_Durkheim_ Emil kis műve, amely most második javított kiadásban kerül a
magyar olvasóközönség elé, jóval többet nyújt, mint amennyit címéből
sejthetnénk. Ebben a könyvben nem a tulajdonképeni módszertani rész a
fontos, hanem a szerzőnek sajátos, és az egész szociológiai tudományban
egyedülálló felfogása a társadalmi tényekről. Mi a társadalmi tény,
melyek ennek a társadalmi ténynek az egyéni megnyilvánulásoktól eltérő
jellemvonásai, hogyan fogjuk fel, mi módon tehetjük tudományos
vizsgálódás tárgyává ezeket az úgynevezett társadalmi tényeket, ezeknek
a kérdéseknek kifejtése, szóval a társadalmi tudománynak nemcsak
módszertani, hanem egyben ismerettani alapvetése Durkheim e művének
fontos és elsősorban figyelemreméltó tárgya. Szociológiai rendszerének
alapvető gondolatait pár szóval összefoglalhatjuk. Társadalmi tény az
emberi cselekvésnek minden olyan módja, amely az egyénre külső kényszert
gyakorol. A társadalmi tények lényege tehát a kényszer, amely kívülről
determinálja az emberi akaratot ilyen vagy amolyan cselekvésmódra.
Ezeknek a társadalmi tényeknek külön önálló és minden egyéni
megnyilvánulástól független létük van, szembehelyezkednek az egyén
akaratával, állandó nyomást, állandó kényszert gyakorolnak reá, engedni
köteles nekik, akár tetszik neki, akár nem. A társadalmi tények nem
jelentkeznek szükségképpen mindig ilyen elkülönült formában, mert amint
Durkheim az öngyilkosságról és a vallási élet kezdetleges formáiról
szóló nagy munkáiban kimutatja, individualizálódhatnak bennünk s
egyéniségünkké, énünkké válhatnak.
Hogyan közelíthetjük meg, mi módon tehetjük megismerés tárgyává az ily
módon meghatározott társadalmi tényeket – erre ez a rövid felelet: úgy
tekintjük őket, mint dolgokat. A nagynevű szerzőnek ez a tétele adott
okot legtöbb félreértésre. Dolgok alatt Durkheim termilogóiájában nem a
jelenségeknek metafizikai módon való felfogását, nem valami sajátságos,
rejtélyes, substancializált fogalmakat kell értenünk, mint ezt Durkheim
egyes kritikusai magyarázták. Dolog minden, ami tárgya a tudományos
megismerésnek. Amint a fizika, vagy a kémia vagy akár a geológia
jelenségei tárgyai lehetnek a tudományos vizsgálódásnak, ugyanígy
objektumnak tekinthetjük a társadalmi tényeket is a kuattó értelemhez
való viszonyukban. Dolog mindaz, amit az értelem csak úgy tud felfogni,
ha kilép a maga valóságából és a megfigyelés és kísérlet útján kevésbbé
érzékelhető, rejtettebb tulajdonságait is feltárjuk. Sokan
lehetetlenségnek tartották, hogy a társadalmi tényeket úgy tárgyalják
mint dolgokat, mint a fizika vagy a kémia jelenségeit, s ráfogták
Durkheimre, hogy materializál spirituális erőket. De erről szó sincs.
Ezt a lépést már megtette a tapasztalati lélektan, amely csak azóta
exakt tudomány, amióta a lelki élet jelenségeit a tapasztalati
tudományok analogiájára tárgyalja. Amióta bebizonyult, hogy a társadalmi
jelenségeket nem lehet az izolált egyén lelki tulajdonságaiból
megmagyarázni, hogy vannak jelenségek, amelyek az együttes élet
produktumai, ezt a fontos lépést a szociológiának is meg kellett tennie.
Durkheim az ő elveit munkáin szemléltette. Az «_Année sociologique_»-ben
és egyéb folyóiratokban megjelent nagyszámú értekezésén kívül három
nagyobb munkát hagyott hátra. Az első a társadalmi munka megosztásáról
szól (_De la division du travail social_, Paris, 1893), amelyen még
érezhetők a kezdet nehézségei. A másik kettő: az öngyilkosságról szóló
(_Le Suicide_, II. kiad., Paris, 1912) és vallás problémáját tárgyaló
(_Les formes élémentaires de la vie religieuse_, Paris, 1912), a
szociológiai irodalom legértékesebb termékei közé tartoznak. A vallási
élet kezdetleges formáiról írt müve Durkheimnek legnagyobb szabású,
rendszer és stílus tekintetében is legtökéletesebb alkotása.
