csak a kimerült ország. Nagybritanniából ellenben gyorsan friss csapatok
érkeztek a csatornán keresztül és Amerikából százezrével özönlöttek az
emberek Franciaországba. Júniusban az osztrák-magyar hadsereg utolsó
erőfeszítést kisérlett meg Olaszországban, amely az olaszok
ellentámadásában összeomlott. Június elején a franciák megkezdték az
ellentámadásukat a Marne-szögletben. Júliusban az áradat megfordult és a
németek visszavonultak. A château-thierryi csata július 18-án tanuságot
tett az új amerikai csapatok értékéről. Augusztusban a britek nagy és
sikeres offenzivát kezdtek Belgiumban s a német arcvonalnak a
kiöblösödése Amiens felé összezsugorodott és összeomlott. Németország a
játéknak végére ért. A küzdő szellem elpárolgott a hadseregéből és
október a vereségnek és visszavonulásnak a története volt az egész
nyugati arcvonalon. November legelején a brit csapatok már
Valenciennesben voltak, az amerikaiak pedig Sedanban. Az osztrák-magyar
csapatok is rendetlenül vonultak vissza az olasz frontról. A
Hohenzollernek és Habsburgok hadseregei mindenfelé összeomlottak. A
végső összeomlás meglepően gyors volt. A francia és angol közvélemény
jóformán nem akart hinni az ujságoknak, mikor napról-napra száz meg száz
zsákmányolt ágyút és több ezer foglyot jelentettek.
Szeptemberben a szövetségeseknek nagy offenzivája Bulgária ellen,
forradalmat idézett elő és a kormányt békeajánlatra kényszerítette.
Törökország október végén követte a fegyverletétel példáját,
Ausztria-Magyarország pedig november 4-én. Németországban még kisérlet
történt, hogy a flottát utolsó küzdelembe vigyék, de a matrózok november
7-én fellázadtak.
A császár és a trónörökös méltóságukról megfeledkezve, gyorsan
Hollandiába távoztak. Úgy tüntek el, mint a lóversenyek szélhámosai,
akik félnek a tömeg bosszújától. November 11-én aláírták a
fegyverszünetet és a háború véget ért…
Négy és egynegyed esztendeig tartott a háború és fokozatosan a nyugati
világban majd mindenkit belesodort az örvényébe. A küzdelemben tízmillió
embernél több pusztult el és további húsz vagy huszonöt millió ember
halt el a velejáró nélkülözések és belső zavarok következtében. A
hiányos táplálkozás és nyomor sok millió embert döntött szenvedésbe és
gyengítette meg a szervezetüket. Az emberiségnek nagy része közvetlenül
vagy közvetve, belekapcsolódott a háború munkájába, gyártotta a
felszereléseket és lőszert, dolgozott a kórházakban és helyettesítette a
hadseregbe besorozottakat. Az üzletemberek a világnak ebben a válságos
állapotában rászoktak a nyerészkedésnek a lázasabb módszereire. A háború
valójában új légkört, új szokásokat és új társadalmi rendet teremtett.
Egyszerre hirtelen a háború véget ért.
Londonban a fegyverszünet november 11-én déltájban lett köztudomású. A
hírre a megszokott élet egyszerre különös módon megszakadt. Az
alkalmazottak kiözönlöttek az irodáikból és nem akartak visszatérni, a
segédek otthagyták a boltokat, az omnibuszok kalauzai és a katonai
teherautomobilok soffőrjei az elkábult és ujjongó embereket felszedve a
kocsijaikra, kirándulásokra indultak, amint épen az eszükbe jutott. Az
utcákon óriási tömegek hullámzottak s akinek volt, zászlókkal diszítette
a házát és üzletét. Este a főbb útvonalak, amelyek hónapokon keresztül
sötétek voltak a légi támadások miatt, fényárban úsztak. Különös volt
ismét a mesterséges fényben látni ezeket a nyüzsgő tömegeket. Elemi
erejű és némileg fájdalmas megkönnyebbüléssel vegyes céltalanság érzése
fogott el mindenkit. Vége volt tehát! Többé nem esnek el az emberek a
francia mezőkön és nincsenek légi támadások, minden jóra fordul. Az
emberek sírni és nevetni szerettek volna, de képtelenek voltak rá.
