megmerevedésnek ezt az állapotát mutatták, mindkét fél megkisérlette,
hogy az arcvonal mögött is megtámadja az ellenfelét. A németek
Zeppelinekkel, majd pedig repülőgépekkel egész sor támadást intéztek
Páris és Anglia keleti részei ellen. A támadások nyilvánvalóan raktárak,
lőszergyárak és más katonai fontosságú célok ellen irányultak, de a
gyakorlatban vegyest a lakott helyeket is bombázták. Eleinte a ledobott
bombák nem voltak nagyon hatékonyak, de később úgy a nagyságuk, mint a
minőségük állandóan emelkedett, nagyon sok embert megsebesítettek és
megöltek és jelentős károkat okoztak. Ezek a támadások tetőpontjára
csigázták fel az angol népnek a méltatlankodását.[19] Noha a németeknek
már néhány esztendő óta megvoltak a Zeppelinjeik, egyetlenegy katonai
hatóság sem foglalkozott Nagybritanniában komolyan a gondolattal, hogy
miként kell védekezni velük szemben s csak 1916-ban állott megfelelő
mennyiségű ágyú a léghajók ellen rendelkezésre és ettől fogva kezdték a
légi cirkálókat repülőgépekkel támadni. Egymásután több Zeppelin
szerencsétlenül járt s ettől fogva csak tengeri felderítő szolgálatra
használták őket, a támadásban pedig helyüket a Gotha nevű nagy
repülőgépek foglalták el. Ezeknek a látogatásai Anglia keleti része és
London fölött 1917 nyarától kezdve rendszeresekké váltak. 1917–1918
telének minden holdas éjszakáján Londonban megszokott volt a jelzőágyú
tompa dörgése, a rendőrségi riadónak éles sivítása, az utcáknak gyors
elnéptelenedése, a repülőgépek ellen felállított ágyúk százainak
menydörgéssé fokozódó fülsiketítő zaja, a srapnellek süvöltése és végül,
ha valamelyik támadónak sikerült áttörni a védő övezeten, a lezuhanó
bombáknak tompa robbanása. Azután a gyengülő ágyúdörgés közepette
következett a tüzoltóságnak elmaradhatatlan rohanó hangja és a
mentőkocsiknak a robogása… Ezek a tapasztalatok otthonában éreztették
London minden lakosával a háborút.
Míg a németek így a levegőből ellenségeik otthoni lakosságának az
idegeit támadták meg, a rendelkezésükre álló minden eszközzel támadták a
brit tengeri kereskedelmet is. A háború kitörésekor több cirkálójuk és
torpedórombolójuk volt, szétszórva a tengereken és egy hatalmas, modern
cirkálókból álló hajóosztaguk – a _Scharnhorst, Gneisenau, Leipzig,
Nürnberg_ és _Dresden_, – tartózkodott a Csendes-oceánon. E magányos
cirkálók közül néhány, különösen pedig az _Emden_, igen nagy számú
kereskedelmi hajót pusztított el, mielőtt sikerült volna ártalmatlanná
tenni. A csendes-tengeri flotta pedig Chile partjain megütközött egy
angol osztaggal s a _Good Hope_ és _Monmouth_ cirkálókat 1914 november
1-én elsülyesztette. Egy hónappal később Sturdee tengernagy utolérte
ezeket a német hajókat s a Falkland-szigetek mellett vívott csatában a
_Dresden_ kivételével valamennyiöket elsülyesztette. Ezen ütközet után a
szövetségesek a tengereknek kizárólagos urai maradtak s ezt a tengeri
felsőbbségüket az 1916 május 1-én megvívott jütlandi nagy tengeri csata
sem tudta megingatni. A németek tevékenységüket így mindjobban a
tengeralatti háborúra összpontosították. Egyetlenegy napon, 1914
szeptember 29-én három hatalmas cirkálót, az _Aboukirt, Hoguet_ és
_Cressyt_, 1473 emberrel sikerült nekik elsülyeszteni. A brit hajózással
szemben a tengeri zsákmányjogot alkalmazták; eleinte figyelmeztették és
átvizsgálták a személyszállító és kereskedelmi hajókat, de csapdáktól
való félelmükben nem folytatták ezt az eljárást és 1915 tavaszától
kezdve a hajókat figyelmeztetés nélkül kezdték elsülyeszteni. 1915
májusában elsülyedt a _Lusitania_, a legnagyobb személyszállító gőzösök
egyike, előzetes figyelmeztetés nélkül, a fedélzetén több amerikai
állampolgárral. Ez az amerikai közhangulatot nagyon elkeserítette a
németek irányában, de a valószínűség oly nagy volt, hogy a
tengeralattjárók háborújával érzékenyen meg lehet sebezni, sőt esetleg
engedékenységre lehet kényszeríteni Nagybritanniát, hogy makacsul
ragaszkodtak a mind kíméletlenebb tengeralatti háborúhoz s nem törődtek
vele, hogy esetleg az Egyesült-Államokat is ellenségeiknek a körébe
kényszerítik.