Mintkét jelenségnél a meghatározásból indul ki. «Öngyilkosságnak
nevezünk minden olyan halálesetet, amely közvetve vagy közvetlenül olyan
pozitiv vagy negativ cselekményből származik, amelyet az áldozat maga
hajt végre, s amelyről tudta, hogy ezt az eredményt kellett
létrehoznia». Óriási történelmi, statisztikai, etnológiai és egyéb
adatra támaszkodva állapítja meg ezután az öngyilkosság különböző
típusait, kifejti a cselekmény közvetett és közvetlen okait, s végül
bebizonyítja, hogy az öngyilkossági esetek a társadalom alkatával
függnek össze, ezért szükségképpeniek és elkerülhetetlenek. A jelenség
normális mindaddig, míg felül nem mul bizonyos mértéket.
Ugyanilyen eljárás szerint ugyanazzal a mélyreható analizissel és
szintézissel tette megismerés tárgyává a vallási élet jelenségeit.
Melyek a vallási tények? Minden vallásnak legfőbb eleme vallási
hiedelem, vagy hiedelmek, ezenkívül a szokások, a szertartások, amelyek
a szentnek tartott s a többi dolgoktól elkülönített vagy tiltott
dolgokra vonatkoznak. Alapvető jellemvonása még, hogy ezek a hiedelmek
és szokások egy bizonyos közösséggé, azaz egyházzá egyesítik mindazokat
az egyéneket, akik ezeket a hiedelmeket hiszik és a szokásokat
gyakorolják. Minden vallásnak, vagy vallásrendszernek, a
legegyszerűbbnek épúgy, mint a legösszetettebbnek van egy közös
jellemvonása, az tudniillik, hogy a dolgokat két csoportra: egyháziakra
és világiakra különíti el, azaz megkülönböztet szent és profán dolgokat.
A vallásos hiedelmek tehát olyan képzetek, amelyek kifejezik a szent
dolgok természetét és a profán dolgokhoz való viszonyát. A szertartások
pedig szabályok, amelyek az embernek a szentnek tartott dolgokkal
szemben való magaviseletét szabják meg. Minden vallás eszerint szent,
azaz különválasztott és tiltott dolgokra vonatkozó hiedelmeknek és
cselekményeknek szilárd rendszere, azaz olyan hiedelmeké és
cselekvéseké, amelyek ugyanazon erkölcsi közösségben, azaz egyházban
egyesítik azokat, akik hozzájuk tartoznak. A _Spencer_ és _Tylor_-féle
animizmus néven ismert elméletet, Durkheim szerint, igazolni
lehetetlenség. Ez a tan a vallási életben realitás nélkül való
hallucinációkat lát, már pedig a vallásnak a társadalom kialakulására és
az egyetemes kultúrára való hatását nem érthetjük meg, ha az nem egyéb,
mint kósza álmoknak és illuzióknak tömege.
Durkheim kifejti ebben a legszebb és legmélyebben járó művében, hogy a
vallási élet s annak összes nyilvánulásai épen olyan adottságok, épen
olyan realitások, mint a kémia és a fizika jelenségei. A másik elmélet:
a Max-Müller-féle naturizmus épen olyan téves, mint Herbert Spencer és
Tylor animizmusa. A naturizmus azt tanítja, hogy a vallásos érzelmeket a
természeti erőknek az emberi kedélyre gyakorolt hatása hozta létre. Ha
ez igaz volna, a vallásos érzelemnek szükségképen meg kellett volna
szűnnie abban a mértékben, amint a természet megismerése előhaladt.
Durkheim a vallási élet legkezdetlegesebb formáját a totemizmust tette
vizsgálat tárgyává, még pedig azért, mert itt a jelenségek még nem
összetettek, és a vallási élet ténye ebben a kezdetleges formában
legkönnyebben szemügyre vehető. Kimutatja, hogy a totem, amely nemcsak
szimbolum, hanem szent dolog, tehát vallásos tárgy is, mi módon lett a
legkezdetlegesebb társadalmi formának a clannak szimbolumává. A vallási
élet legkezdetlegesebb formájának, a totemizmusnak, nem lehet alapja a
lélekvándorlásban való hit, s még kevésbé az állatimádás, mert a
primitiv népek totemjeiket magukkal egyenrangú társuknak tartják. A
totemből alakultak ki lassankint a magasabb vallási fogalmak: a lélek és
a szellem oly módon, hogy az emberek a szent és profán megkülönböztetést
saját énjükre is átvitték. A szent, a finom, az anyagtalan dolog lett a
szellem, ez a titokzatos szubstancia. Az emberiségnek a lélekről való
fogalma tehát kollektiv eredetű. Az egyéni lélek ugyanis egy része csak
a tömeg kollektiv lelkének, minthogy a szellem, amelyet a totem
képvisel, az egyénnek mintegy második énje.
