A szociológusok ezideig nem igen foglalkoztak annak a módszernek
jellemzésével és meghatározásával, melyet a társadalmi tények
tanulmányozásában alkalmaznak. Spencer nagy munkájában egyáltalában nem
jut hely a módszertani kérdésnek; mert a Bevezetés a
társadalomtudományba, melynek címe illuziót kelthet, a szociológia
nehézségei és lehetősége kimutatásának van szentelve és nem a szükséges
eljárások kifejtésének. Igaz, hogy Mill elég sokat foglalkozott ezzel a
kérdéssel;[1] de csak megrostálta az ő dialektikáján azt, amit Comte
mondott róla, anélkül, hogy ő maga hozzá tett volna valamit. Így tehát
körülbelül a _Cours de la philosophie positive_ egy fejezete az egyetlen
eredeti és számottevő tanulmány, amellyel ezt a kérdést illetőleg
rendelkezünk.[2]
Ezen a feltünő nemtörődömségen különben nincs miért megütköznünk. A nagy
szociológusok, kiknek nevét említettük, voltaképen nem jutottak túl a
társadalom természetének, a társadalmi, és élettani terület viszonyainak
és a fejlődés egyetemes menetének általános kérdésein. Spencer
terjedelmes szociológiájának csak az a tárgya, kimutassa, hogy az
egyetemes fejlődés törvénye miként alkalmazható a társadalmakra. E
filozófiai kérdések tárgyalására azonban különös és összetett eljárás
nem szükséges. Megelégedtek tehát azzal, hogy az indukció és dedukció
előnyeit összehasonlítsák és összefoglaló áttekintését adják azoknak a
legfőbb segélyforrásoknak, amelyekkel a szociológiai kutatás
rendelkezik. De azokat az elővigyázati szabályokat, amelyeket a tények
megfigyelése közben szem előtt kell tartani, s a módszert, amely szerint
az elvi kérdéseket föl kell állítani, az útat és módot, amit irányadóul
kell venni a kutatásban, a különös fortélyokat, melyek célhoz
segíthetnek és a bizonyító eljárás törvényeit figyelmen kívül hagyták.
A körülmények szerencsés összetalálkozása, melyek közül elsősorban azt a
kezdeményezést kell említenünk, mely rendes szociológiai kurzussal
bízott meg a bordeaux-i filozófiai fakultáson, lehetővé tette, hogy
korán a társadalomtudományra adjuk magunkat és hivatásos
elfoglaltságunkká tevén ezt a tárgyat, abbahagyhattuk a nagyon általános
kérdéseket és rátérhettünk bizonyos számú részletkérdésre. Tehát maga a
tények hatalma indított bennünket arra, hogy határozottabb és –
véleményünk szerint – a társadalmi jelenségek sajátos természetének
inkább megfelelő módszert alkossunk. Kutatásaink eredményét akarjuk
tehát ez alkalommal a maguk együttességében előadni és vita tárgyává
tenni. Kétségkívül ez már bennefoglaltatik – impliciter – a Társadalmi
munka megosztásáról szóló nem régiben közzétett könyvünkben. De úgy
gondoltuk, hogy fontos lesz ezeket attól különválasztani, külön
megformulázni, bizonyítékokkal támogatni, példákkal megvilágítani,
részint ebből a műből, részint még kiadatlan munkákból. Így majd jobban
meg lehet ítélni azt az irányt, melyet a szociológiai kutatásnak
szándékozunk nyújtani.
ELSŐ FEJEZET. Mi a társadalmi tény?
Mielőtt azt kutatnók, hogy melyik módszer felel meg a társadalmi tények
tanulmányozásának, szükséges tudnunk, hogy melyek azok a tények,
melyeket ezzel a névvel jelölünk.
Ezt a kérdést annál is inkább föl kell vetnünk, mert ezt a kifejezést
nem valami pontosan alkalmazzák. Általában ezt használják szinte az
összes jelenségek jelölésére, amelyek a társadalomban végbemennek, ha
azok, csak bizonyos általánosságban is, valamelyes társadalmi érdeket
foglalnak magukban. De ha ezt vesszük, úgyszólván egyetlen emberileg
jelentős esemény sincs, amelyet társadalminak ne lehetne mondani. Minden
ember eszik, alszik, iszik, gondolkozik és a társadalomnak főfő érdeke,
hogy ezek a funkciók jól menjenek végbe. Ha tehát ezek társadalmi tények
volnának, a szociológiának semmi külön tárgya nem volna és terrénuma
egybe esnék a biológia és lélektan terrénumával.
