látkörűség és az önhittségnek bizonyos gyanúja vette körül; az
Egyesült-Államok népének abban a nemzedékében, melynek számára ez a nagy
alkalom kínálkozott, – biztonságban született s gazdagságban és
amennyire a története terjed, tudatlanságban felnövekedett és az Európát
megkomolyító tragikus eseményektől távolálló nemzedék lévén, – bizonyos
felületesség és lelki könnyelműség volt tapasztalható. Nem mintha az
amerikai nép természeténél fogva és szükségszerűleg felületes volna,
hanem őket sohasem bántotta erősebben a gondolat, hogy van a magukénál
is nagyobb emberi társadalom. A lelki és nem az erkölcsi tényezők
okozták náluk ezt a felületességet. Az egyik oldalon volt az új világnak
ez az új népe a békének és az egész világra kiterjedő igazságnak új,
nemesebb és szebb gondolataival, a másik oldalon a nagyhatalmi
rendszernek régi, elkeseredett bonyodalmakban leledző népeit; az előbbi
nyers és majdnem gyermekies volt óriási tapasztalatlanságában, az
utóbbiak tapasztaltak, gyűlölködők és makacsok. Az új korszak e nyers
idealista fiatalságának összeütközését a régi idők tapasztalt
érettségével, évekkel ezelőtt a nagy regényíró, Henry James, _Daisy
Miller_ című nagyon jellegzetes történetében tárgyalta. Egy becsületes,
bizakodó, széplelkű, de gyanakvás nélküli, őszinte hajlamú amerikai
lánynak a megható története, aki kellemes napokat akar tölteni Európában
s rohamosan a rosszba bonyolódik és sülyed és végül a régi világ
zűrzavaros bonyodalmai és makacs korlátozottságai a megváltó halálba
sodorják. Ennek a tárgynak ezer változata van a való életben, ezrével
vannak ilyen transatlanti tragédiák s Wilson elnöknek a története csak
egy a sok között. De ha a régi ragály megfertőzte is az új dolgot, nem
szabad feltételeznünk, hogy ez az újnak a sorsát véglegesen meg is
pecsételte.
Alig hihető, hogy tévedéseknek kitett emberi lény, aki rettenetesen
nehéz körülmények között nyilvánvalóan a legjobbat akarta, valaha is ki
lett volna téve Wilson elnökhöz hasonló kicsinyes, kutató és könyörtelen
bírálatnak. Hibáztatják és úgy látszik, hogy jogosan hibáztatják, hogy a
háborút és a megkezdődő béketárgyalásokat teljesen pártpolitikai
alapokon vezette. Ő megmaradt az amerikai demokrata-pártot képviselő
elnöknek, mikor a körülmények úgy alakultak, hogy az emberiség egyetemes
érdekeinek legyen a képviselője. Meg sem kisérlette, hogy egy időre
túltegye magát a pártszempontokon és hogy megkisértse az együttműködést
olyan nagy amerikai vezéremberekkel, mint Roosevelt és Taft volt elnökök
és a hozzájuk hasonlók. Nem használta ki teljesen az Egyesült-Államoknak
óriási erkölcsi és szellemi erőforrásait; az egész ügyet nagyon személyi
módon kezelte és tisztán közvetlen hozzátartozóival vette körül magát.
Még nagyobb tévedése volt, hogy személyesen jött el a békekonferenciára.
Csaknem minden hozzáértő bírálója abban a véleményben van, hogy
Amerikában kellett volna maradnia és Amerikát megszemélyesítve, csak
néha kellett volna megszólalnia, ahogy egy nemzet beszél. A háborúnak az
utolsó éveiben valósággal példátlan helyzete volt az egész világban.
Dillon a következőket írja:[31] «Európa, mikor az elnök a partjára
lépett, olyan volt, mint a fazekas alkotó keze számára kész agyag. Soha
azelőtt a nemzetekben nem volt ekkora hajlandóság, hogy kövessék azt a
Mózest, aki elvezeti őket az igéret földjére, ahol nincsenek háborúk és
ismeretlenek a blokádok. Gondolkozásukban úgy élt, hogy ő lesz a
hivatott vezető. Franciaországban az emberek félő tisztelettel és
rajongással hajlottak meg előtte. Munkásvezérek mondották nekem
Párisban, hogy örömtől könnyeztek a jelenlétében és hogy bajtársaik
tüzön-vizen készek lettek volna keresztülmenni, hogy nemes terveit
megvalósítani segítsék. A neve égi harsona volt Olaszország
munkásosztályai előtt, melynek zengésére megujúl a föld. A németek mentő
horgonyt láttak az emberi tanításában. A félelemnélküli Muehlon
kijelentette: «Ha Wilson elnök üzenetet küldene a németeknek és szigorú
ítéletet róna rájuk, lemondóan és ellentmondás nélkül alávetnék magukat
és munkához látnának.» Németausztriában a megváltónak a híre környékezte
s nevének a puszta említése balzsamot jelentett a szenvedőkre s a
bánatnak a megszünését a sinylődőkre…»
Ilyen volt a hallgatóságnak a túlzott várakozása, mely előtt Wilson
személyesen akart bemutatkozni. 1918 decemberében a _George Washington_
fedélzetén érkezett meg Franciaországba.
