ha hatalma csak bizonyos esetekre szól és korlátozva van. Székhelyéül
Genfet jelölték ki és titkárságot szerveztek számára. Arra sincsen
hatalma, hogy az alkotó államoknak a katonai készülődéseit ellenőrizze
vagy hogy katonai és tengerészeti vezérkart tartson a világbéke
biztosítása céljából, esetleg szükséges fegyveres együttműködésnek az
irányítására. Franciaországnak a nemzetek szövetségének bizottságába
kinevezett képviselője, Burgeois, nagyon világosan és ismételten utalt
az ilyen hatalom logikai szükségességére. Mint szónok gondolatokban
gazdag volt és hiányzott belőle a Clemenceau egyéniségének a «fűszere».
Az április 28-iki záróülést a szerződés elfogadása előtt, a Quai d’Orsay
dísztermét, a kiküldöttek E alakú asztalával, a falak mellett sorakozó
titkárokkal és tisztviselőkkel s a terem alsó végén összegyülekezett
ujságíróknak zárt tömegével, Wilson Harris nagyon tömör formában írja
le. A terem legfelső részén a «nagy három» _halk hangon szórakozott_ az
érdemes Burgeois rovására, aki teljesen feleslegesnek bizonyult
jegyzethalmazának a segítségével most már az ötödik ízben beszélt
hirhedt módosító javaslatainak az érdekében.
Ez a három ember, akinek az Úristen a legnagyobb történelmi alkalmat
adta, oly gyakran «szórakozott halk hangon» mások rovására. Keynes más
példákat is sorol fel e gyűlések gondtalanságának, kicsinyességének,
hanyagságának, figyelmetlenségének és komolytalanságának a jellemzésére.
Ez a szegényes szerződés ilyen módon került vissza Wilson elnökkel
Amerikába, ahol akkora ellenzéssel, bírálattal és módosításra irányuló
követeléssel találkozott, hogy az egyebek mellett azt is mutatta, hogy
viszonylag mennyire romlatlan az Egyesült-Államoknak a lelki energiája.
Nyilvánvaló volt, hogy Amerika népe nem hajlandó résztvenni egy olyan
társulásban, amely lényegében alig egyéb a szövetkezett
imperializmusoknak viszontbiztosító ligájánál. A szenátus megtagadta a
szerződésnek a ratifikálását és a szövetségi tanács így az amerikai
képviselők részvétele nélkül tartotta az első ülését. 1919 utolsó és
1920 első hónapjai folyamán a háború időszakának francia-barát és
angol-barát érzései nagyon különös módon változtak meg Amerikában. A
béketárgyalások az amerikaiakat nagyon kellemetlen és izgató módon
emlékeztették a nemzetközi ügyek felfogása tekintetében közöttük és az
európai hatalmak között fennálló különbségre, amelyet a háború egy időre
elfelejtetett velük. Úgy érezték, hogy sok mindenbe «belerohantak» kellő
megfontolás nélkül. Ismét hirtelen átcsaptak az elszigeteltségnek a
politikájába, amellyel 1917-ben szakítottak. 1919 vége ismét a
szenvedélyes, sőt majdnem erőszakos, de nagyon megérthető
«amerikanizmusnak» volt az időszaka, amely előtt az európai
imperializmus és az európai szocializmus egyformán gyűlöletesnek tűnt
fel. Lehet, hogy volt bizonyos szennyes elem is az amerikai törekvésben,
hogy lerázzák magukról az Egyesült-Államok által az óvilág ügyeiben
vállalt erkölcsi felelősséget és hogy így használják ki a háború által
az újvilágnak nyujtott rengeteg pénzügyi és politikai előnyöket;
alapjában azonban úgy látszott, hogy az amerikai nép széles rétegei
becsületes ösztönnel voltak bizalmatlanok, az ügyeknek javasolt új
rendezésével szemben.