Ugyanezen idő alatt az egyébként nagyon hiányosan felszerelt török
haderők a Sinai félszigeten át fenyegető hadmozdulatokat végeztek
Egyiptom irányában.
Mialatt a németek így a levegőben és a tenger alatt igyekeztek
megsebezni legkevésbbé hozzáférhető és legfélelmetesebb ellenfelüket,
Nagybritanniát, a franciák és angolok is egy szerencsétlen oldaltámadást
kisérlettek meg a központi hatalmak ellen Törökországon át. A gallipolii
vállalkozás szépen volt kigondolva, de nagyon szerencsétlen volt a
végrehajtása. Ha sikerül, a szövetségesek 1915-ben elfoglalták volna
Konstantinápolyt. A Dardanellák februári bombázásával azonban már két
hónappal előzetesen felhívták a tervre a törökök figyelmét, a
készülődésekre valószínűleg a görög udvar is figyelmeztette a központi
hatalmakat s mikor áprilisban a brit és francia erők partraszálltak a
Gallipoli félszigeten, a törökök jól be voltak ásva és különösen
kézigránátok tekintetében sokkal jobban fel voltak készülve az
árokharcra, mint támadóik. A szövetségesek a hadihajók nagy ágyúiban
bizakodtak, melyek meglehetősen alkalmatlanoknak bizonyultak a
lövészárkok szétrombolására s egyebeken kívül, amiről megfeledkeztek,
nem gondoltak az ellenséges tengeralattjárókra. Több nagy csatahajójuk
elveszett; ugyanazokban az áttetszően kék vizekben sülyedtek el,
amelyeken át valaha Xerxes hajói vitorláztak a Salamisnál rájuk várakozó
végzet felé. A szövetségesek részéről a gallipolii hadjárat egyaránt
hősies és szánalmas példája volt a bátorságnak és szakértelem hiányának,
mely tömérdek élet, anyag és tekintély pusztulása után 1916 januárjában
visszavonulással végződött.[20]
A sikertelenséget részben a görögök magatartásának kellett
tulajdonítani, akik megtagadták a kalandban való részvételt. Másfél
esztendőn keresztül a görög király, a német császárnak a sógora, akit a
szövetségesek főhadiszállásain levő barátai oltalmaztak, rászedte a
szövetségeseket és közvetve nagyszámú brit és francia katonának a
halálát okozta. 1917 júniusban lemondásra kényszerítették, de ahelyett,
hogy a görögöknek megengedték volna, hogy természetes és hagyományos
köztársasági hajlandóságukat kövessék, helyette Sándor trónörököst, a
német császárnak az unokaöccsét emelték a trónra – _maguk a
szövetségesek_. A nagy háborúnak ez a görög fejezete még megvilágításra
vár a történetírók részéről. Ezidőszerint még megmagyarázhatatlan és mi
csak az érthetetlen tényeket közöljük, anélkül, hogy a megfejtésüket
megkisérlenők.
