágya valóban jelentékeny szerepet

játszik. Következőleg az így értelmezett nemzetgazdaságtan anyaga nem

kézzelfogható reálitásokból tevődik össze, hanem egyszerű

lehetőségekből, tiszta észfogalmakból; másszóval olyan tényekből,

melyeket a nemzetgazdász vonatkozásba hoz a mérlegelendő céllal és ebben

a jelentőségben fog föl. Megpróbálja-e például tanulmányozni azt, amit

produkciónak nevez? Azt hiszi, hogy egyszeriben elő lehet számlálni és

át lehet tekinteni a fő mozgató erőket, melyek a produkciót létrehozzák.

Ez pedig onnan van, hogy létüket nem ismerte meg azalatt, míg

tanulmányozta a feltételeket, melyektől a dolog függ, mert különben a

tapasztalatok kifejtésével kezdte volna, amelyekből ezt a következtetést

merítette. Ha pedig már kutatásának kezdetén, nehány szóval megkísérli

az osztályozást, ennek az az oka, hogy egyszerű logikai analizist

használt. Kiindul a termény gondolatából; elemeire bontva azt találja,

hogy az a természeti erők, a munka, az eszköz és tőke fogalmát logikusan

magában foglalja s ezután ilyen módon tárgyalja ezeket a levezetett

fogalmakat.[15]

Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb gazdasági theoriát, az értékelméletet

eszerint a módszer szerint építették fel. Ha az értéket mint valóságot

vették volna szemügyre, a közgazdászok rögtön felvilágosítottak volna

bennünket arról, hogy miben lehet az e névvel jelölt dolgot felismerni,

azután osztályozták volna a fajokat, módszeres indukcióval kutatták

volna változásaik törvényszerüségét, végre összehasonlították volna a

különböző eredményeket, hogy egy egyetemes formulát hozzanak ki belőlük.

A theoriát nem lehet addig megalkotni, míg a tudományos kutatás eléggé

ki nem terjedt. Ehelyett azonban már a kezdetnél a theoriára akadunk. Ez

az oka, hogy a közgazdász, hogy ezt megtehesse, megelégszik azzal, hogy

az értékre, vagyis az alkalmas csereeszközről való eszmére ráfordítsa a

saját figyelmét, s ennek tudatában legyen, s minthogy úgy találja, hogy

az magában foglalja a haszonnak, a ritkaságnak eszméjét, analizisének

ebből az eredményeiből alkotja meg definicióját. Kétségkívül támogatja

néhány példával. De mikor arra a számtalan tényre gondolunk, amelylyel

egy ilyen elméletnek számot kell vetnie, hogyan tulajdoníthatunk

legcsekélyebb bizonyító erőt is azoknak a szükségképpen igen ritka

tényeknek, amelyeket a szuggesztió véletlenje hozott össze?

A közgazdaságtanban éppúgy mint az erkölcstanban a tudományos kutatás

része nagyon szűk körre van szorítva; a művészeté túlnyomó. Az

erkölcstanban az elméleti rész a kötelességről, jóról, jogról való

néhány vitára szorítkozik. Azonkívül ezek az elvont viták tulajdonképpen

nem tartoznak a tudomány körébe, mert nem az a tárgyuk, hogy

meghatározzák, valóságban mi az erkölcs legfőbb törvénye, hanem az, hogy

minek kell lenni. Éppen így a közgazdasági kutatásokban a legfőbb

kérdések megtudni pl. hogy a társadalomnak az individualisták vagy a

szocialisták fogalmai szerint _kell-e_ szervezkednie; _vajjon az jobb-e_

ha az állam beleavatkozik az ipari és kereskedelmi viszonyokba vagy

rábízza teljesen a magánkezdeményezésre; és hogy vajjon a pénzrendszer

monometallizmus vagy bimatallizmus _legyen-e_. Törvény itt

tulajdonképpen nincs nagy számmal; amit pedig így szoktak nevezni, nem

érdemli meg ezt az elnevezést, mert csak a cselekvésre vonatkozó

maximák, kiforgatott gyakorlati parancsok. Itt van pl. a kínálat és

kereslet hírhedt törvénye. Még sohasem mutatták ki induktiv úton, hogy

ez a gazdasági valóság kifejezője. Tapasztalat és módszeres

összehasonlítás még soha meg nem állapította, hogy _valóban_ ez a

törvény befolyásolja-e a gazdasági viszonyokat. Amit tettek és amit

tehettek, mindössze annyi, hogy dialektikai úton igazolták, hogy az

embernek így kell eljárni, ha érdekeit meg akarja őrizni és hogy minden

más eljárás káros s ha valaki másképpen cselekszik, ez valódi logikai

eltévelyedés. Logikus az, hogy a legproduktívabb iparágak a

legkeresettebbek és hogy a legkeresettebb és legritkább termények

tulajdonosai adnak el legnagyobb áron. De ez a tiszta logikai

szükségesség semmiben sem hasonlít ahhoz, amit a természet igazi

törvényei nyújtanak. Ez utóbbiak azokat a viszonyokat fejezik ki,

amelyek szerint a tények valóban egymáshoz kapcsolódnak, nem pedig azt

az útat és módot, mely szerint kapcsolódniok kellene.

