illetőleg Európának és Amerikának a lelkiállapotát az 1914. évi
világtragédiát megelőző esztendők folyamán, mert mindjobban kénytelenek
vagyunk rájönni annak a felismerésére, hogy a nagy háború, vagy bármely
ilyen háború szükséges következése volt ezen időszak mentalitásának.
Minden, amit emberek és nemzetek cselekszenek, a beszédek, könyvek,
ujságok, iskolamesterek és más hasonlók gondolatainak reakciója gyanánt
jelentkező ösztönszerű motivumokból származik. A fizikai
szükségszerűségek, a dögvészek, az éghajlat változásai és más hasonló
külső körülmények módosíthatják és eltolhatják az emberi történelemnek a
menetét, de az élő gyökere mindig a gondolat marad.
Minden emberi történelem alapjában véve a gondolatoknak a történelme.
Napjaink embere és a cromagnard ember között a testi és szellemi
különbség nagyon csekély. A lényeges különbség annak a szellemi
háttérnek a kiterjedésében és tartalmában rejlik, amelyet a közbeeső öt
vagy hatszáz nemzedék alatt szereztünk.
Még túlságosan közel vagyunk a nagy háborúnak az eseményeihez, semhogy
igényt tarthatnánk arra, hogy ez a vázlatos ismertetés históriai
ítéletet mondhatna, de megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy ha az
összeütközésnek a szenvedélyei elhalványodtak, Németországot fogják az
előidézésében leginkább bűnösnek találni, nemcsak azért, mert morális és
intellektuális tekintetben nagyon elütött a szomszédaitól, hanem mert ő
képviselte az imperializmusnak közös betegségét a legteljesebb és
legerőteljesebb formában. Önmagát megbecsülő történetíró, bármennyire
felületes és népies legyen is a célja, jóhiszeműleg nem teheti magáévá
azt a háborúnak a megpróbáltatásaiban keletkezett legendát, hogy a német
az emberek bármely más fajánál kegyetlenebb és borzalmasabb emberi lény
volna. Európának az összes államai 1914 előtt a támadó és háború felé
sodródó nacionalizmusnak az állapotában voltak; Németországnak a
kormánya csak vezetett ebben az irányzatban. Elsőnek zuhant a verembe és
legmélyebben ásta bele magát. Ő lett a borzalmas példa, melyre az összes
vele együtt bűnözők lármásan hivatkozhattak.
Németország és Ausztria hosszú időn keresztül tervezgették a német
befolyásnak kiterjesztését Kisázsián keresztül keleti irányban. A német
gondolat a «Berlin-Bagdad» jelszavában kristályosodott ki. A német
tervekkel ellentétben álltak Oroszország tervei, amely a szláv befolyást
Konstantinápolyra és Szerbián át az Adriai-tengerig akarta
kiterjeszteni. Ezek a becsvágyó törekvések keresztezték egymást és
kölcsönösen összeegyeztethetlenek voltak. A Balkán lázas közállapotai
nagyrészt a német és szláv tervekből eredő intrikáknak és propagandának
voltak tulajdonítandók. Törökország a német birodalomnál, Szerbia
Oroszországnál keresett támogatást. Románia és Olaszország,
hagyományaikban egyaránt latin államok, mindketten névleg Németország
szövetségesei, egyaránt távolabb fekvő és mélyebb terveket tápláltak.
Ferdinánd bulgár cár még homályosabb terveket táplált, a görög udvarnak
szennyes rejtelmei pedig, melynek királya a német császárnak volt a
sógora, ezidőszerint még kívül esnek megismerésünknek a körén.
A bonyodalomban azonban nemcsak Németország volt az egyik és Oroszország
a másik oldalról érdekelve. Németországnak a kapzsisága 1871-ben, makacs
és gyűlölködő ellenségévé tette Franciaországot. A francia nép, amely
tudta, hogy képtelen az elvesztett tartományokat saját erejéből
visszaszerezni, túlzott reményeket táplált Oroszország hatalmát és
segítségét illetőleg. A francia nép óriási összegeket jegyzett az orosz
kölcsönökre. Franciaország szövetségese volt az orosz birodalomnak.
Bizonyos volt, hogy ha Németország háborúba keveredik Oroszországgal,
Franciaország is megtámadja őt.