Valóságban azonban minden társadalomban van egy csomó szorosan
meghatározott jelenség, mely jól megkülönböztethető jellemvonásainál
fogva elkülönül azoktól, melyeket a többi természettudományok
tanulmányoznak.
Ha mint testvér, férj vagy polgár teljesítem kötelességemet, ha eleget
teszek a magamra vállalt kötelezettségnek, kötelességeket hajtottam
végre, melyek tulajdon személyemen és tevékenységemen kívül, a jogban és
erkölcsökben gyökereznek. Még ha ezek összhangban vannak is érzelmeimmel
és valóságukat bensőmben értékelem, ez a dolog akkor is valami
tárgyszerű. Mert nem én magam teremtettem őket, hanem nevelésem útján
jutottam hozzájuk. Hányszor előfordul különben, hogy a ránk nehezedő
kötelezettségek részleteit nem ismerjük s a törvénykönyvhöz és hivatásos
magyarázóihoz kell fordulnunk, hogy tisztában legyünk velük! Éppen így a
hívő vallásos életének hittételeit és szokásait szintén készen találja
már születésekor. Hogy ezek már ő előtte megvoltak, ez feltételezi, hogy
az ő személyes énjén kívül léteznek. A jelek összessége, mellyel
gondolataimat kifejezem, a pénzrendszer mellyel adósságaimat törlesztem,
a hitel eszközei, melyeket kereskedelmi ügyleteimben használok,
élethivatásom bevett szokásai stb., függetlenül fejtik ki működésüket
attól a haszontól, amit nekik köszönök. A társadalomnak minden alkotó
részét úgy fogjuk fel, mint a társadalmi multnak ismétlődését. Vannak
cselekvés-, gondolkodás- és érzésmódok, melyek különös sajátosságuknál
fogva az egyéni tudaton kívül állanak.
Az életmódnak és gondolkodásnak ezek a formái nemcsak hogy kívül esnek
az egyénen, hanem kényszerítő és irányító hatalmuk van, s ennek erejénél
fogva elhatározó befolyással vannak rá, akár akarja, akár nem.
Természetesen, ha a magam jószántából alkalmazkodom hozzá, ez a kényszer
fölösleges lévén, kevéssé vagy épen nem érezhető. De nem kevésbbé
immanens jellemvonása és bizonyítéka ezeknek a tényeknek az is, hogy
erősbülnek, mihelyt megkiséreljük az ellenállást. Ha megpróbálom
túltenni magam a jogi szabályokon, ezek visszahatással lesznek rám oly
módon, hogy vagy meggátolják a kivitelt, ha még van idő, vagy
megsemmisítik és előírt formaságai alá kényszerítik, ha már véghez van
víve és helyrehozható, vagy vezekelnem kell, ha másképen jóvá nem
tehető. És ha pusztán erkölcsi parancsokról van szó? A közvélemény, a
polgárok magaviselete fölött való őrködésével számon tart minden olyan
cselekményt, mely őt megsérti, és megvannak a maga büntető eszközei. Más
esetekben a kényszer kevésbbé érezhető; de megvan. Ha nem vetem alá
magam a társadalmi megállapodásoknak, ha mit sem adok az országom- vagy
osztályombeliek öltözködési szokásaira, a derültség, amit felidézek, s a
tőlem való tartózkodás, ugyanazt az eredményt célozzák, jóllehet enyhébb
mértékben, amit a nyiltan kimondott büntetés. Csak indirekt ugyan a
kényszer, de nem kevésbbé hatásos. Nem vagyok köteles polgártársaimmal
franciául beszélni, ha csak törvényes intézkedés nem kötelez; de
lehetetlenség másképen cselekednem. Ha megpróbálnám kivonni magam ez
alól a kényszer alól, ugyancsak megjárnám. Ha iparos vagyok, semmi sem
akadályoz abban, hogy egy más kornak eljárása és módszerei szerint
dolgozzak, de tegyem csak meg, biztos a bukásom. Ha sikerül is magam
túltenni ezeken a szabályokon és meg tudom őket sérteni, ez csak az
ellenük való küzdelem árán lehetséges. De még akkor is, amikor már
végleg legyőzettek, kifejtett ellenállásukkal még mindig eléggé
éreztetik kényszerítő hatalmukat. Nincs olyan újító, ha még oly
szerencsés is, akinek vállalkozásai bele ne botlanának ilyenféle
akadályokba.