Fiatal emberek és szabadságon levő fiatal katonák lármás menetekben
törtek maguknak utat a tömegen keresztül és igyekeztek mindenkit
jókedvre hangolni. Egy zsákmányolt német ágyút elhurcoltak a Mallról,
ahol nagy tömeg ilyen győzelmi jelvény volt kiállítva, a Trafalgar
Squarera és a szekér vázát elégették. Rakétákat és röppentyűket
bocsájtottak a levegőbe. Igazi örömöt azonban alig lehetett tapasztalni.
Majdnem mindenki sokkal többet vesztett és szenvedett, semhogy igazán
tudott volna örülni.[24]
X. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI FELBOMLÁS A HÁBORÚ KÖVETKEZTÉBEN.
A világ a nagy háborút követő esztendőben az olyan emberhez hasonlított,
aki nagyon ügyetlenül végrehajtott sebészi műtéten esett át s még nem
bizonyos benne, hogy életben marad-e, vagy pedig olyan az állapota, hogy
összeroskad és meghal. A világ szédült és el volt kábulva. A német
katonai imperializmust sikerült legyőzni, de csak hihetetlen áldozatok
árán. Majdnem az győzedelmeskedett. Miután a nagy összeütközésnek a
feszültsége megszünt, minden nagyon vontatottan, nagyon erőtlenül,
izgulékony és bizonytalan kedélyállapotban indult meg újra. Általános
volt a vágyódás a háború előtti idők biztonsága, szabadsága és jólléte
után, anélkül, hogy meglett volna az akaraterő mindezeknek a dolgoknak a
biztosítására.
Ugyanúgy, mint a római köztársaságban a pún háborúk hosszú erőfeszítése
után, úgy most is felszabadult az erőszakosság és kíméletlenség s
mélységesen megromlottak a pénzügyi és gazdasági erkölcsök. A jobb
elemek erejüket önként a háború sürgető követelményeinek a szolgálatába
állították, de a pénzvilágnak és az üzleti életnek minden ravaszsága és
hitványsága rávetette magát a beteg időknek a kínálkozó alkalmaira és
igyekezett megkaparintani a saját országában a gazdasági előnyöket és a
politikai hatalmat. A világon mindenfelé olyan egyének, akiket 1914
előtt sötét kalandoroknak tekintettek volna, jutottak hatalomra és
befolyásra, míg a tisztességes elemek eredmény nélkül törték magukat.
Olyan emberek, mint Rhondda lord, a brit közélelmezés vezetője,
valósággal öngyilkos munkát végeztek, mialatt a háborús nyerészkedők
meggazdagodtak s rátették a kezüket a sajtóra és a politikai
szervezetekre.
A háború folyamán csaknem az összes hadviselő államokban egészen
kivételes kisérletek történtek a kollektiv elv érvényesítésére.
Bebizonyosodott, hogy a békeidők kereskedelmének a rendes gyakorlata, az
árak felhajtása, az árúnak a kedvező haszon érdekében való visszatartása
nem egyeztethető össze a hadviselésnek pillanatnyilag jelentkező
szükségleteivel. Nem csupán a közlekedés, tüzelőanyagok, élelmiszerek,
lakásügy s a ruházkodáshoz szükséges nyersanyagok és más hasonlók
elosztása, hanem minden, ami összefüggésben volt a háborúnak a
táplálásával, nyilvános ellenőrzés alá került. A gazdáknak nem engedték
meg, hogy kihasználatlanul hagyják a földjüket; a szarvasok számára
fenntartott parkokba szarvasmarhákat helyeztek s a pázsitokat a
tulajdonosok beleegyezésével vagy anélkül, felszántották. A fényűző
építkezést és az üzérkedést szolgáló vállalatok alapítását
megszorították. Valójában kényszerszülte szociális államok keletkeztek
mindenfelé a háborús Európában. A kisérlet durva volt ugyan és hiányzott
belőle a gazdaságosság, de mindenesetre jobb volt, mint a
magánvállalkozással vele járó bonyolult és szakadatlan haszonhajhászás,
árúfelhalmozás, mesterséges árfelhajtás és rendszertelen termelés.