A rövid francia keleti határnak a védelmi rendszere nagyon erősen ki
volt építve. Németországnak kevés reménysége volt, hogy ezen a védőgáton
megismételje az 1870–71. évi sikereket. Franciaországnak a Belgium felé
eső határa azonban hosszabb volt és kevésbbé erősen is volt kiépítve.
Franciaországnak túlerővel való megtámadása esetén nagyobb arányokban
lehetett számítani 1870-nek a megismétlődésére. A francia balszárnyat
délkeleti irányban forgópont gyanánt vissza lehet lökni Verdunre s a
jobbszárnyát túl lehet szárnyalni olyanformán, ahogy az ember becsukja a
kinyitott beretvát. Ezt a tervet a német hadvezetőség nagy gonddal és
részletességgel kidolgozta. A végrehajtása a nemzetközi jognak a
megsértésével járt, mert Poroszország is vállalta Belgium
semlegességének a garantálását, nem volt vele semmiféle viszálya,
ellenben felidézte azt a veszedelmet, hogy Nagybritanniát is Németország
ellen fordítja, mert ez a hatalom is kezeskedett Belgium megvédéséért. A
németek azonban abban a hiszemben voltak, hogy flottájuk már elég erős
ahhoz, hogy Nagybritanniát habozásra késztesse a beavatkozás
tekintetében s a lehetőségekre való tekintettel nagy stratégiai
vasúthálózatot építettek ki a belga határ felé és megtettek minden
előkészületet ennek a tervnek a végrehajtására. Így azt remélték, hogy
egy nagy nekilendüléssel leterítik Franciaországot és azután
akadálytalanul mérkőzhetnek meg Oroszországgal.
1914-ben minden körülmény a két központi hatalomra kedvezően látszott
alakulni. Oroszország megerősödött ugyan 1906-tól kezdve, de nagyon
lassan; Franciaországot pénzügyi botrányok züllesztették. Ezek a
botrányok 1914 márciusában érték el a tetőpontjukat, mikor Caillaux
pénzügyminiszternek a felesége megdöbbentő módon lelőtte Calmettet, a
_Figaro_ szerkesztőjét; Nagybritannia, egész Németországnak a
meggyőződése szerint, a polgárháborúnak a szélén állt. Úgy külföldiek,
mint angolok ismételten igyekeztek döntő kijelentést nyerni abban a
tekintetben, hogy mi történik, ha Németország és Ausztria megtámadják
Franciaországot és Oroszországot; a brit külügyi államtitkár azonban
súlyos kétértelműséget tanusított egészen addig a pillanatig, mikor
Nagybritannia maga is beleavatkozott a háborúba.[10] Következésképen az
a meggyőződés támadt a kontinensen, hogy Nagybritannia vagy nem akar,
vagy csak késedelmesen fog beleavatkozni a háborúba s ez esetleg
bátoríthatta Németországot abban, hogy megfenyegesse Franciaországot.
Az események rohanásának a lökést Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar
trónörökösnek a meggyilkolása adta meg, aki hivatalos látogatáson volt
Szarajevóban, Bosznia fővárosában. Megvolt a kedvező ürügy a hadseregek
megindítására. «Most vagy soha», mondotta a német császár.[11] A
gyilkosok felbérelésével Szerbiát vádolták meg s bár maguk az osztrák
nyomozó közegek jelentették, hogy a szerb kormányt nem lehet
bűnrészességgel vádolni, az osztrák-magyar kormány alkalmasnak ítélte
ezt a vádat, hogy háború felé szorítsa az ügyeket. Július 23-án a
monarchia ultimátumot küldött Szerbiának s bár Szerbia részleges
elégtételt adott, Sir Edward Grey, az angol külügyi államtitkár pedig
konferenciára igyekezett bírni a hatalmakat, július 28-án megüzente a
háborút.[12]
Oroszország július 30-án mozgósította a hadseregét, mire Németország
augusztus 1-én megüzente a háborút. Másnap német csapatok lépték át a
francia határt s a szerencsétlen Belgiumhoz intézett ultimátummal
egyidejűleg megkezdődött a nagy oldalmozdulat Belgiumon és Luxemburgon
keresztül. Nyugati irányban megindultak a felderítő osztagok és az
előcsapatok. Nyugat felé robogott a katonákkal megrakott automobilok
tömege. Rengeteg tömeg tábori szürkébe öltözött gyalogság követte őket;
kerekre nyilt szemű, derék fiatal németek, törvénytisztelő, jól nevelt
ifjak, akiknek legtöbbje sohasem látta, hogy indulatból lelőttek
valakit. «Ez a háború», mondották nekik. Bátrak legyenek és
könyörtelenek. Egyesek közülök rajta voltak, hogy megfeleljenek ennek a
katonai oktatásnak a szerencsétlen belgák rovására.