Görögországnak ezzel az ingadozásával szoros kapcsolatban áll
Bulgáriának a beavatkozása a háborúba 1915 október 12-én. A bulgár
király egy esztendőnél tovább habozott, mielőtt döntött volna a két fél
között. Ezúttal azonban a gallipolii brit támadásnak a sikertelensége,
mely a német és osztrák-magyar hadseregnek Szerbia elleni erős
támadásával párosult, a központi hatalmak oldalára állította őt. Mialatt
a szerbek erős harcban állottak a német-osztrák-magyar haderővel a
Dunánál, hátbatámadta őket és néhány hét alatt az országot teljesen
megszállották. A szerb hadsereg rettenetes viszonyok között vonult
vissza Albánia hegységein át a tengerpartra, ahol roncsait egy
szövetséges flotta megmentette.
A szövetségesek Szalonikiben is partra szállítottak egy haderőt, amely
előrenyomult ugyan Monastir irányában, de nem volt képes hatásos módon
segíteni a szerbeken. Ez az újabb, szalonikii terv volt az, amely végleg
megpecsételte a gallipolii expediciónak a sorsát.
Keleten, Mezopotámiában az angolok, főként indiai haderőkkel még
távolabbi oldaltámadást intéztek a központi hatalmak ellen. 1914
novemberében egy nagyon rosszul felszerelt hadsereget szállítottak
partra Basrában, mely a következő évben előnyomult Bagdad irányában. Ez
a hadsereg győzelmet aratott Ktesiphonnál, az Arsacidák és Sassanidák
régi székvárosánál, huszonöt mérföldnyire Bagdadtól, de az időközben
megerősödött törökök elől Kut el Amaráig visszavonulni kényszerült, ahol
a Townshend tábornok alatt álló brit csapatokat bekerítették és 1916
április 29-én megadásra kényszerítették.
Mindez a levegőben, a tenger alatt, az Oroszországban, Törökországban és
Ázsiában folytatott hadviselés járulékos természetű volt a főarcvonal, a
döntő jelentőségű hadszintér mellett, Svájc és a tenger között, ahol
egymással szemben beásva feküdtek a milliók, akik lassankint tanulták
meg a modern hadviselésnek a szükségszerű módozatait. Rohamosan
fejlődött például a repülőgépeknek a használata. A háború kezdetén
főként felderítésre, ezenkívül pedig a németek a tüzérség számára
szolgáló jeleknek a ledobására használták őket. A levegőben való harc
még teljesen ismeretlen volt. 1916-tól kezdve a repülőgépeket
gépfegyverekkel szerelték fel és megkezdődtek a légi harcok; a levegőből
való bombavetés folyton fokozódó jelentőségre tett szert, a levegőből
való fényképezés valósággal csodás művészetté fejlődött s a tüzérségi
tevékenységnek a légi megfigyelésre alapított része, melyben egyaránt
vettek részt repülőgépek és megfigyelő ballonok, szintén állandóan
fejlődött. A katonai ész azonban még mindig ellenállott a tankok
használatának, melyek nyilvánvalóan egyedüli eszköz lettek volna, hogy a
lövészárok-háborúban a döntést kierőszakolják.
Nagyon sok intelligens ember, aki kívül állott a katonai körökön, ezt
teljes mértékben belátta. A tankok használata a lövészárkokkal szemben
nagyon is nyilvánvaló módszernek tűnt fel. A tankoknak az ősét még
Lionardo da Vinci találta fel, de hogy juthatott volna katonai
szakértőnek az eszébe, hogy Lionardot tanulmányozza? Közvetlenül a búr
háború után, 1903-ban, a különböző folyóiratokban leirások jelentek meg
képzeletbeli csatákról, melyekben tankok szerepeltek s egy teljes
működésben levő tanknak a modelljét be is mutatták 1912-ben az angol
katonai hatóságoknak, amelyek azt természetszerűleg el is vetették.