XIII. A BÉKESZERZŐDÉSEK FŐBB INTÉZKEDÉSEI.[35]
Az 1919–20. évi békeszerződéseknek a főbb intézkedéseit, melyekkel a
párisi konferencia befejezte a működését, néhány térképpel jobban meg
lehet rögzíteni, mint elvont szövegekkel. Alig szükséges rámutatnunk,
hogy ezek a szerződések milyen sok kérdést hagytak rendezetlenül, de
esetleg felsorolhatjuk a legszembeszökőbb réseket, melyek a tizennégy
pontnak a konferencia megnyitásáig megmaradt tizenkét pontján ütöttek.
Majdnem az összes réseknek az alapvető okát véleményünk szerint abban
kell keresnünk, hogy a nemzeteknek, leigázott államoknak és kiaknázott
területeknek az az előzőleg már fennállott szövetsége, amelyet brit
birodalomnak neveznek, semmiféle készséget és hajlandóságot nem mutatott
arra, hogy rendszerét bármi tekintetben megnyirbálásnak vagy
átalakításnak, tengeri és légi fegyverkezését pedig bárminő
ellenőrzésnek vesse alá. Ilyen rokon járulékos természetű ok volt az is,
hogy az amerikai lélek teljesen készületlen volt az Egyesült-Államok
főhatalmát érintő bárminő beavatkozásra az újvilágban. (L. Olney
szenátor nyilatkozatát a VI. fejezetben.) A nagyhatalmak, amelyek
szükségszerűleg domináló és vezető szerepet játszottak Párisban, szintén
nem vették komolyan a nemzetek szövetségének beavatkozási jogát régebbi
rendszerükbe és így a támogatás, melyben a tervet részesítették, a
legtöbb európai szemlélő előtt furcsán hipokrita szinezetűnek tünhetett
fel; olyan volt, mintha megtartani és biztosítani akarták volna nagy
túlhatalmukat és biztonságukat, míg ugyanakkor minden más hatalmat el
akarnának tiltani minden olyan terjeszkedéstől, növekedéstől és
szövetségtől, amely velük vetélkedő és versenyző imperializmust hozhatna
létre. Azzal, hogy elmulasztottak példát mutatni a nemzetközi bizalomra,
kiölték a nemzetközi bizalomnak minden lehetőségét a Párisban képviselt
többi nemzetekből.
Még szerencsétlenebb volt, hogy az amerikaiak nem voltak hajlandók
elismerni a fajoknak a japánok által követelt egyenlőségét.
Mindezen felül a brit, francia és olasz külügyi hivatalokban az új
eszmékkel teljességgel össze nem egyeztethető erőszakos jellegű tervek
éltek. A nemzetek szövetségének, ha elfogadható értéket akar jelenteni
az emberiségre nézve, meg kell szüntetni az imperializmust; vagy nagyobb
imperializmus, a résztvevő vagy gyámsága alatt álló egyesült államoknak
az egész világra kiterjedő szabad szövetsége, vagy egyáltalán semmi; de
a párisi konferencián képviselt népek közül csak kevésnek volt meg az
erkölcsi bátorsága, hogy kifejezést adjon a szövetségi terv ezen
nyilvánvaló következésének. Azt akarták, hogy ugyanegy időben meg
legyenek kötve, de szabadok is legyenek, örökre biztosítani akarták a
békét, de ők maguk a kezökben akarták tartani a fegyverüket. A
nagyhatalmi időszaknak régi hódító terveihez képest, az április 28-iki
nyomorúságos kis újszülöttnek reménybeli cselekvési körét nagyon
elhamarkodva és szűkkeblűen szabták meg. Úgy tettek, mintha az újszülött
és még alig lélekző szövetség a fogoly pápának semmivel sem törődő
bőkezűségével osztogatná «a megbízásokat» a régi imperializmusoknak,
amelyeket az új Herkules, akire vágytunk, bizonyára a bölcsőjében
megfojtott volna. Nagybritannia tág «megbízásokat» kívánt magának
Mezopotámiában és Kelet-Afrikában; Franciaország ugyanazt akarta
Sziriában. Olaszország az Egyiptomtól nyugatra és délkeletre elfoglalt
területeket szintén a népszövetség megbízása alapján akarta megtartani.