A részletesen feltárt belgiumi atrocitások nyomán indokolatlanul nagy
felháborodás kerekedett; indokolatlanul nagy volt az alapvető
atrocitáshoz képest 1914 augusztusában, amit magának Belgiumnak a
megtámadása jelentett. Ha ez adva volt, az esetleges lövöldözést és
zsákmányolást, a magántulajdonnak céltalan pusztítását, a korcsmáknak és
élelmiszer-üzleteknek éhes és fáradt emberek által történt kifosztását s
a vele járó rablást és gyujtogatást eléggé természetes következésnek
lehetett tekinteni. Csak nagyon ostoba emberek képzelhetik, hogy egy
háborúban álló hadsereg megállhat a becsületnek, tisztességnek és
igazságosságnak ugyanazon a színvonalán, mint a rendezett viszonyok
között élő otthoni társadalom. A porosz hadsereget a harmincéves háború
hagyományai is befolyásolták. A Németország ellen szövetkezett
államokban szokásba jött ezeket a belgiumi túlkapásokat és vérengzéseket
úgy kezelni, mintha azelőtt ilyenfajta dolgok egyáltalán nem történtek
volna s mintha ezek a német jellemnek valami különlegesen ördögi
vonásából származtak volna. A «hunok» gúnynévvel illették a németeket. A
Belgiumban elkövetett német vétkeket azonban még a legtávolabbról sem
lehet összehasonlítani az ázsiai nomádoknak rendszeres pusztításával,
akik egyebek között ki akarták irtani Kína egész lakosságát, hogy az
országot legelővé változtassák. A vétkek nagy része nem volt egyéb
megittasult emberek brutalitásánál, akik életükben először használhattak
szabadon halált osztogató fegyvereket; sok a saját cselekedeteiktől
megrettent és a megtámadott ország lakóinak bosszúállásától félő
embereknek volt a hiszterikus dühöngése, sok pedig egyszerűen a
kényszerképzetből eredt, hogy a hadviselésben rettenetesnek kell
mutatkozni és hogy a népeket legjobban a megfélemlítéssel lehet
leigázni. Az átlagos németet a törvény iránti engedelmességből és
tiszteletből úgy vetették bele a háborúba, hogy ezeknek a
kegyetlenségeknek szükségképen be kellett következniök. Tényleg
történtek borzalmas és visszataszító dolgok. De minden nép, melyet úgy
készítettek elő és vittek a háborúba, mint a németeket, hasonlóan
cselekedett volna.
Augusztus másodikának az éjszakáján, mikor Európának a legnagyobb része
még a félszázados békének a nyugodt elernyedésében, még a legszélesebb
körökre kiterjedő bőségnek, olcsóságnak és szabadságnak a megszokott
állapotában, melyet ma élő ember már nem fog élvezni többé, nyári
pihenőjéről gondolkozott, a kis Vizé falucska Belgiumban lángokkal
lobogott fel, megrémült tekintetű parasztokat hurcoltak ki a házaikból
és lőttek főbe, állítólag mert a házakból tüzeltek a benyomuló
ellenségre. A tiszteknek, akik ezt elrendelték és az embereknek, akik a
parancsokat végrehajtották, borzalmat kellett érezniök, mikor ezeket a
nekik idegenszerű dolgokat cselekedték. A legtöbbjük még sohasem látott
erőszakos halált. Nemcsak a falucskára vetettek csóvát, hanem az egész
világra. A vég kezdete volt, a kényelem, biztonság, emberi és
tisztességes életmód korszakának a vége Európában.
Mihelyt biztossá vált, hogy Belgiumot megtámadták, Nagybritannia
megszünt habozni és augusztus 4-én éjjel 11 órakor megüzente a háborút
Németországnak. A következő napon az _Amphion_ cirkáló egy német
aknarakó hajót lepett meg és sülyesztett el a Themze torkolatában; első
eset volt, hogy britek és németek saját lobogójuk alatt kerültek szembe
egymással szárazon vagy vizen…
Egész Európa visszaemlékezik még azoknak az eseményekben gazdag,
napfényes augusztusi napoknak a különös hangulatára. Majdnem félszázadon
át a nyugati világ nyugalomban és a _biztonság_ érzetében élt. Csak
Franciaországban ismerte kevés számú középkorú és öregedő ember
közvetlen tapasztalatból a háborút. Az ujságok világkatasztrófáról
beszéltek, de ez a kifejezés keveset jelentett azokra, akiknek a világ
mindig biztonságosnak tetszett és másformának nem is tudták elképzelni.