Részletesen kifejti ezután a vallásos kultusz eredetét és természetét.
Kétféle kultusz van: a pozitiv és a negativ kultusz. Az elsőbe az
engesztelő ritusok, áldozatok, stb., a másodikba pedig a tilalom és az
abstinencia különböző nemei tartoznak. Durkheim úgy látja, hogy a
vallási élet nyilvánulásainak legfőbb célja felemelni az embert egy
magasabb életbe. Az egész vallási élet egy kívülálló hatalomban, a
társadalomban gyökeredzik, kívülről kaptuk és meg volt, mielőtt
megszülettünk volna. Az emberi létnek ez a legfontosabb ténye, mert –
mint kimutatja, – a művészet, sőt a tudomány is belőle származnak. Nem
hézagpótló, ennél jóval több, külön terrénum, s a hiedelmek külön
specifikus tapasztalaton alapulnak, amelyeknek bizonyító ereje nem áll
alantabb a tudományos tapasztalaténál, ámbár ettől merőben különböző.
Durkheim legszebb fejtegetéseinek egyike művének az a része, ahol
kifejti, hogy az intézmények a társadalom különböző berendezkedései mi
módon bontakoztak ki a vallási életből. A vallás világa nem valódi
világ, mert a vallás mindent eszményit, a jót épúgy mint a rosszat, s
ennek magyarázatát a kollektiv lélekben találja, amelynek a vallás
természetes terméke. Az ember a társasélet kialakulásával nem ismer rá
többé önmagára, átalakultnak érzi az őt körülvevő dolgokat. «Hogy számot
vethessen a sajátságos benyomásokkal, amelyet érez, a dolgoknak,
amelyekkel legközvetlenebbi viszonyban van, olyan tulajdonságokat
kölcsönöz, amilyenekkel azok nem rendelkeznek». A vallás egészben véve
társadalmi produktum, de individualizálódhat is, amint ez éppen a
legprimitivebb formánál, a totemizmusnál kimutatható.
Nemcsak a társadalom, hanem a tudomány is a vallásból bontakozott ki,
mert hiszen a tudományos gondolkodás, a tudományos logika, nem egyéb,
mint a vallásos gondolkodásnak megtisztult formája. Ez nem jelenti azt,
hogy a tudomány szükségképen tagadása a vallásnak. A vallás egy külön
létező, s amellett külön adottságoknak a rendszere, alkotó- és működő
erő, amelynek létét a tudomány nem tagadhatja, sőt feladataik különbözők
lévén, nem is pótolhatja. Mert a tudomány csak magyaráz, csak megértet,
csak megvilágít, míg a hit erőt ad és megindítja az alkotó készséget.
Igaz, hogy a tudományok előrehaladásával jelentősége esetleg csökken, de
ez nem jelenti azt, hogy megszűnik, hanem csak módosul, csak átalakul,
minthogy mindinkább az előbbinek befolyása és ellenőrzése alá kerül.
Durkheim ebben a művében tökéletesen érvényesítette, épúgy, mint az
öngyilkosságról írott tanulmányában, az ő eredeti, objektiv módszerét.
Nem kutatja a racionalisták szerint nem egyszer alantas és nevetséges
hiedelmeknek logikai vagy tudományos értékét. A vallási élet jelenségeit
dolgoknak, azaz tapasztalati adottságoknak véve, a természeti
tünemények, a fizika és a kémia jelenségeinek analógiájára teszi őket
vizsgálat tárgyává. Így állapítja meg a kezdetleges vallási rendszerek
állandó jellemvonásai alapján a hiedelmek, a ceremóniák és a kollektiv
társadalmi erők között lévő logikai kapcsolatokat. Ily módon fényesen
beigazolja, hogy a vallási és a társadalmi erők amellett hogy
egységesek, elválaszthatatlan kapcsolatban vannak egymással.
Ezek után nem kell bizonyítanunk, hogy Durkheim társadalomtudományi
rendszerét szinte egy egész világ választja el elődeitől és kortársainak
legnagyobb részétől. Amit a különböző szociológiai rendszerek eddig
alkottak, legnagyobbrészt többé-kevésbbé egyoldalú szubjektiv
értékelések, különböző koncepciók a társadalom céljáról, feladatáról, a
fejlődés irányelveiről; nem a jelenségeket magyarázzák, hanem valami
célt, valami értéket fejeznek ki, szerzőjüknek egyéni diszpoziciói,
ízlése, szóval teljesen szubjektiv természetű értékfogalmai szerint.