Különböző típusú tankokat a háború kezdete előtt újból meg újból
találtak fel. Ha az ügy kizárólag a katonák kezében maradt volna,
sohasem tértek volna át a tankok használatára. Az első tankoknak az
építését Winston Churchill sürgette, aki ez időben az angol admiralitás
kötelékébe tartozott, de a legelkeseredettebb támadásoknak tette ki
magát, mikor azokat átküldte Franciaországba.[21] A katonai tudomány a
brit haditengerészetnek és nem a hadseregnek köszöni ennek az új
találmánynak a használatát. A német katonai tekintélyek hasonlóan ellene
voltak. 1916 júliusában Sir Douglas Haig, az angol főparancsnok nagy
offenzivát kezdett, amely azonban nem tudta áttörni a német arcvonalat.
Egyes pontokon sikerült ugyan a frontot néhány mérföldnyire benyomni, de
egyébként a támadás tökéletesen meghiusult. Az új angol hadseregnek egy
részét valósággal lemészárolták. De a tankokat nem használták.
Szeptemberben, mikor az évszak már előrehaladt egy tartósabb offenziva
számára, jelentek meg a tankok először a hadviselésben. Angol részről
néhányat hoztak működésbe, de nem valami észszerű módon. A hatásuk a
németekre rendkívül nagy volt, majdnem pánikot idézett elő és
kétségtelennek lehet tekinteni, hogy ha júliusban elegendő számban
használták és egy tehetséges és erélyes tábornok irányította volna őket,
ott és akkor döntésre lehetett volna vinni a háborút. Ebben az
időpontban ugyanis a szövetségesek a németeknél erősebbek voltak a
nyugati arcvonalon. Oroszország, noha már közeledett a kimerüléshez, még
harcolt, Olaszország szorongatta az osztrák határt és Románia épen
beavatkozott a háborúba a szövetségesek oldalán. A vészes júliusi
offenzivának az emberpazarlása, párosulva a tankok által nyujtott
lehetőségeknek a makacs semmibevevésével a katonai hatóságok részéről, a
szövetségesek ügyét majdnem a katasztrófának az örvényébe sodorta.
A brit támadás meghiusulása közvetlenül új erőt kölcsönzött a
németeknek, akik szintén a románok ellen fordulhattak s 1916 telén
ugyanaz a sors érte Romániát, amely 1915-ben Szerbiát sujtotta. Az
esztendő, amely a gallipolii visszavonulással és a kut el amarai
fegyverletétellel kezdődött, Románia összezúzásával és Athén kikötőjében
a royalisták részéről a partraszálló angol és francia csapatokra
irányzott sortűzzel végződött. Úgy látszott, mintha Konstantin görög
király, az antant külügyi hivatalainak a védence, népét Ferdinánd bolgár
királynak a nyomaiba akarná vezetni. Görögország tengerpartja azonban
nagyon is ki van téve a tenger felől jövő támadásoknak. A szövetségesek
Görögországot blokád alá helyezték s a szalonikii francia haderő kezet
nyujtva a Valona felől jövő olasz erőknek, elzárta a görög királyt a
központi hatalmaktól.
Egészben véve 1916 végén az ügyek sokkal kevésbbé veszedelmesen állottak
a Hohenzollernek imperializmusára nézve, mint a marnei nagy előrerohanás
meghiusulása után. A szövetségesek két esztendei kedvező alkalmat
elszalasztottak. Belgiumot, Szerbiát, Romániát s Franciaországnak és
Oroszországnak nagy részét a központi hatalmak csapatai tartották
megszállva. Ellentámadás ellentámadás után hiusult meg s Oroszország az
összeomlás felé támolygott. Ha Németországot előrelátással irányították
volna, ebben az időpontban észszerű békét köthetett volna. De a sikernek
a gyönyöre elbódította a német imperialistákat. Nem biztonságot, hanem
győzelmet akartak, nem a világnak az üdvére, hanem világhatalomra
törekedtek. «Világhatalom vagy bukás» volt a jelszavuk; ellenségeiknek
nem maradt más választásuk, minthogy a döntő befejezésig
harcoljanak.[22]
IX. A NAGY HÁBORÚ OROSZORSZÁG ÖSSZEOMLÁSÁTÓL A FEGYVERSZÜNETIG.
1917 elején Oroszország összeomlott.