Magával hozta a feleségét. Olyasvalami, ami kétségtelenül tökéletesen
természetes és rendjén való dolognak tetszik minden amerikai előtt.
Amerika képviselői közül sokan szintén magukkal hozták a feleségüket.
Ezek a hölgyek szerencsétlen módon saját társaságuknak a légkörét, sőt
az utazó-turistáknak a légkörét vitték bele a világ ügyeinek a
rendezésébe. A szállítási eszközök nagyon szűkösek voltak, a legtöbbjük
azonban kiváltságos mivoltának ragyogó légkörében érkezett Európába. Úgy
jöttek, mintha szórakozni jöttek volna. Azt mondták róluk, hogy Európát
szokatlanul érdekes körülmények között akarják látni. Útközben meg
akarták látogatni Chestert, Warwickot vagy Windsort, mert máskor esetleg
nem nyílik ismét alkalmuk e híres helyeknek a meglátogatására. Fontos
tárgyalásokat félbeszakítottak, valamely régi históriai kastély
meglátogatásának a kedvéért. Kicsinyesnek tünhetik fel ilyesminek a
felemlítése a nagy katasztrófának a történetében, de az ilyen aprólékos
emberi dolgok vitték bele az eredménytelenségnek a miazmáját az 1919.
évi békekonferenciába. Nagyon rövid idő alatt mindenki rájött, hogy
Wilson nem az emberiségnek a reménysége, hanem megelégedett turista,
akit feleségével együtt a képes lapok mosolyogva mutatnak be koronás fők
csoportjában és más irigylésreméltó társaságban… Miután ez megtörtént,
utólag nagyon könnyű bölcsnek lenni és megállapítani, hogy neki nem
kellett volna átjönni Európába.
Az emberek, akikkel legtöbbet kellett tárgyalni neki, mint például
Clemenceau, Lloyd George és Balfour, Sonnino és Orlando, az övétől
nagyon eltérő történelmi hagyományokban nevelkedtek fel. Egy tekintetben
azonban hasonlítottak hozzá és számíthattak a rokonszenvére. Ők is
pártpolitikusok voltak, akik országukat a háború ideje alatt vezették.
Hozzá hasonlóan ezek is elmulasztották az alkalom megragadását, hogy az
ügyek rendezésébe hivatottabb embereket is belevonjanak. «Tisztára
ujoncok voltak a nemzetközi ügyekben. A földrajz, néprajz, lélektan és
politikai történelem lepecsételt könyv volt a számukra. Akárcsak a
louvaini egyetem rektora, aki midőn a görög nyelv tudása nélkül az élére
került ennek az intézménynek, azt mondotta Oliver Goldsmithnek, hogy nem
látja be a tanításának a szükségességét, az államoknak ezek a vezető
emberei is, miután saját országukban a legmagasabb polcra jutottak, úgy
hogy alig konyítottak valamit a nemzetközi ügyekhez, nem fogták fel a
hozzáértésnek a szükségességét, vagy mulasztásuk jóvátételének a
lehetetlenségét, mikor már benne voltak az ügyekben…
Ami bennük hiányzott, azt ugyan nagyon lényegesen pótolni lehetett
volna, ha segítőtársakul náluk arra szerencsésebb adományokkal bíró
embereket választottak volna ki. De ők tudatosan a középszerűségeket
válogatták maguk köré. A nagy szellemeknek jellemző vonásuk, hogy jól
akarják kiszolgáltatni magukat, de a konferencia meghatalmazottait nem
ez jellemezte. Messze a háttérben voltak közülök néhánynak
hozzátartozója vagy alkalmi sugója, akiknek tanácsait meg szokták
hallgatni, de legtöbb segítőtársuk, akik a világ szinpadának mesterséges
fényében mozogtak, bátortalan volt és gerinctelen.