A háború első éveiben a testvériségnek és a közérdeknek az érzése nagyon
erősen érvényesült az összes hadviselő államokban. Az egyszerű emberek
mindenütt az életüket és egészségüket áldozták annak, amit az állam
közjavának hittek. Viszont megigérték nekik, hogy a háború után kevesebb
lesz a szociális igazságtalanság és nagyobb lesz az áldozatkészség a
közjó irányában. Nagybritanniában például Lloyd George különösen erősen
hangsúlyozta, hogy a háború utáni Britanniát «olyan országgá kell
átalakítani, melyben a hősök jól érezzék magukat». Lendületes és szép
beszédekben előrevetítette a békében is folytatódó háborús
kollektivizmusnak a képét. Nagybritanniában egy újjászervezési
minisztérium létesült, melynek az lett volna a hivatása, hogy egy új és
igazságosabb társadalmi rendet, jobb munkaviszonyokat, jobb lakásokat,
szélesebb körökre kiterjedő közoktatást teremtsen s teljes és tudományos
revizió alá vegye a gazdasági életnek az egész rendszerét. Egy jobb
világnak hasonló reménységét táplálták a háború közkatonái Francia-,
Német- és Olaszországban is. Az időelőtti csalódás okozta az orosz
összeomlást. Így a reménykedésnek két egyaránt veszélyes áramlata
mozgatta az emberi lelkeket Nyugat-Európában a háború vége felé. A
gazdagok és vállalkozók, különösen az új hadi-nyerészkedők terveket
eszeltek ki annak a megakadályozására, hogy az olyan új fejlemények,
mint a légi szállítás, állami tulajdonba kerüljenek; az ipari termelést,
hajózást, szárazföldi árúszállítást, általában a közszolgáltatásokat és
a tömegcikkeknek a kereskedelmét, a közösség kezéből a
magán-nyerészkedés markába igyekeztek átjátszani; megvásárolták maguknak
az ujságokat s pártbizottságokban és más hasonló szervezetekben
dolgoztak ezen cél érdekében, mialatt az egyszerű embereknek a tömegei
naiv módon várták az új társadalmi rendnek a bekövetkezését, amely a
nemes és nagy gondolatoknak megfelelően az ő érdeküket fogja szolgálni.
1919 története nagyrészt a reménykedések e két különböző áramlatának az
összeütközéséből áll. A kormányok egymásután adtak át minden
ellenőrzésük alatt álló jövedelmező közüzemet a magánvállalkozásnak…
1919 közepe felé a munkástömegek körében világszerte nagy csalódás és
elégedetlenség volt tapasztalható. A brit újjászervezési minisztériumot
és a hozzá hasonló külföldi hivatalokat a valóságot szépítő rászedésnek
tekintették. A közönséges ember úgy érezte, hogy becsapták. Szó sem volt
újjászervezésről, hanem csak a régi rendnek a visszaállításáról, az új
idők szegénysége által előidézett visszataszítóbb formában.
Néhány esztendőn keresztül a háborúnak a drámája elhomályosította a
szociális kérdést, mely az egész tizenkilencedik század folyamán
érlelődött a nyugati civilizációnak a körében. A háború azonban véget
ért s ez a kérdés megjelent ismét, nyomorúságosan és leplezetlenül,
mintha sohasem ismerték volna azelőtt.
Az új időknek az izgatott hangulatát, nehézségeit és bizonytalanságát
pedig még fokozta a pénz- és hitelviszonyoknak teljes zürzavara. A pénz,
amelyet inkább a megszokások bonyolult tömegének, semmint
értékrendszernek kell tekintenünk, a hadviselő államokban elvesztette az
aranyfedezetnek a támaszát. Az aranyat csak a nemzetközi kereskedelem
céljaira tartották fenn s az otthoni használatra mindegyik kormány fölös
mennyiségben papirpénzeket nyomatott. A háborús gátaknak a ledöntésével
a nemzetközi értékforgalom vadul ingadozó zürzavar formájában
jelentkezett, mely kevésszámú játékost és ravasz üzérkedőt kivéve,
komoly aggodalommal töltött el mindenkit. Az árak emelkedtek és
emelkedtek és egyre jobban bőszítették a munkabérükből és fizetésükből
élő osztályokat. Egyik oldalon állt a munkaadó, aki elleneszegült a
nagyobb fizetésnek; a másik oldalon az élelmiszerek, lakás és ruházat
árának az emelkedése szorította őket. Ami pedig igazi veszedelmet
jelentett ebben a helyzetben, az volt, hogy elveszítettek minden
bizalmat, mely valaha élt bennük, hogy béketűrésük és munkakészségük
valóban segítene az őket sujtó megrövidítéseken és bajokon.