Ebben az időpontban a háborúnak a rettenetes erőfeszítése már nagyon
ránehezedett csaknem az összes európai népekre. A forgalom mindenfelé
dezorganizálódott, a hajózásban, a vasutaknál és más hasonló üzemekben a
normális javítások és utánpótlások megszüntek, mindennemű anyagok
elhasználódtak, az élelmiszer-termelés megcsökkent, állandóan nagyobb és
nagyobb embertömegeket vontak el az ipartól, a közoktatás megromlott és
az élet megszokott biztonsága és erkölcse tünedezett. Seholsem volt
olyan irányító hatalom, amely a megszokott kötelékeknek a meglazulása és
a béke zavartalan fegyelmének az erőszakos katonai «rend» által való
helyettesítése mellett a gyeplőket a kezében tudta volna tartani. A
megszokott környezetből és viszonyokból Európának a lakossága mindinkább
olyan viszonyok közé került, amelyek a szerencsétlenség és
elégedetlenség érzetét váltották ki belőle, erkölcsileg pedig
megrontották. Legelőször és legnagyobb mértékben azonban Oroszország
érezte meg, hogy a civilizációt gyökereiben megtámadták. Az orosz
autokrácia becstelen volt és tehetetlen. A cár, több elődéhez hasonlóan,
ostoba pietizmusnak adta magát és az udvaron egy Rasputin nevű vallásos
szélhámos uralkodott, akinek kimondhatatlanul őrületes kultusza
világbotránnyá fajult el. E szennyes miszticizmusnak a vezetése alatt a
közönyösség és gazság érvényesültek a hadvezetésben. Tüzérségi támogatás
nélkül hajszoltak ütközetekbe orosz katonákat, akik még lőszerrel sem
voltak ellátva; tisztjeik és tábornokaik a militarista lelkesedésnek az
őrületében maguk pusztították el őket. Egy ideig állatok módjára
hangtalanul szenvedtek; de még a legtudatlanabb elemeknél is megvan a
szenvedésnek a határa. A megcsalt és pusztulásba vitt embereknek a
hadseregeiben mélységes gyűlölség kapott lábra a cárizmussal szemben.
1915 végétől kezdve Oroszország növekvő aggodalomnak volt a forrása
nyugati szövetségeseinél. 1916-ban majdnem teljesen a defenzivára
szorítkozott és hírek szállongtak, hogy különbékét szándékozik kötni
Németországgal. Romániát már alig részesítette támogatásban.
1916 december 29-én Rasputint Pétervárott egy ebéd alkalmával
meggyilkolták. Utána még egy elkésett kisérlet történt a cári birodalom
ügyeinek rendbehozatalára. Márciusban az ügyek rohanó folyamatot vettek;
a pétervári élelmezési zavargások forradalmi lázongássá fajultak el;
kisérlet történt a képviseleti testületnek, a dumának az elnyomására és
a liberális vezetőknek a letartóztatására. Ideiglenes kormány alakult
Lwov herceg elnöklete alatt, március 15-én pedig a cár leköszönt a
trónjáról. Egy ideig úgy látszott, hogy fennforog a mérsékelt és
korlátok közé szorított forradalomnak a lehetősége, esetleg egy új cár
alatt. Azután kiderült, hogy a bizalom már sokkal mélyebben ki van
irtva, semhogy ilyen átalakulások elégségesek volnának. Az orosz nép
halálosan beteg volt Európának a régi rendjétől, a cároktól, a
háborúktól és a nagyhatalmaktól; menekvést akart, még pedig rögtönösen,
az elviselhetetlen nyomorúságokból. A szövetségesek nem voltak
megértéssel az orosz ügyek valódi állása iránt; diplomatáik nem ismerték
az orosz nyelvet, előkelő létükre inkább az orosz udvar, mint
Oroszország iránti rokonszenvükkel, állandóan nagy baklövéseket követtek
el az új helyzettel szemben. A diplomaták körében vajmi kevés jóindulat
nyilatkozott meg a köztársasági áramlattal szemben, inkább az a
hajlandóság nyilatkozott meg bennük, hogy minél több nehézséget
okozzanak az új kormánynak. Az orosz köztársasági kormánynak egy ékesen
szóló és romantikus népvezér, Kerenszki volt a feje, akinek a helyzetét
csakhamar tarthatatlanná tették egy még mélyebb forradalmi mozgalomnak,
a társadalmi forradalomnak a mélységekből feltörő erői és a szövetséges
kormányoknak a közönyös magatartása. Szövetségesei lehetetlenné tették,
hogy az orosz népet földhöz és békéhez juttassa a határain belül. A
francia és brit sajtó a kimerült szövetségest új offenzivára
korbácsolta. De mikor a németek tengeren és szárazon egyaránt erős
támadást intéztek Riga ellen, a brit admiralitás visszariadt a felmentő
balti tengeri expediciótól. Az uj orosz köztársaság támogatás nélkül
volt kénytelen belemenni a küzdelembe. Nagy tengeri felsőbbség és a nagy
angol admirálisnak, Fisher lordnak (1841–1920) keserű tiltakozásai
dacára, a szövetségesek néhány tengeralattjáró támadástól eltekintve, a
háború tartama alatt meghagyták a németeket a Balti-tengernek zavartalan
birtokában.