Mikor a főbb kormányoknak a fejei burkoltan azt a jogot követelték, hogy
meghatalmazott képviselői legyenek az egész emberi nemnek és határtalan
hatalommal ruháztassanak fel, érdemes megemlíteni, hogy e követelés
ellen a népre támaszkodó sajtó erősen tiltakozott. A tömegek által
olvasott ujságok kezdettől fogva tiltakoztak a miniszterelnökök
diktátorsága ellen és csak Wilsonnal tettek kivételt…»[32]
Részletezés helyett elég arra utalnunk, hogy a békekonferencia
lassankint a tizek tanácsából a négyek tanácsává (Wilson, Clemenceau,
Lloyd George és Orlando) zsugorodott össze s hogy a konferencia az
emberiség jövőjének őszinte és nyilt megvitatásából mindinkább régi
rendszerű diplomáciai összeesküvéssé alakult át. Nagyok és csodálatosak
voltak a reménykedések, melyek Párisban összpontosultak. «A
konferenciának a Párisa megszünt Franciaország fővárosa lenni. Nagy
nemzetközi karavánszeráj lett belőle, mely az életnek és a nyüzsgésnek
szokatlan jelenségeitől volt terhes, telve négy földrész fajainak,
törzseinek és nyelveinek a képviselőivel, akik eljöttek, hogy figyeljék
és várják a rejtelmes holnapot.
A szétfolyó képbe az ezeregy éjszaka hangulatát vitték bele a különös
látogatók Mongolországból és Kurdisztánból, Koreából és
Asszerbaidzsánból, Örményországból, Perzsiából és Hedzsászból, –
utóbbiak patriárka-szakállal és hajlott sasorral, – mások a sivatagokról
és oázisokról, Szamarkandból és Bokharából. Turbánok és fezek,
cukorsüvegekhez hasonló kalapok, püspöki mitrákhoz hasonló fejfödők, az
örök béke előestéjén az új államok hadsereg-embriói számára átalakított
régi katonai egyenruhák, hófehér burnuszok, lebegő köpenyek s a régi
római tógára emlékeztető festői öltözékek hozzájárultak a valószerűtlen
álomvilág légkörének a megteremtéséhez abban a városban, ahol a
legvisszataszítóbb valószerűségek voltak a napirend s az alkudozás
tárgyai.
Ezekhez járultak a vagyon, a tudás s az ipari vállalkozás képviselői, az
új erkölcsi rend magvetői, a gazdasági érdekképviseletek tagjai az
Egyesült-Államokból, Nagybritanniából, Olaszországból, Lengyelországból,
Oroszországból, Indiából és Japánból, a naftaipar és távoli szénbányák
képviselői, zarándokok, fanatikusok és szélhámosok a szélrózsa minden
irányából, valamennyi hitfelekezet papjai, minden tanítás hirdetői, akik
tarka változatosságban keveredtek fejedelmekkel, tábornagyokkal,
államférfiakkal, anarkistákkal, építőkkel és rombolókkal. Mindnyájan
közel akartak lenni a kohóhoz, amelyben az új világ politikai és
társadalmi rendszerét olvasztják és formába öntik. Sétáimban, lakásomon,
vendéglőkben napról-napra találkoztam olyan országok és népek
kiküldötteivel, melyeknek azelőtt a nevét is ritkán lehetett nyugaton
hallani. A fekete-tengeri görögökből álló küldöttség keresett fel,
beszéltek régi városaikról, Samsunról, Tireboliról, Kerassunról és
Trapezuntról, ahol évek előtt tartózkodtam s előadták, hogy független
görög köztársasággá akarnának szervezkedni s eljöttek, hogy óhajtásukat
érvényesítsék. Az albánokat egyik részről régi barátom, Turkhan pasa,
másik részről Esszad pasa képviselte, az első Olaszország
protektorátusát óhajtotta, az utóbbi a teljes függetlenséget. Kínaiak,
japánok, koreaiak, hinduk, kirgizek, cserkeszek, mingréliek, burjátok,
malájok, négerek és negroidok Afrikából és Amerikából, egyaránt voltak
találhatók a fajoknak és nyelveknek Párisban összeverődött tömkelegében,
hogy várják a világ politikai rendszerének az újjáépítését és hogy
lássák, ők hol kapnak benne helyet…»
Wilson elnök ebben a tömkeleges, káprázatos, száját az új világra kitátó
Párisban jelent meg, ahol az összpontosult erőkön egy nála minden
tekintetben kicsinyesebb és összehasonlíthatatlanul erőszakosabb
személyiség uralkodott, Clemenceau francia miniszterelnök. Wilson elnök
javaslatára Clemenceaut választották a konferencia elnökévé. «Külön
adózás volt ez – mondotta Wilson elnök – Franciaország szenvedéseiért és
áldozataiért.» És szerencsétlenségre ez adta meg az alaphangot az egész
konferenciához, melynek egyedüli feladata lett volna, hogy az emberiség
jövőjét tartsa szem előtt.