Sokan felismertek egyes jelenségeket, de azután általánosították és
megtették őket társadalmat mozgató erőknek. Igaza van neki abban, hogy a
társadalomtudománynak ezeket az irányait, ezeket az iskoláit nem lehet
tudományosnak nevezni. Csak néhány példát idézünk ennek az igazolására.
Itt van például a fajelmélet, annak a szociológiai iránynak
alapgondolata, amelyet anthropo-etnológiainak szoktak nevezni, s
amelynek megalapítása _Gobineau_ és _Gumplowicz_ nevéhez fűződik. A faj
rendkívül nehéz és összetett probléma. Tagadhatatlan, hogy léteznek
emberi fajok, ámbár sem az anthropológiának, sem az etnologiának nem
sikerült eddig a szigorúan tudományos értelemben vett meghatározásához
eljutni. Gobineau és Gumplowicz anélkül, hogy tisztázták volna a faj
fogalmát, megalkották a faji ideológiát, s megtették a fajt kizárólagos
állam- és társadalommozgató erőnek. Ez a tan gyakorlatban kitünően
értékesíthetőnek bizonyult. A politikusok nagyszerűen felhasználhatták a
hatalmi aspirációk igazolására. Ugyanezt elmondhatjuk többé-kevésbbé az
összes szociológiai iskolákról. Foglalkoztak ezek a tényekkel, végeztek
megfigyeléseket, gyűjtöttek adatokat, de ezek csak arra valók voltak,
hogy egy a priori elméletet, egy eszmét, egy irányelvet igazoljanak
velük. Spencer Herbert egész szociológiája tulajdonképen nem egyéb, mint
az individualizmus igazolása, egy ebben a korban előrehaladó gondolatnak
«tudományos» megalapozása. Vele homlokegyenest ellentétes elv a
marxizmus, amelyre hívei tudományos mint rendszerre esküsznek, amelyet a
szociológia egyes regisztráló napszámosai úgy tárgyalnak, mint
társadalomtudományi rendszert. A filozófiai marxizmus nagyszerű
koncepció, de vajjon tudomány-e ez? Vágyaknak, törekvéseknek összege, s
az úgynevezett tudományos érvek csak arra szolgálnak, hogy beburkolják
az érzelmeket, hogy elleplezzék a hatalmi törekvéseket, amelyeket
_Seillière_ a marxizmus kritikájában proletár imperializmusnak nevez. A
szocializmus, éppen úgy, mint az individualizmus a Durkheim-féle
objektiv szociológia szempontjából társadalmi tény és nem tudomány; mert
a tudomány számára csak mint dolog, mint a kutatásnak tárgya létezik.
Durkheim alapvető felfogása, bármily egyszerűnek lássék is, hatalmas
lépést jelent a szociológia fejlődésében. A társadalomtudomány
gyakorlati útmutatásokat adó áltudományból az ő rendszerében exakt
ténytudománnyá válik. A brilliáns nagyszerű elgondolások, a filozófiai
rendszerekre emlékeztető társadalmi rendszerek és eszmények, amelyeknek
szerzői önmagukat, a saját énjüket adták a tények megmagyarázása
helyett, egyszerű társadalmi ténnyé zsugorodnak össze.
Van egyáltalában értelme, hogy a társadalomtudomány ne gyakorlati
normákat adjon, hanem száraz ténymagyarázatot, és van ebből a köznek
valami haszna? Nagyon sok. Mert csak a tények objektiv megismeréséből
vonhatunk le hasznos következtetést az élet számára. A szubjektiv
elgondolások adhattak irányt és lendületet az emberi cselekvésnek,
hosszabb-rövidebb ideig, de viszont éppen ma látjuk, hogy az eszmék
zűrzavarában bármely társadalmi rendszerhez hasztalan fordulunk
tanácsért. A gazdasági és társadalomtudományok a mindennapi élet nagy és
megoldhatatlannak látszó problémái előtt tehetetlenül állanak. A
mindennapi tapasztalatok mutatják, hogy a ködös ideológiák, a különböző
áltudományos rendszerek milyen destruálólag hatnak ma, amikor az
emberiség kétségbeesve vágyódik valami új tan, valami új zsinórmérték
után, amely helyreállítaná a megbolygatott lelki és társadalmi
egyensúlyt. Ha a társadalomtudósok a tényekről alkotott eszméik helyett
a tények objektiv magyarázását adták volna, kiterjedtebbek, jobbak,
pontosabbak volnának a saját világunkról való ismereteink. S
tagadhatatlan, hogy a társadalmi tények exakt ismeretének birtokában
jobban eltudnánk igazodni a mindennapi élet problémáiban és biztosabban
következtethetnénk a jövőre.
_B. A._