Világos, hogyha azt a vézna csecsemőt, akit genfi bölcsőjében a
titkárság az élet némi látszatára dédelgetett, eléri a nem őszinte
szenvedélyből született intézménynek gyermekkori gyengesége, mindezek a
«megbízások» nyilt hódításokká változnak. Emellett a konferencián az
összes hatalmak teljes erejükkel igyekeztek maguknak stratégiai
határokat biztosítani, ami a legvisszataszítóbb jelensége volt az
egésznek. Mi szüksége van egy államnak stratégiai határra, ha nem akar
háborút? Ha ezen a jogcímen Olaszország leigázott német lakosságot
követelt a maga számára Dél-Tirolban, leigázott délszlávokat Dalmáciában
és ha a kis Görögország csapatokat kezdett partra szállítani
Kis-Ázsiában, sem Anglia, sem pedig Franciaország nem utasíthatták
vissza a millennium előtti rendszernek ezeket a kitöréseit.
Nem szándékozunk e helyütt részletesen ismertetni, hogy Wilson elnök
miként engedett a japánoknak és egyezett bele, hogy a japánok lépjenek a
németek helyébe Kiaocsauban, amely kínai terület, hogy a tiszta német
Danzig városát, ha nem is jogilag, de gyakorlatilag miként csatolták
Lengyelországhoz s hogy a hatalmak miként folytattak vitákat az ezen
példákra hivatkozó olasz imperialisták követeléseiről, akik Fiumét
akarták megkaparintani és a délszlávokat megfosztani az Adriának egy jó
kikötőjétől. Az egyszerű megemlítésen kívül azokat a bonyolult
intézkedéseket és jogi magyarázatokat sem ismertetjük, melyekkel a
teljesen német Saar völgyét Franciaország birtokába juttatták, vagy az
önrendelkezési jognak teljesen igazságtalan megsértését, amely
Német-Ausztriának megtiltotta, bár egészen természetes és méltányos,
hogy egyesüljön Németország többi részével. Az 1919–20. évnek ezek az
égető kérdései, melyek megtöltötték az ujságokat, foglalkoztatták a
politikusok gondolkozását és papirkosarainkat megtöltötték a
propaganda-irodalomnak a termékeivel, ma már nagyon átmeneti jellegű
ügyeknek tetszhetnek ezen idők nagyobb mozgalmai mellett. Mindezek a
viták, a fáradt és ingerült emberek gyanakvó és szeszélyes
igazságtalanságaihoz hasonlóan, abban a mértékben veszthetik el
jelentőségüket, amint a világ hangulata javul s a nagy háborúnak és az
azt követő értéktelen békének a tanulságait az emberiségnek egyetemes
gondolkozása kezdi megemészteni.
Az olvasó számára elegendő, ha a békeszerződés által teremtett új
határokat összehasonlítja Európának a természetes politikai térképével.
Hogy bárminő nemzetek szövetségét kielégítő módon meg lehessen alkotni,
annak előfeltétele, hogy mindegyik nép teljes ura legyen a saját
háztartásának.
Esztelenség volna, ha e szerződések miatt kétségbeesnénk az emberiség
jövője felett s ha egyébnek tekintenők őket első gyenge kisérletnél a
világ ügyeinek rendezésére. Ha így cselekednénk, az annak a
feltételezését jelentené, hogy Franciaországban, a nemes elképzeléseknek
az országában nincsen jobb egyéniség Clemenceaunál, Amerikában erősebb
és bölcsebb Wilson elnöknél, Nagybritanniában pedig maradandóbb Lloyd
George kelta vonásainál. Az a méltatás, melyben ezt a három
személyiséget részesítettük, nem azt célozta, hogy a jelentőségüket
növelje, hanem hogy jelentéktelenségüket kidomborítsa s hogy az
olvasóval felérzékeltesse, hogy minden, amit cselekedtek, mennyire
ideiglenes és esetleges a világtörténelem szempontjából.