Ime egy csomó tény, melynek speciális jellemvonásai vannak: az egyénen
kívül eső cselekvés-, gondolkodás- és érzésmódban nyilvánulnak,
kényszerítő hatalommal birnak, s ennek erejével kerítik őt hatalmukba.
Következőleg, nem zavarhatók össze a szerves jelenségekkel, mert
képzetekben és cselekvésekben nyilvánulnak, sem lelki jelenségekkel,
amelyek csak az egyéni tudatban és tudat által létezhetnek. Ezek tehát
egy új fajt alkotnak, s ezek számára kell a _társadalmi_ elnevezést
fentartanunk. Ez megfelel nekik; mert világos, hogy ha nem az egyén a
substratum, nem marad más hátra, mint a társadalom, akár a politikai
társadalom a maga egészében, akár egyes csoportok, melyeket magában
foglal: vallási egyesületek, politikai, irodalmi iskolák, hivatásos
testületek stb. Másrészről csak ez az elnevezés felel meg nekik azért,
mert ennek a szónak «társadalmi», csak azon föltétel alatt van
határozott értelme, ha csak olyan jelenségek jelölésére használjuk,
amelyek nem esnek bele már megállapított és elnevezett tényeknek
valamely kategóriájába. Ezek tehát a szociológia kizárólagos területére
tartoznak. Igaz ugyan, hogy a meghatározásukra használt megszorító
fogalom azzal a kockázattal jár, hogy felkelti a teljes individualizmus
buzgó híveinek elégedetlenségét. Minthogy ők az egyén teljes szabadságát
vallják, lealacsonyításnak tűnik fel nekik, valahányszor azt
magyarázzuk, hogy az ember nem egyedül önmagától függ. Minthogy
gondolatainknak és törekvéseinknek legnagyobb része nem a mi művünk,
hanem kívülről jutottunk hozzájuk, ami ma már nem vitatható, csak úgy
verhetnek bennünk gyökeret, ha hatalmukba jutunk. Meghatározásunk ezt
akarja mondani. Különben tudjuk, hogy a társadalmi kényszer nem zárja ki
szükségképen az egyéni szabadságot.[3]
Az idézett példák különben (a jogi és erkölcsi szabályok, vallásos
dogmák, gazdasági rendszerek stb.) hiedelmeken és megszilárdult
gyakorlati eljárásokon alapulnak; az előzmények alapján azt lehetne
hinni, hogy nincs társadalmi tény szilárd organizáció nélkül. De vannak
egyéb tények is, melyek ugyanazt a tárgyszerüséget és az egyénre
ugyanazt a hatást mutatják, anélkül, hogy megállapodott formáik
volnának. Ezek az úgynevezett társadalmi mozgalmak. Gyűlések alkalmával
a lelkesedés, a méltatlankodás, a részvét kitörő érzelmei nem az egyes
ember tudatában keletkeztek. Kívülről jutunk hozzájuk mindnyájan és
hatalmukban van akaratunk ellenére is magukkal ragadni bennünket.
Kétségtelen, megtörténhetik, hogy ha ellenállás nélkül átengedjük nekik
magunkat, nem érezzük a nyomást, melyet ránk gyakorolnak. De rögtön
észrevesszük, mihelyt megpróbálunk küzdeni ellenük. Ha az egyén
megpróbál szembeszállni valamely kollektiv nyilvánulással, ellene
fordulnak az érzelmek, melyeknek ellenszegül. Ha pedig a külső kényszer
hatalma ilyen szemmel láthatóan erősödik az ellenállás esetében,
bizonyára megvan, ha tudattalanul is, az ellenkező esetekben is.