Clemenceau György Benjámin régi ujságírópolitikus volt, a visszaélések
nagy leleplezője, nagy kormányfelforgató, foglalkozására nézve orvos,
aki városi tanácsos korában ingyen klinikát tartott fönn, egyebekben
szenvedélyes és gyakorlott párbajozó. Párbajai közül egy sem volt
végzetes, de valamennyinek rettenthetetlenül nézett a szemébe. Az orvosi
pályáról még a császárság idején, a köztársasági ujságírás terére
lépett. Ebben az időben a baloldali szélsők közé tartozott. Egy ideig
Amerikában tanároskodott s amerikai nőt vett feleségül és el is vált
tőle. A végzetes 1871. évben töltötte be harmincadik esztendejét. Sedan
után tért vissza Franciaországba s nagy tűzzel és elevenséggel vetette
bele magát a megvert nemzet politikai életébe. Ettől fogva Franciaország
volt a világa, az élénk ujságírásnak, az önző személyes harcoknak,
összeütközéseknek, jeleneteknek, drámai mozzanatoknak és mindenáron való
szellemeskedéseknek a Franciaországa. A lobbanékony természetek közé
tartozott s a «tigris» gúnynevet adták neki s ő büszkélkedni látszott
ezzel a gúnynévvel. Inkább hivatásszerű hazafi volt, mint államférfiú és
gondolkodó, akit a háború feldobott, hogy hamis formában képviselje
Franciaországnak finom lelkét és nemes szellemét.[33] Elfogultsága
nagyon rányomta a bélyegét a konferenciára, amely azzal a drámai
eszközzel is szinezni igyekezett a működését, hogy Versaillesnak
ugyanazt a tükörtermét jelölte ki a béke aláírásának helyéül, amelyben
Németország diadalmaskodott és egységét proklamálta. Ott kellett a
németeknek aláírni a békét. Ebben a légkörben Clemenceau és
Franciaország számára a háború elvesztette világháború jellegét; csak a
«borzalmas esztendő» összeütközésének volt a következése, egyúttal pedig
a támadó Németország bukása és bűnhődése. «A világot biztossá kell tenni
a demokrácia számára», mondta Wilson elnök. Ahogy Clemenceau magát
kifejezte, ez úgy hangzik, «mintha Jézus Krisztus mondaná». A
legfontosabb, hogy Páris biztonságáról gondoskodjanak. Az olyan beszéd
«mintha Jézus Krisztus mondaná», nagyon nevetségesnek tetszett soknak
azon inkább szellemeskedő, mint mély diplomaták és politikusok közül,
akik az emberi képtelenségek történetében az 1919. évet a tetőpontra
emelték.
A «tigris» szellemességének egy másik megnyilatkozása volt, hogy Wilson
az ő tizennégy pontjával rosszabb az Úristennél. Az Isten tízzel is
megelégedett…
Clemenceau Orlandoval a kandallóval szemben álló négy székből alkotott
félkörnek a belső két székét foglalta el, írja Keynes. Fekete
szalonkabátot és szürke keztyűt viselt, melyet sohasem vett le az ülések
alatt. Meg kell jegyezni, hogy a világ négy újjáalkotója között ő volt
az egyetlen, aki egyaránt értett és beszélt franciául és angolul.
Clemenceau céljai nagyon egyszerűek és bizonyos módon elérhetők voltak.