Államférfiaktól, egyes emberektől vagy egyes embereknek csoportjaitól,
sőt államoktól és szervezetektől, megállapodásoktól és szerződésektől
nem függhet többé fajunknak a jövője. Az 1919. év nem volt az alkotásnak
és a döntésnek az esztendeje, hanem csak a teremtő erőfeszítés hosszú
napjának vigasztalan első hajnali szürkülete. A tizek, a négyek, a «nagy
három» tanácskozásai nyomát sem árulták el az alkotó erőnek; a lángoló
világosság nem élt Versailles embereiben; a hajnalhasadás szürkülő fény
gyanánt inkább a helytelenítő bírálatban nyilatkozott meg, amely
beszüremkedett az ablakredőnyökön és elhalványította a régi
diplomáciának leégő gyertyáit, mikor a konferencia ásítozott és végéhez
közeledett. Itt nem történt alkotás. De a gondolkozásnak nagy folyamata
megy végbe az egész világon; minden országban sok ezer férfi és nő,
nagyrészt hírnélküliek és ismeretlenek, ébred felelősségének a tudatára,
tanul, gondolkodik, ír, tanít, tömörül, módosítja a téves benyomásokat,
harcba száll a hamis gondolatokkal, kisérli, hogy megtalálja és hirdesse
az igazságot; ezekbe kell vetnünk a bizodalmunkat, az élő bizodalmunkat,
hogy életképesebb tervvel lehet helyettesíteni az első, csenevész
nemzetek szövetségét s a szerződések toldozott-foldozott és vigasztalan
szövevényét, melyet ideiglenesen rádobtak világunk szomorú
meztelenségeire.
XIV. JÖVENDÖLÉSEK A LEGKÖZELEBBI HÁBORÚRÓL.
Hogy a világ ügyeit 1919–20-ban nem sikerült kielégítőbb módon rendezni,
miként már utaltunk rá, annak a szellemi és erkölcsi elernyedésnek volt
a jelensége, amely a nagy háborúnak a túlfeszültségéből eredt. Az üde
kezdeményezésnek a hiánya jellemző a fáradt időszakokra; a változtatásra
való puszta képtelenségből kifolyólag mindenki egy ideig a szellemi
megszokásnak és a multnak a csapásán halad.
Semmi sem bizonyítja jobban ezt a fáradt erőtlenséget, mint a katonai
tekintélyek ez időből való nyilatkozatai. A világháborúról adott rövid
ismertetésünket nagyon jellegzetes módon kerekre kiegészíti és a világ
elé táruló kérdéseket teljessé teszi, ha nagyon rövidre összefoglalva
ismertetjük azt az előadást, melyet Londonban 1919 decemberének egyik
napján, a Royal United Service Institutionban, tábornagyok, tábornokok,
vezérőrnagyok összejövetelén tartott Sir Louis Jackson vezérőrnagy. Az
elnöki széken Peel lord, a brit hadügyi államtitkár ült s az olvasónak
maga elé kell idézni az épületnek nem túlságosan nagy, de méltóságteljes
üléstermét s mindezeket az előkelő, komoly, katonás arcokat, amint
hallgatagon figyelnek az előadó szavaira, aki bizonyos leplezett
lelkesedéssel írja le a katonai tudománynak valószínű technikai
fejlődését a «legközelebbi háborúban».
Kint, a Whitehall esti félhomályában, hömpölyög London forgalma, nem
olyan áradatszerű ugyan, mint 1914-ben, de még mindig elég nagyarányú;
az omnibuszok túl vannak zsúfolva, mert a számuk megcsappant s a
tömegnek a ruházata általában kopottasabb. A Whitehallon kissé távolabb
lefelé áll egy ideiglenes alkotmány, a Cenotaph, talapzatán hervadó
koszorúknak, virágcsokroknak és más ilyesféléknek fojtón illatos nagy
tömegével, a birodalom nyolcszázezer fiatal emberének a halotti emléke,
akik elestek a nemrég véget ért küzdelemben. Egyesek friss virágokat és
koszorúkat raknak az emlékre. Vannak közöttük, akik sírnak.