Illuziónak vagyunk áldozatai, s ez elhiteti velünk, hogy mi magunk
teremtettük azt, ami kívülről nyügözi le akaratunkat. A tetszelgés,
melyben önmagunkat ringatjuk, úgy tünteti fel a szenvedett nyomást,
mintha nem volna, de azért nem szünteti meg. Így vagyunk a levegővel is,
nem érezzük nyomását, ámbár van súlya. Sőt ha önkéntelenül
közreműködtünk magunk is a közös lelki izgalomban, a ránk gyakorlott
benyomás egészen más, mint hogy ha egyedül lettünk volna. Mihelyt a
sokaság feloszlik és ezek a társadalmi befolyások nem hatnak ránk többé,
s egyedül találjuk magunkat önmagunkkal, azokat az érzelmeket, melyeken
átestünk, idegennek találjuk magunkra nézve és nem ismerünk bennük rá
önmagunkra. Úgy tűnik fel, hogy mi voltunk inkább az ő birtokukban, mint
ők a mi birtokunkban. Sőt megesik, hogy borzalmat keltenek bennünk,
annyira ellentétesek voltak saját lényünkkel. Innen van, hogy teljesen
békés természetű emberek tömeggé egyesülve borzasztó dolgok
véghezvitelére ragadtathatják magukat. Amit ezekről a mulékony lelki
mozgalmakról állítunk, alkalmazhatjuk a tartósabb lelki mozgalmakra is,
amelyek szüntelen keletkeznek körülöttünk, épúgy az egész társadalomban,
mint szűkebb körben: a vallás, politika, irodalom, művészet stb.
területén.
Hogy a társadalmi ténynek ezt a meghatározását egy jellegzetes
tapasztalattal támogathassuk, elegendő megfigyelni a gyermekek
nevelésének módját. Ha a dolgokat úgy tekintjük, amint vannak és amint
mindig voltak, szembetünő, hogy a nevelés nem egyébb, mint állandó
törekvés a gyermeket olyan látás-, érzés- és cselekvésmódhoz juttatni,
amelyre saját erejéből nem tud szert tenni. Az élet első percétől kezdve
arra kényszerítjük, hogy bizonyos órában egyék, igyék és aludjék,
tisztaságra, csöndre és engedelmességre kényszerítjük. Később pedig
kényszerítjük mások iránt való figyelemre, a szokások, a jó módor
tiszteletére, kényszerítjük munkára stb. Ha később ez a kényszer
megszűnik, ez onnan van, hogy szokásoknak, belső indítékoknak adott
helyet, amelyek fölöslegessé teszik, de nem helyettesítik, mert belőle
jöttek létre. Igaz, hogy Spencer szerint a racionális nevelésnek ezt az
eljárást mellőzni kellene és a gyermeknek teljes szabadságot kellene
engedni; de ezt a nevelési elméletet eddig egyetlen ismert nép sem
alkalmazta gyakorlatilag, csak személyes kivánság, nem tény, amit a
megelőző tényekkel szembe lehetne állítani. Az a körülmény, hogy a
nevelés tárgya az, hogy szociális tényt alkosson, a nevelés tényét
különösképpen instruktívvá teszi; itt láthatjuk kicsiben, mi módon jött
létre a társadalmi lény a történelemben. Az a folyton ható kényszer,
mely a gyermeket környékezi, a társadalmi környezet kényszere, mely őt
saját képmására formálja. A szülők és tanítók voltaképpen csak a milieu
reprezentánsai és közvetítői.
A szociologiai jelenségeket nem csupán általánosságuk jellemzi. Az egyes
ember tudatában külön meglevő gondolat, a lelki mozgalom, mely minden
egyénnél egyformán fellép, ezért még nem társadalmi tény. Csak azért
elégednék meg az ember a meghatározásnál ezzel a jellemvonással, mert
helytelenül összezavarta őket azzal, amit egyéni inkarnációnak lehetne
nevezni. A hiedelmek, a törekvések, a kollektiv értelemben vett csoport
szokásai alkotják ezt. Azok a formák, amelyeket az egyénekre hatással
nem levő kollektiv állapotok vesznek fel, egészen más természetűek.
Természetük kettős voltát határozottan bizonyítja az, hogy a tényeknek
az a kettős nyilvánulása gyakran egymásról elkülönítve jelentkezik.
Valóban a cselekvés és gondolkodásmódok az ismétlés következtében
bizonyos állandóságot érnek el és ez, – hogy úgy mondjuk, – izolálja,
függetleníti őket azoktól az egyes eseményektől, melyeknek eredményei.