Meg nem történtté akarta tenni az egész 1871. évi békét. Büntetni akarta
Németországot, mintha a németek lettek volna az egyedüli bűnös nép,
Franciaország pedig ártatlan mártir. Németországot úgy meg akarta
nyomorítani és ki akarta fosztani, hogy soha többé ne kerülhessen szembe
Franciaországgal. Jobban meg akarta sebezni és alázni Németországot,
mint Franciaországot megsebezték és megalázták 1871-ben. Nem törődött
vele, ha Németország letörése letöri Európát is; gondolataiban nem
látott túl a Rajnán és nem tudta meglátni ennek a lehetőségét. Elfogadta
a Wilson által javasolt nemzetek szövetségének eszméjét, ha az minden
eshetőségre biztosítékot nyujt Franciaországnak, akármit cselekszik is,
de jobban szeretett volna egy kötelező szövetséget az
Egyesült-Államokkal és Angolországgal, hogy az a gyakorlatban minden
körülmények között Franciaország támogatását, megvédelmezését és
dicsőségét szolgálja. Tágabb lehetőségeket kívánt Szíria, Északafrika és
más területek kiaknázására a párisi pénzcsoportoknak. Hadikárpótlást
akart Franciaországnak a helyreállítására, kölcsönöket, ajándékokat és
kincseket Franciaországnak, dicsőséget és elismerést Franciaországnak.
Franciaország szenvedett, tehát Franciaországot meg kell érte
jutalmazni. Belgium, Oroszország, Szerbia, Lengyelország, Örményország,
Nagybritannia, Németország és a monarchia is szenvedtek, az egész világ
szenvedett, de hogy ezek mit akarnak, azzal ő nem törődött. Ezek csak
statisztái voltak a drámának, melynek az ő szemében Franciaország volt a
főszereplője… Majdnem hasonló szellemben látszott Orlando gondolkozni
Olaszország üdvéről.
Lloyd George a négyek tanácsába a walesi éleselméjűséget, a
kontinentális viszonyok nem ismerését és az őt hatalomra segítő brit
imperialisták és tőkések követeléseit vitte be. Ebben a titkos
tanácsban, miután az első pontját az ajtó előtt a szegre akasztotta,
jelent meg újonnan felfedezett amerikai világpolitikájának nemes
céljaival, hirtelen összecsapott, de most már tizenháromra
összezsugorodott tizennégy pontjával és a nemzetek szövetségének nem
annyira a tervével, mint inkább az ötletével az amerikai köztársaságnak
az elnöke.
Csakhamar kiderült, hogy a második pont is elveszett. Útközben
belepottyanhatott az Atlanti-oceánba. Az elnök a brit admiralitásnak
nyujtott ajándék gyanánt dobhatta a tengerbe.
«Sohasem volt még vezető államférfi az elnökhöz hasonlóan járatlan a
tanácskozóterem technikájában».[34] A tanácsnak suttogó félhomályából és
kandalló melletti vitáiból és a különböző jövésmenésekből, amelyekre e
helyen felesleges kiterjeszkednünk, végül szánalmasan megnyirbált és
kiforgatott tizennégy pontjával, de nemzetek szövetségének nyöszörgő
csecsemőjével került elő, melyről senki sem tudja megmondani, hogy
elpusztul-e, vagy életben marad és nagyranő. A mi történetünk erre nem
tud megfelelni. Mi a feladatunk végére értünk. De ezt az egyet legalább
megmentette…
A következőkben röviden méltatjuk a nemzetek szövetségét és
összefoglaljuk, hogy az 1919–20. évi úgynevezett béke miként rendezte a
világ ügyeit; egyúttal helyenkint rámutatunk arra, hogy az utóbbi hol
tér el a tizennégy pontnak kilátásba helyezett mértékétől, jelent
veszedelmet a jövendő békére és nyilvánvalóan ellentétes az emberiségnek
az érdekével. Épen úgy, amint Európának a története a tizenkilencedik
század folyamán nagyrészt a bécsi kongresszus intézkedéseinek a
megváltoztatásából állott, a nagy háború pedig szükségszerű következése
volt a frankfurti békének és a berlini szerződésnek, úgy a huszadik
századnak a köztörténete nagyjából nem lehet egyéb, mint az 1919. évi
szerződés kegyetlen és tudatlan intézkedéseinek a megjavítása vagy
megváltoztatása és küzdelem annak a szükségszerűen pártatlan nemzetközi
ellenőrzésnek a létesítésére, melynek a nemzetek szövetsége csak
elégtelen és ki nem elégítő vázlata.