Gondolatainkban elkalandozunk ezen az összejövetelen túl Londonnak
szürke rengetegébe, amelyben annyi ember verődött össze, mint soha
azelőtt; mindnyájának megdrágult a napi betevő falatja, keresete pedig
bizonytalanabb, mint valaha. De nem feledkezhetünk meg az enyhítő
fényoldalakról sem; a Regent Street, Oxford Street és Bond Street
hemzsegnek az üzleteket látogató közönségtől, zsúfolva vannak az új
automobiloktól, tudnunk kell ugyanis, hogy nem mindenki veszít a
háborúban. Londonon kívül a vidék éjszakába merül s a keskeny tengeren
túl Észak-Franciaország és Belgium el van pusztítva, Németországban a
csecsemőknek ezrei tej hiányában sinylődnek és pusztulnak, egész
Ausztria pedig éhséggel küzködik. Azt mondják, hogyha gyors amerikai
segítség nem érkezik, Bécs lakosságának a fele tavasz előtt éhen
pusztul. A félhomálynak e halvány sávjain túl Oroszországnak a
sötétsége. Ott már nincsenek gazdag emberek, akik vásárolnak és katonai
tekintélyek, akik előadást tartanak a legközelebbi háborúról. A jeges
Pétervárott kevés az élelmiszer, kevés a fa és nincsen szén. Délnek,
ameddig csak a hómező terjed, Oroszország összes városai hasonló
állapotban vannak, Ukrániában és délen pedig egy rendszertelen és
piszkos háború vonaglik végsőket. Európa a csőd szélére jutott, népének
zsebe tele van papirpénzzel, melynek vásárló értéke csökken, mialatt az
ember egyik helyről a másikra megy.
De térjünk vissza Sir Louis Jacksonhoz a Royal United Service
Institution fényesen megvilágított termében.
Azt fejtegeti – a _Times_ másnap reggeli tudósítását követjük, – hogy
csak az előestéjén vagyunk a haditudomány legnagyobb arányú
megváltozásának, melyet a világtörténelem ismer. A _mi_ kötelességünk
tehát, – a _mi_ alatt természetesen a brit birodalom és nem az egész
emberiség értendő, – hogy nekilássunk a fegyverkezésnek és vezető helyre
kerüljünk; ez az általánosságban való nemes bevezetés. «Szükséges, hogy
új fegyverekről gondoskodjunk… Az a nemzet, amely ezt legjobban
megteszi, a legelőnyösebb helyzetben lesz a legközelebbi háborúban.
Voltak emberek, akik hangosan követelték a fegyverkezések korlátozását…»
(Ebben azonban a lövészárok-utánpótlási ügyek igazgatója tévedett. Az
egyszerű, lágy és ostoba lelkek csak a cenotaph előtt zokogtak, mert
bátyjuk vagy atyjuk elesett.)
Sir Louis azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy a hadviselés
művészetét illetőleg egyik legnagyobb változás a mechanikai szállítás
terén várható. A tankot hálátlansággal kezelte. Ezek a katonai urak
hálátlanok egy találmánnyal szemben, amely a győzelembe taszította és
lökte őket, majdnem akaratuk ellenére. A tank, mondotta Sir Louis,
«gyerekség… Lényegbevágó jelentősége», hogy a mechanikai szállítást
függetlenítette az utaktól. Azelőtt menetelő hadseregek csak az utakat
tudták használni; most tank-rendszerű lánckerekeken nyilt rendben és
széles arcvonalon haladhatnak, szállíthatják az ágyúkat, lőszert,
felszereléseket, hídépítő anyagokat, tutajokat, embereket, közben
felszántják és legázolják a kerítéseket, árkokat, szántóföldeket s
általában a termő területeket. A hadseregek szabadon vonulhatnak a
földeken keresztül s csak port és hamut hagynak maguk után.
Képzeletünket Sir Louis így kalauzolja el a valóságos
ellenségeskedésekig.