Az orosz tömegek el voltak szánva, hogy véget vetnek a háborúnak.
Pétervárott a munkások és közkatonák egy képviseleti testületet alkottak
szovjet néven s ez a testület a szocialistákat nemzetközi konferenciára
hívta meg Stockholmba. Berlinben zavargások voltak már ez időben az
élelmezés miatt. A monarchiában és Németországban a háborúba való
belefáradásnak a jelei mutatkoztak s a bekövetkezett események világában
alig lehet kételkedni benne, hogy ez a konferencia meggyorsította volna
a demokratikus alapokon megkötendő békét és a német forradalmat.
Kerenszki könyörgött a szövetségeseinek, hogy engedjék meg ennek a
konferenciának a megtartását, de ezek, féltükben a szocializmusnak és a
republikánizmusnak az egész világon való kitörésétől, noha a brit
munkáspártnak kis többsége mellette nyilatkozott, visszautasították. A
«mérsékelt» orosz köztársaság a szövetségeseknek erkölcsi és anyagi
támogatása nélkül még tovább küzdött és júliusban utolsó kétségbeesett
kisérletet tett az offenzivára. Némi futólagos siker után az offenziva
nagy vérpazarlás közben meghiusult.
Az oroszok eljutottak kitartásuknak szélső határához. Az orosz
seregekben, különösen az északi arcvonalon, zendülések törtek ki,
Kerenszki kormánya megbukott és a hatalmat a bolseviki szocialistákat
uraló szovjet-kormány ragadta a kezébe, Lenin vezetése alatt, aki azt
hirdette, hogy a békét azonnal meg kell kötni, tekintet nélkül a nyugati
hatalmakra. Oroszország végérvényesen «kilépett a háborúból».
1917 tavaszán a franciák ismét áldozatokkal járó és eredménytelen
támadást kisérlettek meg a champagnei arcvonalon, mely nem hozta meg az
áttörést, de nekik óriási veszteségeket okozott. Ettől fogva 1917 végéig
az események általában véve Németországra nézve alakultak kedvezően, ha
kormánya az ország biztonságáért és jóllétéért harcolt volna, nem pedig
a dicsőségért és a győzelemért. A központi hatalmak népei azonban
kénytelenek voltak erejüket véges-végig, a teljes kimerülésig
megfeszíteni a lehetetlen világ-imperializmus megvalósítása érdekében.
Ehhez nem volt elég a sikeres ellenállás, hanem le kellett volna igázni
Nagybritanniát, Németország pedig, hogy ezt elérhesse, ellenségeinek
körébe állította Amerikát is. 1916 folyamán a tengeralattjárók háborúja
állandóan nagyobb arányokat öltött, de tiszteletben tartotta a
semlegesek hajózását. 1917 januárjában a német kormány Nagybritanniának
és Franciaországnak teljes blokádját proklamálta és felhívta az összes
semleges hatalmakat, hogy hajóikat tiltsák el a brit vizekről.