Különösen Nagybritanniában a béke-időknek az életmódja folytatódott némi
ijedelemmel vegyes módon még egy ideig. Hasonlatos volt annak az
embernek az esetéhez, aki járkál a világban, anélkül, hogy tudatában
volna a benne már lappangó végzetes betegségnek, amely megváltoztatja
egész életmódját és minden szokását. Az emberek nyaralni mentek; az
üzletek megnyugtatták vevőiket, hogy «az üzlet nem változott». Az
ujságok érkezése sok beszédre és izgalomra adott alkalmat, de ez a
nézőknek a beszéde és izgalma volt, akik igazában nem tudják, hogy
részesei a katasztrófának, mely magával rántja mindannyiukat.
VIII. A NAGY HÁBORÚ ESEMÉNYEI 1917-IG.[13]
A következőkben főbb vonásaiban vázoljuk az így kitört világháborúnak az
eseményeit. A német terv az volt, hogy gyors megrohanással leterítik
Franciaországot, míg Oroszország a keleten még gyüjtögeti az erőit.[14]
Egy ideig kifogástalanul ment minden. A katonai tudomány soha sincsen a
modern viszonyoknak a színvonalán, mert a katonák mint osztály, képzelő
erő nélküliek és mindig vannak a gyakorlatban még ki nem fejlesztett
találmányok, amelyek a katonai észjárás által követett taktikai és
stratégiai rendszereket megzavarhatják. A német terv már évekkel a
háború kitörése előtt készült; önmagában elavult volt; lövészárkok,
drótakadályok és gépfegyverek használatával alkalmasint mindjárt
kezdetben meg lehetett volna hiusítani; a franciák azonban
haditudományukban nem érték el a német színvonalt s a nyilt hadviselés
módszereiben bizakodtak, amely legalább tizenöt esztendővel maradt el a
kor mögött. Felkészültségük úgy drótakadályok, mint gépfegyverek
tekintetében nagyon hiányos volt s élt az a nevetséges hagyomány, hogy a
franciák nem harcolhatnak árkokban és földhányások mögött. A belga
határt Lüttich és a hozzá kapcsolódó erődök védték, melyek tíz vagy
tizenkét év óta már nem voltak modernek; az erődök felszerelését és
védőeszközeit sok esetben német cégek szállították; a francia
északkeleti határ viszont nagyon gyengén volt megerősítve. Magától
értetődőleg a hadiszállító német Krupp-gyár diótörőkről is gondoskodott
e diók számára, nagyon erős robbanó hatású lövedékeket röpítő rendkívül
nagy ágyúk formájában. Így ezek a védelmi berendezések saját
helyőrségüknek lettek a csapdái. A franciák a déli Ardennekben támadtak,
de vereséget szenvedtek. A német hadak ellenállhatatlannak látszó
irammal gázolták le a francia balszárnyat; Lüttich augusztus 9-én
elesett; Brüsszelt augusztus 20-án érték el a németek; a körülbelül
70.000 emberből álló brit hadsereget, mely Belgiumba érkezett, a túlerő
Monsnál augusztus 22-én megverte s a dél-afrikai háborúban tanult
gyilkos lövész-taktika dacára visszaszorította. (A németek nem akarták
hinni, hogy az angolok puskával és nem gépfegyverrel dolgoztak.) A kis
angol haderőt nyugati irányban félretaszították s a német jobbszárny úgy
rohant lefelé, mintha nyugatra el akarná hagyni Párist és fel akarná
göngyölíteni az egész francia hadsereget.