A politikusok beszédeiben 1919 vége felé és 1920 elején növekvő
mértékben mutatkozik annak a felismerése, hogy tulajdonképen a
kapitalisztikus rendszer, a magántulajdonnak az a rendszere, melynek az
egyéni haszon a mozgató rugója, van a vádlottak padján. Elismerték, hogy
ennek a rendszernek kell meghozni az általános fellendülést, vagy
változtatni kell rajta. Érdemes megjegyezni egy olyan beszédet, aminőt
Lloyd George, a brit miniszterelnök tartott 1919 december 6-án. Lloyd
Georgeban a walesi ügyvédek átlagos iskolázottsága és előképzettsége
volt meg; korán került a politikai életbe s ragyogó parlamenti
pályafutása alatt később kevés alkalma volt, hogy olvasson és
gondolkozzék. De veleszületett nagy természetes éleselméjűségénél fogva
pontosan kifejezésre tudta juttatni az őt támogató intelligensebb
üzletembereknek, gazdagoknak és közönséges polgároknak az eszmemenetét.
«A civilizáció új nagy kérdés előtt áll. Mi ez a kérdés? Az alapnak a
kérdése. Amennyire látjuk, érinti az egész társadalomnak a szerkezetét;
kereskedelme, üzleti élete, ipara, pénzügye és társadalmi rendje, mind
vonatkozásban áll vele. Itt vannak azok, akik azt állítják, hogy az
országnak a virágzása és ereje az egyéni törekvés és egyéni tevékenység
ösztönző és élénkítő elemén épült fel. Ez az egyik nézet. Az államnak
nevelni kell; az államnak segíteni kell, ahol szükséges; az államnak
ellenőrizni kell, ahol szükséges; az államnak oltalmazni kell a gyengét
az erősnek a túlkapásai ellen; de az igazi élet az egyéni törekvésből és
energiából fakad. Ez az egyik nézet. Mi a másik? Az, hogy a
magánvállalkozás csődöt mondott, kipróbálták és meg nem felelőnek
bizonyult, tökéletesen és irgalmatlanul csődöt mondott. Ki kell irtani
és a társadalomnak közület gyanánt kell ellátni a termelést, az
elosztást és az ellenőrzést.
Ezek azok a nagy kérdések, melyekben döntenünk kell. _Mi_ azt mondjuk,
hogy a magánvállalkozást új utakra lehet terelni. _Ők_ azt mondják:
«Nem, nem lehet. Sem javító, sem segítő, sem megszorító, sem orvosló
intézkedések nem használhatnak. Mindezek a hibák vele járnak magával a
rendszerrel. Ezek csak gyümölcsei a fának s magát a fát kell ledönteni».
Ez az a követelés, amelyet mindenfelé harsogni hallunk napjaink
civilizált világában, oceántól oceánig, hegyen-völgyön keresztül. Ezt
hallhatják önök is a bolsevikiek lármájában és őrületes rikácsolásában.
Hallhatják a kongresszusok és konferenciák hangos, érthető, de
mérsékeltebb hangjában. A bolsevikiek a társadalom szerkezetét robbanó
szerekkel, borzalommal akarják a levegőbe röpíteni. Mások faltörő vassal
és emeltyűvel – különösen emeltyűvel, – akarják ledönteni.
A munkanélküliséget és a vele járó igazságtalanságot azzal az emberrel
szemben, aki munkát keres és munka után szomjuhozik, aki munkát kér, de
nem kap s aki a bűnért, melyért nem felelős, gyermekeinek éhenhalásával
bűnhődik, ezt a gyötrelmet a magánvállalkozásnak a saját üdve érdekében
kell orvosolnia. Az emberi erő kiuzsorázásának, a nyomortanyáknak és a
fél-rabszolgaság érzésének a munkában, el kell tünniök. Az emberi
mivoltnak az érzését kell nevelnünk azzal, hogy az embereket emberek
gyanánt kezeljük. Ha nekem – és ezt egészen nyiltan megmondom, –
választanom kellene e rendszer között, amelyben hiszek és aközött, hogy
millió férfi, asszony és gyermek pincelakásokban senyved, egy órát sem
haboznék. De még nem ez a választás. Hála Istennek, nem ez a választás.