Amit erről a törvényről mondottunk, alkalmazható az orthodox gazdasági

iskola természetinek nevezett törvényeire, melyek különben sem egyebek,

mint az előbbinek különös esetei. Természeti törvények ezek, ha akarjuk

abban az értelemben, hogy a természetes vagy természetesnek látszó

eszközöket jelölik a kitűzött cél elérésére; de nem lehet ezzel a névvel

jelölni őket, ha természettörvény alatt a természetnek induktiv úton

megállapított létezési módját értjük. Röviden nem mások, mint a

gyakorlati bölcseség tanácsai és ha többé-kevésbbé fortélyosan úgy

tudtuk őket feltüntetni, mintha ép a valóság kifejezői volnának, ez

azért van, mert azt hitték – joggal vagy alaptalanul, – hogy ezeket a

tanácsokat az emberek nagy része az esetek átlagában eredménnyel

követheti.

A társadalmi jelenségek mégis dolgok és úgy kell őket tárgyalnunk, mint

dolgokat. Ennek a tételnek bebizonyítása végett nem szükséges a

természetről filozófálni és analogiákról vitatkozni, amelyeket a

társadalmi jelenségek az alsóbbrendű jelenségekkel való viszonyukban

felmutatnak. Elég azt konstatálni, hogy ezek az egyetlen _adottság_ a

szociológus számára. Dolog minden, ami adva van, mindaz, ami a

megfigyelés számára kínálkozik vagy amit kénytelenek vagyunk

megfigyelni. Dolgokként tárgyalni a jelenségeket azt jelenti, hogy mint

olyan adottakat tárgyaljuk őket, amelyek kiinduló pontjai a tudománynak.

A társadalmi jelenségeknek elvitázhatatlanul megvan az a jellemvonásuk.

Nem az eszme van adva, amit az emberek az értékről alkottak, mert ez

megközelíthetetlen; adva vannak a gazdasági viszonyok folyamatában

valóban kicserélődő értékek. Nem morális eszménynek ez vagy amaz a

felfogása van adva, hanem ama szabályok összessége, amelyek

magunkviseletét valóban meghatározzák. Nem a haszonnak vagy gazdagságnak

eszméje, mert ez mind a gazdasági organizáció részletkérdése.

Lehetséges, hogy a társadalmi élet nem egyéb, mint bizonyos fogalmak

fejlődése; de ha feltételezzük, hogy az, ezek a fogalmak nincsenek

közvetlenül adva. Nem tudunk közvetlenül hozzájuk jutni, hanem csak a

nyilvánvaló (phaenomenális) valóság útján, mely kifejezi őket. Azt nem

tudjuk _a priori_, hogy a különböző áramlatok eredetében miféle eszmék

vannak, ámbár csak ilyenek vannak; csak úgy tudjuk meg, hogy honnan

erednek, ha forrásukig visszamentünk.

A társadalmi jelenségeket tehát magukban kell vizsgálat tárgyává

tennünk, megszabadítva őket a tudatos alanyoktól, akiknek a képzetei.

Mint külsőket, mint a külvilág dolgait kell őket tekintenünk, mert ilyen

mineműségben jelennek meg előttünk. Ha pedig e az külsőség csak

látszólagos, abban a mértékben tünik el az illuzió, amint a tudomány

előre halad, s akkor vesszük észre, hogy a külső, – hogy úgy mondjuk –

belép a belsőbe. De a megoldást nem lehet előre tudni; sőt ha a

társadalmi tényekben nincs meg a dolgoknak összes jellemző sajátsága,

először úgy kell őket tárgyalni, mintha megvolna. Ezt a szabályt a

társadalmi valóságra teljes egészében kell alkalmazni, anélkül, hogy itt

egyetlen kivétel is volna. Sőt ebből a szempontból kell vennünk még

azokat a jelenségeket is, amelyek látszólag a legmesterségesebb

berendezkedésen alapulnak. _Sohasem szabad előre feltételezni, hogy

valamely erkölcsi szabálynak vagy intézménynek konvencionális karaktere

van._ Különben pedig, ha személyes tapasztalatainkra szabad

hivatkoznunk, azt hisszük, biztosak vagyunk afelől, hogy e módszer

szerint járván el, gyakran elégtételt kapunk oly módon, hogy a látszólag

még legönkényesebb tények is a figyelmesebb szemlélet után végre az

állandóság, szabályosság jellemvonásait és a tárgyilagosság jeleit

mutatják.