A német főhadiszállás ebben az időpontban annyira biztos volt, hogy
megnyerte a háborút, hogy augusztus végén már csapatokat vontak el a
keleti front számára, ahol az oroszok Kelet- és Nyugat-Poroszországot
pusztították. Ekkor következett be a stratégiai szempontból nagyon gyors
és sikeres ellentámadás. A franciák a centrumban visszavonultak,
balszárnyukon teljesen váratlanul egy új hadsereggel léptek fel s a
megingott, de újra megerősített kis angol hadsereg is méltó szerepet
tudott játszani az ellentámadásban. A német jobbszárny túlságosan
előrerohant, elvesztette belső összefüggését s a szeptember 6-tól 10-ig
tartó marnei csatában a Marnetól az Aisneig visszavetették. Még jobban
is visszaszorították volna, ha nem lett volna tartalékban a beásásnak a
művészete. Az Aisnenél a német hadsereg megállt és beásta magát. A nehéz
ágyúk, a nagy robbanó erejű lövedékek s a tankok, melyekre a
szövetségeseknek szükségük lett volna, hogy ezeket a lövészárkokat
szétrombolják, még hiányoztak.
A marnei csata pozdorjává zúzta az eredeti német tervet. Franciaország
egyelőre meg volt mentve. A németek azonban távolról sem voltak
megverve; úgy emberekben, mint felszerelésben nagy volt a támadó
felsőbbségük. Az oroszoktól való félelmüket keleten a példátlanul álló
tannenbergi győzelem eloszlatta. A nyugati küzdelemnek a legközelebbi
fázisa az erőszakolt, kevésbbé jól kitervezett harc volt, hogy a
szövetségesek baloldalát túlszárnyalják és a csatornamenti kikötőknek a
megszerzésével elvágjuk a Britanniából Franciaországba érkező
utánpótlásokat. Mindkét fél valósággal versenyzett, hogy a partot
elérje. Azután a németek, nagy tüzérségi és felszerelési fölénnyel
megtámadták az angolokat Ypernnél és Ypern körül. Nagyon közel jutottak
az áttöréshez, de az angolok végül mégis kitartottak.
A nyugati fronton a küzdelem lövészárok-harccá alakult át. Egyik félnek
sem volt meg a tudása és felszerelése a modern lövészárkokon és
akadályokon való áttörés problémájának megoldásához s mindkét fél
egyaránt tudósok, feltalálók és más nem katonai személyek tanácsához és
segítségéhez volt kénytelen fordulni ebben a nehézségben. Ez időben a
lövészárok-háborúnak a problémája lényegében már meg volt oldva;
Angolországban példának okáért már megvolt a tanknak a modellje, amely a
szövetségeseknek döntő és aránylag könnyű győzelmét biztosíthatta volna
1916 előtt; a hivatásos katonai elme azonban szükségképen alsóbbrendű és
képzelő erő nélküli; magasabb intellektuális képességű ember nem
szívesen börtönzi be tehetségét ebbe a hivatásba; majdnem az összes nagy
hadvezérek vagy katonai mult nélküli, friss lelkű fiatal emberek voltak,
mint Nagy Sándor, Napoleon és Hoche, magukat katonai mesterségnek
szentelő politikusok, mint Julius Cæsar, nomádok, mint a hun és mongol
vezérek, vagy pedig Cromwellhez és Washingtonhoz hasonló műkedvelők;
ötven esztendei militarizmus után azonban ez a háború reménytelenül
mesterségszerű háború lett; kezdettől végig lehetetlen volt kivenni a
hivatásos tábornokok kezéből és sem a német, sem pedig a szövetséges
főhadiszállások nem nézték szívesen az olyan találmányokat, melyek
halomra dönthették hagyományos rendszerüket.[15] A tank nem csupán
kellemetlenül idegen volt ezeknek a katonai uraknak, hanem hivatáshoz
nem méltó védelmet nyujtott a közkatonáknak. A németek azonban
meghonosítottak bizonyos újításokat. Február végén egy kevéssé
használhatónak bizonyult újítással, a lángvetővel léptek fel, melynél a
kezelő forgott állandóan az elevenen való megégés veszedelmében,
áprilisban pedig, az angolok ellen irányuló második nagy offenzivának a
közepe táján (második yperni csata, április 17–május 17), mérgezett
gázfelhőket alkalmaztak. Ezt a borzalmas találmányt először kanadai és
algiri csapatokkal szemben használták; a vele járó testi kín és a
haldoklóknak a gyötrelme borzalmas hatást váltott ki, de az áttörést nem
tudta kierőszakolni. Néhány héten keresztül a szövetségesek arcvonalán a
vegyészek a katonáknál nagyobb jelentőségre emelkedtek s hat héten belül
a defenzivában levő csapatok birtokában voltak a védő eszközöknek és
találmányoknak.
