szemben megnyilatkozó ellenszegülés nagyon különleges formákat öltött.
Egy dublini ügyvéd, Sir Edward Carson, aki a Home Rule-szakadás előtt
hivatali állást foglalt el Gladstone minisztériumában, majd az őt követő
imperialista-kormányban, volt a szervezője és vezetője az ellenállásnak
a két nép kibékítésével szemben. Noha dublini eredetű volt, vezére lett
az ulsteri protestánsoknak és belevitte a küzdelembe a törvénynek azt a
megvetését, amely nagyon gyakran jellemző tulajdonságuk a sikeres
jogászoknak s a makacs, érthetetlen és megalkudni nem akaró
ellenségeskedésnek azt a szellemét, mely jellegzetes az ireknek bizonyos
típusaira. Mint ember, a lehető legkevésbbé angol jellegű, fekete,
romantikus és erőszakos; kezdettől fogva kéjjel beszélt a fegyveres
ellenállásról az angolok és irek szabad egyezségével szemben, melyet a
harmadik önkormányzati javaslat elérni akart. Az izgatottság 1913
folyamán állandóan erősbödött. Ulsterben önkéntes haderőt szerveztek,
fegyvereket csempésztek az országba és Sir Edward Carson és egy F. E.
Smith nevű ügyvéd, kinek a neve szintén hamar ismeretessé vált, félig
katonai módon jártak-keltek, utazgattak Ulsterben, szemléket tartottak
az önkéntesek fölött és szították a szenvedélyt. E leendő forradalmárok
Németországból kapták a fegyvereiket s Carson szövetségeseinek egyes
nyilatkozatai «egy nagy protestáns uralkodó» támogatására utaltak. Az
első vérontás Londonderryben történt 1913 augusztusban. Ulsterrel
ellentétben ekkoriban Irország többi részeiben még rend és
törvénytisztelet uralkodott; az irek megbiztak nagy vezérükben,
Redmondban és a három brit népnek a jóhiszeműségében.
Ezek a polgárháborúval való fenyegetődzések nem voltak kivételesen új
dolgok a szerencsétlen sziget történetében; ami az egyetemes történelem
szempontjából jelentőséget kölcsönöz nekik, a heves támogatás, amelyben
az angol katonai és hatalmon levő osztály részesítette őket s az a
büntetlenség és korlát nélküli cselekvési szabadság, melyet Carson és
társai élveztek. Mint már kifejtettük, a német imperializmus sikeréből
és ragyogásából eredő reakciónak fertőzése erősen elterjedt
Nagybritannia felsőbb és vagyonosabb osztályainak körében. Egy új
nemzedék nevelkedett fel, mely elfelejtette elődeinek nagy hagyományait
és kész volt az angol szabadság nagy gondolatát becserélni az
imperializmus aranyfüstjéért. Egy millió fontra rúgó alapot gyüjtöttek
össze, főként Angliában, az ulsteri lázadásnak a támogatásra; ulsteri
tartományi kormány alakult, előkelő állású angol személyiségek
beleavatkoztak a mozgalomba és automobilokon száguldoztak köröskörül
Ulsterben, segítettek a fegyvereket becsempészni s kiderült, hogy számos
angol tiszt és tábornok a törvény iránti engedelmesség helyett
dél-amerikai mintájú pronunciamentora készülődött. Ennek a felső
osztályok körében megnyilvánult rendbontásnak az volt a természetes
következése, hogy felriasztotta Irországnak nagy részét, mely sohasem
volt Angliának igazi barátja. Irországnak ez a része szintén szervezni
kezdte a «nemzeti önkénteseket» és csempészte a fegyvereket. A katonai
hatóságok sokkal nagyobb buzgalmat tanusítottak a nemzeti, mint az
ulsteri fegyverkezés elnyomásában s 1914 júliusában egy
fegyverbehozatali kisérlet Howthban, Dublin közelében, harcra és
vérontásra vezetett Dublin utcáin. A brit szigetek a polgárháború
mesgyéjén állottak.
Ez az imperialista forradalmi mozgalomnak a vázlata, mely a brit
szigeteken a nagy háború előestéjén lejátszódott. Carsonnak és társainak
mozgalma ugyanis forradalmi jellegű volt. Világos kisérlet volt a
parlamentáris kormányrendszernek s a brit népek lassan növekedett, még
nem teljes szabadságának elnyomására, hogy az ir ellentétet kiindulási
pontnak felhasználva, a hadsereg segítségével egy sokkal poroszosabb
jellegű kormányrendszert állítsanak a helyébe. Néhány ezer embernek
reakciós erőfeszítése volt, hogy megállítsa a világnak a haladását a
demokratikus jog és társadalmi igazság irányában; teljesen párhuzamos és
rokonszenvező törekvés a német junkerek és gazdagok új
imperializmusával. Egy tekintetben azonban a brit és német imperializmus
eltértek egymástól. Németországban a mozgalom a korona körül
összpontosult; a trónörökös volt leghangosabb és leginkább szembeötlő
képviselője. Nagybritanniában a király távol állt tőle. V. György
egyetlen nyilvános tényével sem mutatta a helyeslésnek legcsekélyebb
jelét az új mozgalommal szemben s fiának és örökösének, a walesi
hercegnek a magatartása is hasonlóan teljesen korrekt volt.