Ezenkívül általánosságban elég az, amit előbb a társadalmi tény

megkülönböztető karakteréről mondottunk, t. i. hogy biztosítjuk magunkat

ennek a tárgyszerűségnek természetéről és bebizonyítjuk, hogy ez nem

illuzórius. Valóságban egy dolgot főleg arról ismerünk meg, hogy nem

lehet rajta puszta akaratelhatározással módosítani. Ez még nem jelenti

azt, hogy minden változtatásnak ellenszegül. Hogy pedig változtatást

hozzunk létre, nem elég csak akarni; többé-kevésbbé fáradságos

erőfeszítésre van szükség a kifejtett ellenállás miatt, s azonkívül nem

is lehet mindig erőt venni rajta. Láttuk, hogy a társadalmi tényeknek

megvan ez a tulajdonságuk. Kívülről hatnak akaratunkra és korántsem

annak produktumai. Bizonyos mértékben formákból állnak és mi kénytelenek

vagyunk cselekvéseinket e formákba önteni. Sőt gyakran ez a szükségesség

olyan, hogy nem is tudjuk elkerülni. És ami több, ha már azon a ponton

vagyunk, hogy diadalmaskodtunk rajtuk, az ellenünk szegülő ellentét

világossá teszi, hogy itt olyan dologgal állunk szemben, mely nem tőlünk

függ. Ha tehát a társadalmi jelenségeket dolgoknak tekintjük, csak

természetükhöz alkalmazkodunk.

Hogy végére jussunk, az a reform, amit a szociológiába be kell vinni,

minden tekintetben egyenlő azzal, amely a lélektant az utolsó harminc

évben átalakította. Amint hogy Comte és Spencer természeti tényeknek

nyilvánították a társadalmi tényeket, jóllehet nem úgy tárgyalták mint

dolgokat, különböző empirikus iskolák már régen felismerték a lelki

jelenségek természetes jellemvonását, mégis tiszta ideológiai módszert

alkalmaztak rájuk nézve. Az empiristák, nem különben ellenfeleik is,

tulajdonképpen kizárólag introspektiv eljárást követtek. Azok a tények,

melyeket csak önmagunkon figyelünk meg, sokkal ritkábbak, múlékonyabbak

és változékonyabbak, semhogy a szokás által bennünk megrögzített

nézetekre befolyást gyakorolhatnának és nekik törvényt szabhatnának. Ha

pedig ez utóbbiak nincsenek más ellenőrzésnek alávetve, semmi sem

ellensúlyozza őket. Tehát sem Locke, sem Condillac nem tekintették

tárgyilagosan a lelki jelenségeket. Mert ők nem az érzékelést

tanulmányozták, hanem valami eszmét az érzékelésről. Innen van, hogy

ámbár ők bizonyos tekintetben előkészítették a tudományos lélektant, az

valóban jóval később jött létre, akkor, amikor az emberek eljutottak

ahhoz a felfogáshoz, hogy a tudat állapotait kívülről lehet és kell

tekinteni, nem pedig annak a tudatnak szempontjából, amely őket

vizsgálja. Ilyen nagy forradalom ment végbe ezekben a tudományágakban.

Minden külön eljárás, minden új módszer, mellyel ezt a tudományt

gazdagították, csak különböző eszközök annak az alapgondolatnak minél

tökéletesebb megvalósítására. Ez a haladás a szociológia számára még

hátra van. A subjectiv állapotból, melyből még alig jutott ki, át kell

mennie az objectiv állapotba.

Ezt az átmenetet nem oly nehéz megvalósítani, mint a lélektanban. A

lélektani tények természetszerűen, mint az alany állapota vannak adva,

sőt el sem különíthetők tőle. Már a meghatározás szerint belső tények és

látszólag nem is lehetséges mint külsőket tárgyalni őket, hacsak erőt

nem veszünk természetükön. Nemcsak jelentékeny abstrakció-készségre,

hanem a módszereknek és eljárásoknak egész rendszerére van szükség, hogy

a lélektani tényeket ebből a szempontból tekintsük. A társadalmi

tényeknek ezzel ellentétben természetesebben és közvetlenebbül megvannak

összes dologi karaktereik. A jog megvan a törvénykönyvekben, a

mindennapi élet mozgalmait megtaláljuk a statisztika számaiban, a

történelmi emlékekben, a divatot a ruhákon, az ízlést a műtárgyakon.

Természetüknél fogva arra törnek, hogy kívül helyezkedjenek az egyéni

tudaton, mivel uralkodnak rajta. Hogy saját ábrázatjukban, mint dolgokat

láthassuk őket, nem szükséges mesterségesen elváltoztatást végezni

rajtuk. A szociologiának ebből a szempontból komoly előnye van a

lélektannal szemben, amit még eddig nem vettek észre és kell, hogy ez

fejlődését siettesse. Talán nehezebb a tényeket kifejteni, mert

összetettebbek, de könnyebb megállapítani. A lélektannak ellenben

nemcsak a tények feldolgozásával van baja, hanem azoknak megragadásával

is. Következőleg azt szabad hinnünk, hogy attól fogva, hogy a

szociologiai módszernek ezt az elvét általában elismerik és alkalmazzák,

a szociológia olyan gyorsan fog előhaladni, ahogy mostani lassú

fejlődése miatt fel sem lehet tételezni, sőt hogy utóléri azt az előnyt,

amit a lélektan csak történelmi elsőbbségénél fogva bír.[16]