Sir Louis a gáz használata mellett nyilatkozott. A gázt különösen
büntető expediciók esetében tartotta alkalmazandónak. E pontnál
hallgatóit majdnem a szentimentalizmusnak az árnyalatával riasztotta meg
és ejtette zavarba. «Esetleg _lehetséges_, – mondotta, – hogy olyan
egyezmény jön létre, amely megtiltja a felesleges szenvedést okozó gázok
használatát.» Itt azonban nem annyira a feje, mint inkább a szíve
beszélt; tudnia kellett ugyanis, hogyha bármilyen törvény vagy
jogszabály annyira korlátozhatja a háborút, hogy eltiltja valamely
gyilkoló eszköznek a használatát, akkor korlátozhatja a háborút egészen
a teljes eltiltásáig is. És hova jut akkor Sir Louis Jackson egész
hallgatóságával egyetemben? A háború háború; egyetlen törvénye az, hogy
az ellenség erőit a legteljesebb mértékben el kell pusztítani. A
háborúban a humanizmusnak és igazságnak minden szempontja ennek a
törvénynek van alárendelve.
A gázról Sir Louis a levegőre tért át. Megjósolta ezen a téren «a lehető
legnagyobb haladást… Felesleges egyelőre töprenkednünk a légi naszádokon
és valóságos repülő erődökön, de húsz esztendőn belül a légi haderők
előirányzata a legfontosabb tétele lehet hadi készülődésünknek».
Megvitatta a kereskedelmi repülőgépeknek bombavetési és felderítő
célokra való átalakítását s annak szükségességét, hogy állandóan
tekintélyes számú különleges típusú hadi repülőgép álljon készenlétben.
Előadta az okait, melyek alapján azt kell feltételeznie, hogy a
legközelebbi háborúban a bombavetőknek nem lesznek a mostanihoz hasonló
nagy célpontjaik a hadseregek arcvonala közelében s így ha jobb
eredményeket akarnak elérni, messzebb kell menniök s a nagy központokat
kell bombázniok, «ahol a hadsereg szükségleteit állítják elő s a
csapatok kiképzése történik». Mint mindenki tudja, aki Londonban vagy
Anglia keleti részében tartózkodott 1917–18 folyamán, ez mindenkinek és
minden lakott helynek a válogatás nélküli bombázását jelenti.
Kétségtelen az is, hogy ezeknek az inas-esztendőknek a bombavető
művészete gyerekjáték lesz a «legközelebbi háború» bombázásához képest.
Megszámlálhatatlanul több lesz a repülőgép s nagyobbak és veszélyesebbek
a bombák…
Tovább haladva fejtegetéseinek a során, Sir Louis megemlítette «London
nagyobb részének» az elpusztítását, mint a bekövetkező küzdelem egyik
eshetőségét. Erre építette fel kicsúcsosodó morálját, hogy a legnagyobb
fizetést, a legnagyobb tekintélyt és a legszabadabb költekezést kell
megadni a katonai uraknak. «Az ilyen célokra felhasznált kiadás
természeténél fogva feltétlenül szükséges biztosítás.» Saját külön
hallgatósága ebben a legmelegebben egyetértett vele. A hozzászólások
során pedig egy bizonyos Stone nevű vezérőrnagy, némileg megfeledkezve
szavainak a tulajdonképeni forrásáról,[36] azon reményének adott
kifejezést, hogy ez az előadás «kezdete lesz annak, hogy ne a nemzetek
szövetségében bizakodjunk, hanem saját hatalmas kezünkben és kinyujtott
karunkban!»
Tovább azonban nem akarunk foglalkozni ennek az álomnak a részleteivel.