XII. A NEMZETEK SZÖVETSÉGÉNEK RÖVID VÁZLATA.
Az a palackba zárt homunculus, melyről azt remélték, hogy irányító
szelleme lesz az egész földkerekségnek, a nemzetek szövetsége, amint azt
az 1919 április 28-iki gyűlésen megalkották, egyáltalán nem volt a
népeknek, hanem «államoknak, dominiumoknak és gyarmatoknak» a
szövetsége. Kimondották, hogy ezeknek «teljes önkormányzattal» kell
birniok, de hiányzott annak a meghatározása, hogy mit kell érteni e
kifejezés alatt. Nem hoztak intézkedést a korlátolt választójog ellen s
a népek részéről történő közvetlen ellenőrzésre. Hihetőleg India is
«teljes önkormányzattal biró állam» gyanánt szerepel! Még az
autokratikus országok is helyet foglalhatnának ebben a szövetségben,
olyan «teljes önkormányzattal biró» demokráciák gyanánt, melyeknek
választójoga egy személyre van korlátozva. Az 1919. évi szerződésnek a
világszövetsége valójában a külügyi hivatalok képviselőinek a
szövetsége, amely még a különböző fővárosokban alkalmazott követségek
észszerűtlen intézményét sem szüntette meg. A brit birodalom egyszer
egység gyanánt szerepel, másszor India (!) és a négy önkormányzattal
bíró gyarmat, Kanada, Ausztrália, Délafrika és Új-Zéland különálló
szuverén államok gyanánt jelentkeznek. Indiának a meghatalmazottját
egyszerűen a brit kormány nevezi ki, a másik négy viszont gyarmati
politikusok sorából kerül ki. De ha a brit birodalmat így széttagolták,
a birodalom képviselője helyett tulajdonképen Nagybritanniának kellett
volna képviselőt küldeni s képviseletet kellett volna biztosítani
Irországnak és Egyiptomnak is. Azonfelül New-York állam és Virginia
történelmi és jogi szempontból épen annyira szuverén, mint Új-Zéland
vagy Kanada. Indiának a befogadása logikailag hasonló követelményeket
vonhatna maga után az afrikai és ázsiai francia gyarmatok számára is. Az
egyik francia képviselő külön szavazatot hozott javaslatba a törpe
monacoi fejedelemség számára.
Úgy tervezték, hogy a ligának lesz egy gyűlése, amelyben minden
tag-állam képviselve van és egyenlő szavazattal bír. De a tényleges
intézést egy bizottságra ruházták, amely az Egyesült-Államok,
Nagybritannia, Franciaország, Olaszország és Japán képviselőiből és a
gyűlés által még melléjük választott négy más képviselőből áll. A tanács
évenkint egyszer ül össze; a gyűlések «meghatározott időpontokban»
tartandók, melyeket azonban nem határoztak meg.
Bizonyos különleges eseteket kivéve, a nemzetek szövetsége csak egyhangú
határozatokat hozhat. Egyetlenegy tagnak a hozzá nem járulása minden
határozatot meghiusíthat, a régi lengyel _liberum veto_ mintájára. Az
egész szerződésnek ez a legszerencsétlenebb pontja. Sokaknak a szemében
ez kevésbbé kívánatossá tette a szövetséget, mintha egyáltalán nem jött
volna létre. Teljes elismerése volt ez az államok érinthetetlen
szuverénitásának és visszautasítása az emberiség mindenek felett álló
közjavának. Ez az intézkedés a gyakorlatban elzárta a jövőre nézve a
szövetségi alkotmány minden javító módosításának az útját, kivéve azt az
esetet, ha a változtatni akaró államoknak a többsége együttesen kilép
belőle és új alapokon alkot új szövetséget. A szerződés
elkerülhetetlenné tette a megalkotott szövetségnek ilyenformán való
feloszlását s talán ép ez benne a legüdvösebb.
Az első szövetségből javaslat szerint kizárattak a következő államok:
Németország, Ausztria, Oroszország és a török birodalomnak a
maradványai. Jövőre azonban ezek is felvehetők a szövetség kétharmadának
a hozzájárulásával. A szövetségi tervezet szerint az eredeti tagság a
következő államokat illeti meg: Amerikai Egyesült-Államok, Belgium,
Bolivia, Brazilia, Brit birodalom (Kanada, Ausztrália, Délafrika,
Új-Zéland és India), Csehszlovákia, Equador, Franciaország, Görögország,
Guatemala, Haiti, Hedzsasz, Honduras, Japán, Jugoszlávia, Kína, Kuba,
Lengyelország, Liberia, Nicaragua, Olaszország, Panama, Peru,
Portugália, Románia, Sziám és Uruguay. Ezekhez meghívás alapján még a
háborúban részt nem vett következő államok járultak: Argentina, Chile,
Columbia, Dánia, Hollandia, Norvégia, Paraguay, Perzsia, Salvador,
Spanyolország, Svájc, Svédország és Venezuela.