Testet, érzékelhető formát öltenek, s ez nekik sajátjuk; _sui generis_
valóságot alkotnak, mely az egyéni cselekményektől, melyben
nyilvánulnak, merőben különbözik. Az erkölcs nem csak a vele együtt járó
cselekvésben van meg immanens módon, hanem bizonyos sajátsága révén,
amire az élettanban nincs példa, egyszer s mindenkorra valami formulában
fejeződik ki; ez szájról-szájra jár, a nevelés által tovább plántálódik
és az írás megrögzíti. Ez az eredete és természete a jogi és erkölcsi
szabályoknak, a népies aforizmáknak és mondásoknak, a hitcikkelyeknek,
amelyekben a vallásos és politikai szekták megszilárdítják hiedelmeiket,
a szépízlés törvényeinek, melyeknek az irodalmi iskolák köszönik
létüket. Ezek közül a normák közül egy sem fordul elő úgy, amint őket
egyesek alkalmazzák, mivel létezhetnek annélkül, hogy valóban
alkalmaznák őket.
Kétségtelen, hogy ez az elkülönítés nem fordul elő mindig ilyen
világosan. De annak megállapítására, hogy a társadalmi tény különbözik
az egyéni megnyilvánulásoktól, elegendő, ha kétséget kizáró módon
előfordul olyan fontos és számos esetben, mint amit idéztünk. Ha nem is
lehet közvetlenül megfigyelni, bizonyos módszertani eljárásokkal gyakran
realizálhatjuk. Ennek az eljárásnak keresztülvitele elkerülhetetlen
akkor, ha a társadalmi tényt minden járuléktól meg akarjuk szabadítani
és a maga tisztaságában akarjuk megfigyelni. Vannak bizonyos lelki
áramlatok, melyek egyeseket, hely és körülmények szerint különböző
erővel sodornak például a házasságra, másokat az öngyilkosságra,
befolyásolják többé-kevésbbé a születések számát stb. Világos, hogy ezek
társadalmi tények. Első tekintetre úgy látszik, hogy elkülöníthetetlenek
azoktól a formáktól, melyeket egyes esetekben magukra öltenek. De a
statisztika módot nyújt nekünk arra, hogy izoláljuk őket. Valóban,
bizonyos mértékben elég pontosan meghatározhatók a születés, házasság és
az öngyilkosság quotiensével, vagyis azzal a számmal, amit úgy kapunk,
ha elosztjuk az évi házasságok, születések és öngyilkosságok átlag
számát az időnkint házasodók, szűlők és öngyilkosok számával.[4] Mivel
mindegyik szám különbség nélkül magában foglal minden egyes esetet,
kölcsönösen megsemmisülnek az egyéni körülmények, melyeknek részük lehet
a jelenség előidézésében. Amit ezek a számok kifejeznek, bizonyos
állapota a kollektiv léleknek.
Ezek a társadalmi jelenségek mentek mindennemű idegen elemtől. Ami
személyes megnyilvánulásukat illeti, magukban hordanak bizonyos
társadalmit, mert részben kollektiv mintaképet reprodukálnak. De
mindegyikük és pedig nagy részben, az egyénnek szervezeti és lelki
alkatától függ és a különböző körülményektől, amelyek közé került. Ezek
tehát nem tisztán szociológiai jelenségek. Egyszerre két területre is
tartoznak; socio-pszichikus jelenségeknek nevezhetnénk őket. Érdeklik a
szociológust, anélkül, hogy közvetlenül adnák a szociológia anyagát.
Hasonló kevert jelenségeket a szervezet belsejében is találunk, ezekkel
kapcsolt tudományok foglalkoznak, mint pl. a biológiai kémia.