A magánvállalkozás tud többet termelni, hogy mindenki részesedhessék
benne…»
Ebben, ékesen hangzó mondatokba öltöztetve és a hallgatóság lelki
készségének megfelelő szellemességgel fűszerezve, ki van fejezve nemcsak
Nagybritannia, hanem Amerika, Francia-, Olasz-, vagy Németország
jóllétben élő átlagembereinek a felfogása. Milyenségében és hangjában
tökéletes példája a brit politikai gondolkozásnak az 1919-ik
esztendőben. Az érvényben levő gazdasági rendszer tett bennünket azzá,
amik vagyunk, ez az alapvető gondolat; nem akarunk semmiféle társadalmi
destrukciót, melynek meg kell előzni a társadalom újjászületését, nem
akarunk kisérletezni társadalmi rendünknek az alapjaival. Fogadjuk el
ezt. Módosításokra – ismerte el Lloyd George, – szükség van. A beszéd
azonban egy esztendővel és egy hónappal a fegyverszünet megkötése után
hangzott el és ezen idő alatt a magánvállalkozás elmulasztotta megtenni
mindazt, aminek a megvalósítását Lloyd George oly szives készséggel
megigérte. A társadalmi közületnek sürgős szüksége volt házakra. A
háború ideje alatt mindenfelé szüneteltek nemcsak az építkezések, hanem
a javítások is. A lakásokban való hiány csak Nagybritanniában sok ezerre
rúgott 1919 utolsó hónapjaiban.[25] Tömérdek ember a legkétségbeejtőbb
túlzsúfoltság állapotában élt s lakbérek tekintetében a
legszemérmetlenebb profithajhászat indult meg. A helyzet nehéz volt, de
nem megoldhatatlan. Ugyanazt a lelkesedést, energiát és odaadást
feltételezve, mely az 1916. évi nagy válság alkalmával áramlott végig a
lelkeken, egy millió ház építésének a kérdését egy év alatt sokkal
könnyebben meg lehetett volna oldani. Az építő anyagokra azonban az
üzérkedés tette rá a kezét, a vasuti szállítás lerongyolódott s a
magánvállalkozás nem látta _jövedelmezőnek_, hogy házakat építsen olyan
lakbérekért, aminőket a rászorulók fizetni tudnak. Épen azért a
magánvállalkozás, nem törődve az általános lakáshiány kellemetlen
kérdésével, megelégedett azzal, hogy a lakbérekkel és albérletekkel
üzérkedett. Azután pedig állami támogatást kért, hogy haszonra tudjon
építeni. A raktárakban nagy árútorlódás mutatkozott, mert hiány volt
közúti szállítási alkalmatosságokban. Az árúszállításhoz sürgős szükség
volt olcsó automobilokra és munkásokra. De a magánvállalkozás az
automobiliparban sokkal jövedelmezőbbnek találta, hogy fényűző és drága
kocsikat építsen a háborús gazdagok számára. A közpénzen épült
lőszergyárakat nagyon könnyen át lehetett volna alakítani olcsó
automobilok tömeges előállítására, de a magánvállalkozás sürgette, hogy
az állam adja el ezeket és sem maga nem akarta a közszükségletet
kielégíteni, sem azt nem akarta, hogy az állam ezt megtegye. Épen így,
bár az egész világ a legrémesebb módon érezte a hajótér hiányát, a
magánvállalkozás az újonnan berendezett állami hajógyárak leszerelését
követelte. A pénzügyek zilált állapotban voltak mindenfelé, de a
magánvállalkozás buzgón vásárolt és adott el frankot és márkát s ezzel
csak növelte a zűrzavart. Mikor Lloyd George megtartotta idézett nagyon
jellegzetes beszédét, mindenfelé növekvőben volt a közönséges emberek
elégedetlensége, de semmi, vagy alig valami történt szükségleteiknek
kielégítésére. Kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy amennyiben az
üzleti szellemben nem történik valami mélyreható változás, a korlátlan
magánkapitalisztikus rendszer mellett egyáltalán nincs, vagy csak nagyon
kevés a remény arra, hogy Európában a legközelebbi két-három nemzedéken
át a munkások számára megfelelő lakást, ruházkodást és nevelést lehessen
biztosítani.