Megkezdődött az összes nemzetek hajóinak válogatás nélküli
elsülyesztése, ami Amerikát rábirta, hogy szintén beavatkozzék a
háborúba. (1917 április 6.) 1917 folyamán, mialatt Oroszország letört és
tehetetlenné vált, az amerikai nép gyorsan és következetesen nagy
katonai nemzetté alakult át. A korlátlan búvárhajóharc pedig, amelynek
kedvéért a német imperialisták megkockáztatták az új ellenfélnek a
veszedelmét, sokkal kevésbbé hatásosnak bizonyult, mint remélték. A brit
haditengerészet sokkal találékonyabbnak és segédeszközeiben gazdagabbnak
bizonyult, mint a brit hadsereg; rohamosan jelentek meg a búvárhajók
ellen a levegőben, a víz felszínén és a víz alatt használható
találmányok; körülbelül egy havi nagyon komoly pusztítás után az
elsülyesztések száma csökkenni kezdett. Nagybritannia is az élelmezésnek
az adagolására kényszerült; az ellátás ügyét azonban jól szervezték és
ügyesen igazgatták, a közönség is kitünő szellemet és megértést
tanusított s az éhségnek és a társadalmi rend megbomlásának a
veszedelmét állandóan távol lehetett tartani.
A német császári kormány azonban makacsul ragaszkodott a megkezdett
kurzushoz. Ha a búvárhajók nem értek is el mindent, amit tőlük vártak s
ha Amerika hadseregei viharfelhő módjára tömörültek is, Oroszország
végleg le volt gyűrve, októberben pedig ugyanaz az őszi offenziva, amely
1915-ben a földre terítette Szerbiát, 1916-ban pedig Romániát, ezúttal
összezúzó módon érvényesült Olaszországgal szemben. Az olasz arcvonal a
caporettoi csata után összeomlott, a központi hatalmak hadseregei
betörtek a velencei tartományba s majdnem ágyúlövésnyire közelítették
meg Velencét. Németország ilyenformán igazoltnak látta, hogy nagyon is
felülről kezelje az orosz békeajánlatokat s az 1918 március 2-án
megkötött breszt-litovszki béke némi izelítőt adott a nyugati
szövetségeseknek, hogy egy német győzelem mit jelenthet rájuk nézve.
Összezúzó és határt nem ismerő béke volt, melyet a kevély győzőnek az
akarata diktált rá a legyőzöttre.
Az egész télen át a német csapatok szüntelenül özönlöttek keletről a
nyugati arcvonalra s 1918 tavaszán az éhező, kifáradt és vérző
Németországnak lankadó lelkesedését még egy utolsó, legnagyobb
erőfeszítésre korbácsolták fel, amely igazában már a háborúnak a végét
jelentette. Néhány hónap óta már voltak amerikai csapatok
Franciaországban, de az amerikai hadseregnek a zöme még túl volt az
oceánon. A legfőbb ideje volt a nyugati arcvonalon a végső, döntő
jellegű támadásnak, ha egyáltalán akartak ilyen támadást. Az első
támadás a brit hadsereg ellen irányult a Somme vidékén. A nem valami
kiváló lovassági tábornokokat, akik még mindig parancsnokló állásokat
töltöttek be egy olyan arcvonalon, ahol a lovasság csak fölösleges
terhet jelentett, készületlenül találta a megrohanás és március 21-én, a
«Gough-katasztrófa» napján, az angol hadsereg olyan felbomlásban
menekült visszafelé, aminőt azelőtt még nem ismert. Több ezer ágyú
elveszett és a németek sok ezer foglyot ejtettek. E veszteségek nagy
részét a magasabb parancsnokság teljes tehetetlenségének kellett
tulajdonítani. Nem kevesebb, mint száz tankot kellett visszahagyni, mert
elfogyott a benzin. Az angolokat majdnem Amiensig szorították
vissza.[23] Egész március és április folyamán a németek szüntelenül
támadták a szövetségesek arcvonalát. Északon majdnem sikerült nekik az
áttörés és erősen benyomták a frontot a Marne irányában is, amelyet 1918
május 30-án értek el másodszor.