De azt mondhatná valaki, hogy egy jelenség nem lehet kollektiv, ha nem
közös a társadalom összes tagjaival, vagy ha nem közös, következőleg
általános legalább is a többséggel. Kétségtelen; de ha általános, azért
az, mert kollektiv (vagyis többé-kevésbbé kötelező), de korántsem azért
kollektiv, mert általános. Ez a csoportnak az állapota, mely az egyes
embernél ismétlődik, mivel hatalmába jut. Megvan minden egyes részben,
mivel az egészben foglaltatik, de nem azért van meg az egészben, mert
megvan a részekben. És ez különösen azoknál a hiedelmeknél és
szokásoknál lesz kézzelfogható, amelyek az előbbi generációkból reánk
készen átszármaztak. Átvesszük és ápoljuk őket, mert egyszerre az
együttességnek és a századoknak művei lévén, sajátos tekintélyt öltenek
magukra, a nevelés pedig megtanított bennünket arra, hogy elismerjük és
tiszteljük őket. Megjegyzésre méltó, hogy a társadalmi jelenségeknek
legnagyobb része így jutott hozzánk. Sőt a társadalmi tény akkor sem más
természetű, ha már legalább is részben szüksége volt a mi
közreműködésünkre. A kollektiv érzelem, amelyet valamely sokaság
nyilvánít, nem csak azt fejezi ki, ami közös benne az összes egyének
érzelmeivel. Ez, mint már megjegyeztük, egészen más természetű dolog. A
közös élet eredője ez, az s egyének öntudatában végbemenő hatásoknak és
visszahatásoknak eredménye. És ha ez valamennyinek tudatában visszhangra
talál, annak a sajátos energiának következménye, amelyet épen az ő
kollektiv eredetének köszönhet. Az érzelmek összhangja nem valamely
önkényes vagy már előre elkészített harmóniának következménye, hanem egy
és ugyanazon erőnek, mely őket egy értelemben hozza mozgásba.
Mindegyiket az összesség ragadja magával.
Most már pontosan számot vethetünk a szociológia terrénumával. Ez a
jelenségeknek csak egy bizonyos csoportját öleli fel. A szociális tényt
annak a külső kényszernek hatalmáról ismerjük fel, amelyet gyakorol vagy
tud gyakorolni az egyénekre; és ennek a hatalomnak meglétele ismét vagy
a határozott helybenhagyás vagy pedig annak az ellenállásnak révén
nyilvánul meg, melyet a tény kifejt minden meghiúsítására irányuló
egyéni ellenállással szemben. A kiterjedés, amit a társadalmi tény a
csoport belsejében felmutat, más meghatározásra ad alkalmat,
feltételezve, hogy az előbbi fejtegetések alapján mint második és
lényeges jellemvonást adjuk még hozzá azt, hogy független az egyes
formáktól, amelyeket kiterjedés közben fölvesz. Sőt ez a második
kritérium bizonyos esetekben könnyebben alkalmazható, mint az említett.
Valóban a kényszert nem nehéz megállapítani, mihelyt az a társadalom
valamely közvetlen reakciója útján kívülről jelentkezik, mint a jognál,
az erkölcsnél, a hiedelmeknél, szokásoknál és divatoknál. De amikor
indirekt a kényszer, nem mindig vehető egykönnyen észre, mint ez a
gazdasági organizációnál történik. Az általánosság, ha tárgyilagossággal
van kapcsolatban, könnyűszerrel megállapítható. Egyébként az a második
meghatározás csak más formája az elsőnek. Mert ha a viselkedésének
valamely módja, mely az egyének tudatán kívül létezik, általánossá lesz,
ez csak kényszer útján történhetik.[5]
Most már azt a kérdést is fel lehetne vetni, hogy ez a meghatározás
teljes-e. Valóban azok a tények, amelyekből kiindúltunk, mind
_cselekvési módok_ és a fiziológia terrénumára tartoznak. Ámde vannak
kollektív _létezési módok_ is, vagyis olyan társadalmi tények, amelyek
az anatómia és morfológia területére tartoznak. A szociológia nem
mondhat le igényeiről a kollektív életnek alapjait illetőleg.
Mindazonáltal a társadalmat alkotó elemeknek száma és természete, az
elrendezés módja, a kapcsolatnak bensősége, a népesség eloszlása
valamely területen, a közlekedési útak száma és természete, a lakóhelyek
kialakulása, úgy látszik első tekintetre, hogy nem vezethetők vissza a
cselekvés, érzés és gondolkozás módjaira.