Soha ugyanis képtelenebb utópiát nem rajzoltak ennél a megjövendölt
világnál, melyben alig volna valami félig-meddig biztonságban a nagyon
gondosan fedezett és elrejtett főhadiszálláson kívül s amelyben
megszámlálhatatlan repülő szakadatlanul bombázná a hadviselő országokat,
nagy hadseregek pedig széles vonalban sorakoztatott tank-rendszerű
szállító alkalmatosságokkal gördülnének előre-hátra s a földi mezőket
véres iszappá változtatnák. Ilyen dolgok számára a világnak nem maradt
ereje és akarata. Tábornokoktól, akik nem tudják előrelátni a tankokat,
nem lehet várni, hogy előrelássák és megértsék a világ csődjét; még
kevésbbé tudják megérteni a katonai műveleteknek a közönséges emberek
ingadozó hangulatában jelentkező korlátait. Nyilvánvalóan az United
Service Institutionnak a katonai tekintélyei még azt sem tudták, hogy a
háború úgy éri el a célját, ha bizonyos lelkiállapotot idéz elő az
ellenségnél s ha bizonyos lelkiállapot támogatja. Sir Louis
számításainak legfontosabb elhanyagolt tényezője az, hogy nincs egyetlen
nép, amely hajlandó volna állani az általa tervezett háborút, nincs
egyetlen nép, még a mai győzők oldalán sem. Észak-Franciaország, Anglia
délkeleti és Olaszország északi része megtanulták, hogy a «legközelebbi
háborúban» a győztes épen úgy ki lesz téve a bombázásnak és
pusztulásnak, mint a legyőzött. Jöhet egy olyan korszak, melyben a
háborúktól meggyötört nép nem tesz különbséget katonai urak között ezen
vagy azon az oldalon s úgy támad rájuk, mint az emberiség közös
ellenségeire. Az 1914–18. évi háború a nyugati népek katonai
erőfeszítésének a legmagasabb foka volt, melyet azért küzdöttek, még
pedig jól küzdöttek végig, mert azt hitték, hogy azért harcolnak, hogy
véget vessenek a háborúnak. A német imperializmus, a közoktatásnak
szervezett befolyásolásával és szoros szövetségben a hódító
kommercializmussal, vereséget szenvedett és megszünt. Nagybritannia,
Franciaország és Olaszország militarizmusa és imperializmusa, ha
összehasonlítással élünk, viszonylag gyenge, züllött és züllesztő
formában élték túl a háborút. Csökevények, melyek megmaradtak a nagy
háború után. Elvesztették a meggyőző erejüket. Még megvannak,
egyszerűen, mert hiányzik a képesség, mely végezne velük. Nincs kormány
Európában, mely ugyanolyan mértékben tudná népét besorozni és a
lőszergyárakba vinni, mint 1914–18-ban történt. A világunk még nagyon
gyenge és erőtlen, de háborús láza már elmult. Hőmérséklete a normális
alatt van. Hosszú időre alig hihető, hogy ismét úrrá legyen rajta a
háborús láz. A háború előfeltételeiben beállott változások sokkal
mélyebbek, mint a Sir Louis Jacksonhoz hasonló katonai tekintélyek
elképzelik.[37]
XV. A VILÁG LELKIÁLLAPOTA 1920-BAN.
A nagy katasztrófának ez a vázlatos ismertetése nem volna teljes, ha
legalább néhány szóval nem adnánk számot arról a lelkiállapotról,
melyben befejezése hagyta az emberiséget. Fajunk története az utolsó
néhány ezredév folyamán nem egyéb a lelkiállapotok fejlődésénél,
váltakozó egymásutánjánál s a belőlük származó cselekvéseknél. Az emberi
történelem lényegében eszmék története és a háborúnak borzalmas
tapasztalatai e tekintetben korszakalkotó jelentőségűek. A lefolyt hat
esztendő alatt a megszokott gondolatoknak, előítéleteknek és szellemi
korlátoknak összeomlása példátlanul áll a történelemben. Soha azelőtt
nem volt eset ekkora és ilyen általános lelki eltávolodásra megszokott
és elfogadott dolgoktól. Soha azelőtt az emberiség ily nyiltan nem
került szemtől-szembe közös érdekével és közös sorsával. Jóformán még
alig kezdjük felérzékelni, hogy a háború előtti világ mennyiben ért
véget örökre és mennyiben kezdődött teljesen új világ. Csak kevesen
kezdték közülünk mérlegelni a tulajdon lelkükben végbement változást.
De egészben véve, a mozgató erőknek és gondolatoknak nagy örvénylése és
visszaáramlása mellett is, észlelni lehet a haladást a kollektiv
szükséglet felismerése és az egész emberiségre kiterjedő kollektiv
erőkifejtés lehetősége irányában. A halál, pusztulás, éhség és betegség
lettek úrrá napjainkon; a világ tele van testi szenvedésekkel, de
mutatkozik a szellemi ébredés, mely hivatva lesz, hogy szembeszálljon
velük.