Másfél esztendőn át, egészen 1916 júliusáig a nyugati arcvonal az
eldöntetlen feszültség állapotában maradt meg. Mindkét részről történtek
nehéz támadások, melyek véres visszaverésekkel végződtek. A franciák
dicsőséges, de nagy áldozatokkal járó támadásokat kisérlettek meg
1915-ben Arrasnál és Champagneban, a britek pedig Loosnál. Svájctól az
Északi tengerig két szakadatlan lövészárok húzódott végig, néhol egy
mérföldnyi s még nagyobb, néhol pedig – mint például Arrasnál, – alig
néhány lábnyi távolságban s e lövészárkokban és mögöttük milliónyi ember
dolgozott, harcolt és készülődött előre kitervezett nagy és véres
offenzivákra. Minden megelőző korban ekkora helyhez kötött
embertömegekben elkerülhetetlenül ragályos betegségek törtek volna ki,
de a modern tudomány e tekintetben is megváltoztatta a hadviselésnek a
körülményeit. Egyes új betegségek léptek fel, mint például a hideg
vízben való hosszas álldogálás által előidézett «lövészárok-láb», a
vérhasnak új fajai és más hasonlók, de egyik sem hatalmasodott el
annyira, hogy bármelyik harcban álló felet megbénította volna. Az
arcvonalak mögött a harcban álló nemzeteknek az élete mindinkább arra a
feladatra alakult át, hogy élelmiszert, lőszert és mindenekfelett
embereket szállítson azoknak a helyébe, akik napról-napra elestek vagy
megsebesültek.[16] A németeknek megvolt az a szerencséjük, hogy
nagyszámú nagy ostromágyú állt a rendelkezésükre, melyek eredetileg a
határszéli erősségek számára voltak rendelve; ezeket most a
lövészárkoknak nagy robbanó erejű lövedékekkel való összerombolására,
szóval olyan feladatra használták fel, melyre azelőtt senki sem gondolt.
Az első évek folyamán nagy ágyúk és lőszer tekintetében a szövetségesek
állandóan rosszabbul voltak ellátva a németeknél és veszteségeik mindig
nagyobbak voltak. Asquith brit miniszterelnökből, aki nagyon gyakorlott
művésze volt a parlamenti ügyeknek, hiányzott a teremtőképesség s
valószínűleg Lloyd George sürgetéseinek és támadásainak, aki 1916
decemberében ki is szorította őt a helyéből, valamint az angol sajtó
lármájának kell tulajdonítani, hogy a felszerelésnek és utánpótlásnak
ezek a hiányosságai végül megszüntek.[17]
A németek rettentő erőfeszítéssel támadták a franciákat 1916 első
felében Verdunnél és Verdun körül. A németek óriási veszteségeket
szenvedtek és miután a francia arcvonalat néhány mérföldnyire benyomták,
sikerült őket feltartóztatni. A francia veszteségek legalább is akkorák,
vagy még nagyobbak voltak. «_Ils ne passeront pas_» – mondta és énekelte
a francia gyalogság és megtartotta a szavát.
A keleti német arcvonal hosszabb kiterjedésű volt és
lövészárok-rendszere a nyugatinál kevésbbé volt kiépítve. Az oroszoknak
a tannenbergi vereség után is sikerült, hogy egyidőre még
előnyomuljanak. Majdnem egész Galiciát elfoglalták, 1914 szeptember 2-án
az övék lett Lemberg, 1915 március 22-én pedig Przemysl hatalmas
erőssége. A németek azonban, miután nem tudták áttörni a szövetségesek
nyugati frontját, a szövetségesek pedig megfelelő előkészület hiányában
eredménytelen támadásokat intéztek ellenük,[18] Oroszország ellen
fordultak és rettenetes tüzérségi előkészítésnek újszerű alkalmazásával
először délen, majd északon nagy csapásokat mértek az orosz arcvonalra.
Június 22-én Przemysl újból visszakerült a központi hatalmak birtokába
és az egész orosz arcvonal messze keletre szorult, míg csak szeptember
2-án Vilna is német kézbe nem került.
1915 május 23-án Olaszország a szövetségesekhez csatlakozott és
megüzente a háborút a monarchiának. (Németországnak a háborút csak egy
esztendő mulva üzente meg.) Keleti irányban előrenyomult ugyan Görzig,
amely 1916 nyarán elesett, de ebben az időpontban beavatkozása sem
Oroszország, sem pedig a két nyugati hatalom szempontjából nem jelentett
sokat. Egészben véve csak új lövészárok-háborúra kényszerült festői
északkeleti határán.