De mindamellett ezek a különböző jelenségek ugyanazt a jellemvonást
mutatják, mely nekünk a többiek meghatározására adott módot. A létnek
ezek a módjai épúgy hatalmukba kerítik az egyént, mint a szóban levő
cselekvési módok. Valóban, ha valaki meg akarja valamely társadalom
politikai felosztásának módját, a részek többé-kevésbé szoros
kapcsolatát ismerni, ezt a célt nem csupán a fizikai szemlélet és
földrajzi megfigyelés útján éri el. Mert ezek a felosztások erkölcsi
természetűek, még akkor is, ha a fizikai természetben van valamelyes
alapjuk. Ezt a szervezetet csak a közjog közvetítésével
tanulmányozhatjuk, mert ezt ez a jog határozza meg, épúgy, mint a mi
házi és polgári viszonyainkat. És ez nem kevésbé kényszerítő természetű.
Hogy a lakosság a városainkba tódul, ahelyett, hogy a falvakban
szétszóródnék, ennek az az oka, hogy van valami lelki áramlat, valami
kollektív kényszer, ami az embereket a koncentrációra kényszeríti.
Házaink formáit ép úgy nincs hatalmunkban megváltoztatni, mint
ruházatunkat; vagy legalább is az egyik ép olyan mértékben kötelező,
mint a másik. A közlekedési útak kényszerítő módon determinálják azt a
irányt, amelyben a belföldi költözködések és kereskedelem végbemennek,
sőt még a forgalomnak és vándorlásnak intenzitását is, stb. Következőleg
legfeljebb a már elősorolt jelenségeknek listájához többször
hozzáfűzhetnénk egy kategóriát, amely épenúgy felmutatja a társadalmi
tények megkülönböztető jeleit, de amint ez a felsorolás épen nem volt
teljes, ez a hozzáadás sem kötelező.
De ennek nincs is értelme, mert a társadalmi létnek ezek a módjai csak
megszilárdult módjai a cselekvésnek. A társadalom politikai
berendezkedése nem egyébb, mint az a mód, amely szerint az azt alkotó
rétegek a bevett szokás szerint élnek egymással. Ha ezek a viszonyok
hagyományos módon szorosak, a rétegek igyekeznek összevegyülni,
ellenkező esetben még jobban elkülönülnek egymástól. A lakóházaknak az a
tipusa, amelyet kénytelenek vagyunk követni, nem más, mint az a mód,
amelyet mindenki követ, s amelyet már a minket megelőző nemzedékek is
követtek házaik építésében. A kereskedelmi útak azok a medrek, amelyeket
a költözésnek, a kereskedelemnek szabályos lefolyása ásott magának.
Kétségtelen, hogyha csak a morfológiai jelenségek tudnának ilyen
állandóságot felmutatni, azt hihetnénk, hogy azok különálló fajt
alkotnak. De egy jogi szabály nem kevésbé állandó berendezkedés, mint
valamely építkezési stílus, s ez mégis fiziológiai tény. Az egyszerű
erkölcsi norma bizonyára változékonyabb, mégis sokkal merevebb formái
vannak, mint a közönséges hivatásos morálnak vagy divatnak. Van tehát a
fokozatoknak egy egész skálája, amely megszakítások nélkül a határozott
szerkezetű tényektől a társadalmi életnek ama legingadozóbb tényeiig
terjed s amelyek nincsenek valami biztos formába öntve. Csak különbségek
vannak köztük, és ezeket a szilárdság fokozatában mutatják fel.
Egyik-másiknak csak többé-kevésbé megkristályosodott léte van. Bizonyos,
hogy azoknak a tényeknek, amelyek a társadalom alapjait foglalják
magukban, meg lehetne tartani a morfológiai neveket, oly feltétel alatt,
hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanolyan természetűek,
mint a többiek. Meghatározásunk tehát a tárgyat egészben magában
foglalja és így szól: _Társadalmi tény minden olyan megszilárdult vagy
meg nem szilárdult cselekvési mód, mely az egyénre külső kényszert tud
gyakorolni,_ máskép: _az olyan tény, amely valamely adott társadalomban
keretében általánosan és úgy lép fel, hogy tulajdon és az egyéni
megnyilvánulásoktól független léte van._[6]
MÁSODIK FEJEZET. A társadalmi tények megfigyelésére vonatkozó
szabályok.
Első és alapvető törvény az, hogy _a társadalmi tényeket dolgoknak kell
tekintenünk_.