1914 augusztusában a nagy háborúnak a vihara zúdult rá a világra.
Szeptemberben Sir Edward Carson tiltakozott az ir önkormányzati
javaslatnak a törvénykönyvbe iktatása ellen. Ugyanaznap Redmond felhívta
az ir népet, hogy egyenlő mértékben vegye ki a részét a háborúnak a
terhéből és erőfeszítéséből. Egy ideig Irország hűségesen és
becsületesen küzdött Anglia oldalán, mígnem 1915-ben a liberális
kormányt koalició váltotta fel, amelyben Sir Edward Carson, fején a
londonderryi és howthi vérengzéssel, a 7000 font fizetéssel és nagy
illeték-jövedelemmel járó főállamügyészi állást kapta meg. Távozása után
az ulsteri lázadásban társa, Sir F. E. Smith került a helyére.
Nagyobb sértést nem lehetett volna egy békés népnek az arcába vágni. A
kibékítés munkája, melyet Gladstone 1884-ben megkezdett és 1914-ben oly
közel jutott a megvalósuláshoz, teljesen és tökéletesen meghiusult.[4]
1916 tavaszán Dublin sikertelen felkelést kisérlett meg az új kormány
ellen. A felkelésnek a vezetőit, kik túlnyomó részben jóformán még
gyerekek voltak, tudatos és céltalan szigorúsággal lőtték halomra, ami
összehasonlítva az ulsteri forradalmi vezérek esetével, Irországban a
kegyetlen igazságtalanságnak az érzését váltotta ki. Egy áruló, Sir
Roger Casement, aki a birodalomnak tett előző szolgálataiért bárói
rangra emelkedett, törvényszék elé került és kivégezték, kétségtelenül
jog szerint, de a közvádlói tisztet Sir F. E. Smith, az ulsteri
forradalmi vezér töltötte be, ami megdöbbentő szembeállításnak tünt fel.
A dublini forrongásnak csak kevés támasza volt Irországban, de ettől
fogva a független köztársaság mozgalma rohamosan öltött nagy arányokat.
Az érzéseknek ezzel az áradatával hiába akarták felvenni a küzdelmet a
Sir Horace Plunketthez hasonló mérsékeltebb ir államférfiak, akik a
birodalom keretén belül _dominion_, «koronás köztársaság» rangjára
akarták emelni Irországot, egy színvonalon Kanadával és Ausztráliával.
Mikor 1919 decemberében Lloyd George beterjesztette önkormányzati
javaslatát a parlament elé, Sir Edward Carsont és híveit kivéve,
hiányoztak az ir képviselők, hogy megszavazzák. Irország többi része
távol tartotta magát. Nem akarta újból kezdeni a reménységnek és
csalódásnak vigasztalan körforgását. Csináljanak az angolok és a
dédelgetett ulsteriek, amit akarnak, mondotta az ir közvélemény…
IV. AZ IMPERIALIZMUS FRANCIAORSZÁGBAN, OLASZORSZÁGBAN ÉS A BALKÁNON.
A modern német és angol imperializmusnak a vizsgálata alapján meg lehet
állapítani, hogy bizonyos mértékig azonos erők működtek a két országban;
ugyanezen erőknek a működését különböző fokozatokban és különböző
módosulásokkal megtalálhatjuk a többi társadalmakban is, melyre
futólagos pillantást vetünk. Ez a modern imperializmus nem olyan
szintétikus, egyesítő jellegű mozgalom, mint volt a régi imperializmus;
lényegében _megalomaniakus nacionalizmus_, a nacionalizmusnak az a
fajtája, melyet a fellendülés támadó jellegűvé tett. Legerősebb támaszát
mindig a katonai és hivatalnoki osztályban, a társadalomnak vállalkozó
és vagyonszerző rétegeiben, az új pénzemberekben és a nagy
üzletemberekben találja; legfőbb bírálói a művelt szegények, legfőbb
ellenzői pedig a parasztság és a munkástömegek. Elfogadja a monarchiát,
ahol találja, de nem tekinthető szükségszerűleg monarchisztikus jellegű
mozgalomnak. Mindenesetre teljes kifejlődéséhez szüksége van a
hagyományos típus szerinti külügyi hivatalra. A modern imperializmus a
természetes kifejlődése a nagyhatalmi rendszernek, amely a külügyi
hivatalok politikai rendszeréből a machiavellisztikus monarchiákban
honosodott meg a kereszténységnek szétszakadása után. Megszünni csak
akkor fog, ha a nemzeteknek és népeknek követségek és külügyi hivatalok
útján való érintkezésének helyébe a népeikkel közvetlen kapcsolatban
álló választott testület lép.