Ezek olyan tények, amelyeket a történetírónak, aki az emberiség legújabb
korának eseményeivel foglalkozik, a lehető legkevesebb kísérő
megjegyzéssel kell leszögeznie. 1919-ben az európai magánkapitalizmus
sem az akarást, sem pedig a tehetséget nem mutatta, hogy eleget tegyen
az idő kiáltó szükségleteinek. Mihelyt felszabadult az ellenőrzés alól,
természetszerűleg az üzérkedésre, árfelhajtásra és a fényűzési cikkek
gyártására vetette rá magát. A legnagyobb haszonra irányuló törekvésnek
a vonalát követte. Még a saját veszedelmei iránt sem mutatott érzéket;
ellenállt minden olyan kisérletnek, mely a profitnak megszorítására és
mérséklésére és a köznek a szolgálatára irányult, még ha az a saját
érdekében történt volna is. Ez történt az európai tömegek
leghatározottabb tiltakozásainak kétségbevonhatatlan megnyilatkozásai
ellenére is, melyek tiltakoztak az átszenvedett nélkülözéseknek és
sanyarúságoknak folytatólagos meghosszabbítása ellen. 1913-ban ezek a
tömegek úgy éltek, ahogy éltek születésüktől fogva; hozzá voltak szokva
ahhoz az életmódhoz, amely osztályrészül jutott nekik. Az 1919. évnek a
tömegei azonban teljesen idegen viszonyokon mentek át, katonák voltak,
lőszergyárakban dolgoztak és így tovább. Hagyományos szokásaikat
elvesztették, eldurvultak és nagyobb hajlandóság volt bennük
elkeseredett cselekedetekre. Nagy tömegek az öldöklő fegyverek
használatának brutális iskoláján mentek át; megszokták, hogy vadak
legyenek és hogy ne törődjenek vele, ha akár ők gyilkolnak, akár mások
gyilkolják meg őket. A társadalmi nyugtalanság így nagyon veszedelmes
formákat öltött. Minden arra látszott utalni, hogy a meglevő állapotok
esztendőkön át nem maradhatnak meg. Hacsak Európa tanult, jóllétben és
kényelemben élő osztályai szükségszerűleg nem korlátozzák nagyon
sürgősen magánkapitalisztikus rendszerüket, hogy az minél gyorsabban és
jobban a közjó irányában működjék, hacsak nem tudnak azzal a gondolattal
megbarátkozni, hogy az üzlet is elsősorban a közszolgálatnak a formája,
nem pedig legfőként a haszonhajhászásnak az eszköze és hacsak a saját
érdekükben nem tudnak olyan békét biztosítani, amely nem csupán a
háborús készülődéseknek, hanem egyúttal a nemzetközi kereskedelmi
hadviselésnek a megszünését is jelenti, sztrájknak és lázadásnak kell
sztrájkra és lázadásra következni a teljes társadalmi és politikai
összeomlásig. Nem mintha a tömegekben élt volna, vagy azt hitték volna,
hogy él bennük egy új társadalmi, politikai és gazdasági rendszernek a
terve. Ez nem volt meg és nem is hittek benne. A szocialista rendszernek
a hibái nem voltak ismeretlenek előttük. Az ügyek állása azonban ennél
is sokkal veszedelmesebb volt. Annyira megundorodtak azonban az uralmon
levő rendszertől, annak ostoba pazarlásától, általános züllésétől és
egyetemes nyomorúságától, hogy nem törődtek vele, bármi történik is a
lerombolás után. Az a lelkiállapot ismétlődött, mely századokkal előbb
lehetővé tette a római birodalomnak az összeomlását.
A világ már 1919-ben láthatta, hogy egy nagy társadalom, az orosz nép,
erre az útra tért. Az oroszok felborították a régi rendszert és
alávetették magukat egy csekély csoport doktrinér bolseviki
önkényuralmának, mert úgy látszott, hogy ezek valami újat hoznak
magukkal, amivel kisérletezni lehet. Összezúzták a régi rendszert és
semmi áron sem akarták azt visszaidézni. E sorok megírásáig az
Oroszországból érkező tudósítások nagyon is ellentmondók és
propaganda-célok szerint nagyon is nyilvánvalóan szinezettek voltak,
semhogy végleges ítéletet lehetett volna mondani a szovjet-kormánynak a
cselekedeteiről és rendszeréről. Bizonyos azonban, hogy 1917
novemberétől Oroszország nemcsak eltűrte ezt a kormányt és nagyjából
szocialisztikus rendszerét, hanem sikeresen akadályozott meg mindent,
ami a régi rendszernek a visszatérésével látszott fenyegetni.