A francia imperializmus az európai fegyveres békének az időszaka alatt
természetszerűleg kevésbbé támadó jellegű volt, mint a német.
Imperializmus helyett magát inkább nacionalizmusnak nevezte s a hazafias
büszkeségre való hivatkozással céljául tűzte ki, hogy meghiusítsa azok
nak a szocialistáknak és racionalistáknak az erőfeszítéseit, akik
kapcsolatot akartak teremteni a liberális elemekkel Németországban.
Éltető gondolata volt a _revanche_, az új mérkőzés Poroszországgal. Ezen
elfogultság mellett azonban hódító és kiaknázó kalandokba bocsájtkozott
a távol keleten és Afrikában, ahol a fashodai eset alkalmával alig
kerülhette el a háborút Nagybritanniával (1898) és sohasem mondott le a
sziriai hódításoknak az álmáról.[5]
Az imperialisztikus láz Olaszországot is megfertőzte; az adovai érvágás
lehűtötte ugyan egy időre, de már 1911-ben ismét háborúba bonyolódott
Törökországgal, Tripolisz megszerzéséért.[6] Az olasz imperialisták arra
törekedtek, hogy honfitársaik elfelejtsék Mazzinit és helyette Julius
Cæsart idézzék az emlékezetükbe. Máskülönben miért lettek volna ők a
római birodalom örökösei?
Az imperializmus a Balkánt sem hagyta érintetlenül; kis államocskák,
melyek nem is száz esztendő előtt emelkedtek ki a rabszolgasorból,
túlhevített reménységeknek adták magukat. Ferdinánd bulgár király, az
utolsó pseudo-cæsar, a cári címet vette fel és Athén kirakataiban a
kiváncsi érdeklődő tanulmányozhatta az Európára és Ázsiára kiterjedő
görög birodalomnak térképekben megrajzolt álmait.[7]
1913-ban Szerbia, Bulgária és Görögország megrohanták az Olaszországgal
vívott háborúban már meggyengült Törökországot és a Drinápoly és
Konstantinápoly közötti területeket kivéve, megfosztották összes európai
birtokaitól. Az esztendőnek a második felében a szövetségesek egymás
között vesztek össze a koncnak a felosztásán. Románia is beleavatkozott
a játékba és segített összezúzni Bulgáriát. Törökország visszaszerezte
Drinápolyt. Ausztriának, Oroszországnak és Olaszországnak nagyobb
imperializmusa a küzdelem eredményére és egymásra leskelődött…
V. OROSZORSZÁG, MINT NAGY MONARCHIA.
Míg a nyugati világ rohamosan átalakult, Oroszország a tizenkilencedik
század folyamán csak nagyon lassan változott. A tizenkilencedik század
végén, akárcsak a kezdetén, még mindig a barbárságon alapuló, a
tizenhetedik század végének típusa szerinti nagy monarchia volt, azon a
fokon, amelyen udvari intrikák és császári kegyencek befolyásolhatták
nemzetközi viszonylatait. Óriási vasútvonalat épített keresztül egész
Szibérián, hogy a végpontján magára zúdítsa a japán háborúnak a
katasztrófáját; élt a modern eszközökkel és modern fegyverekkel,
amennyiben ezt fejletlen indusztrializmusa és csekély számú megfelelően
művelt osztálya megengedte; Dosztojevszkij és a hozzá hasonló írók
valami misztikus, a Szent Oroszországnak és hivatásának gondolatán
alapuló imperializmust eszeltek ki, amelynek a faji illuziók és a
zsidógyűlölet szenvedélye adták meg a színezetét; mint azonban az
események bebizonyították, ez az eszme nem valami mélyen hatolt bele az
orosz tömegeknek a képzeletébe.
Az írni-olvasni nem tudó parasztnak az életén valami bizonytalan, nagyon
kezdetleges és tömérdek babonával átszőtt kereszténység uralkodott.
Olyanforma lehetett, mint a reformáció előtti parasztnak az élete
Francia- vagy Németországban. Feltételezték, hogy az orosz muzsik
tisztelettel és hódolattal viseltetik a cár irányában és örömmel
szolgálja a földesurát; még 1913-ban is reakcionárius angol írók
dicséretekkel halmozták el egyszerű és kétségtelen lojalitását. De a
nyugat-európai parasztok esetéhez hasonlóan, a parasztlázadások
idejében, ez a monarchia iránti tisztelet együtt járt azzal a
gondolattal, hogy az uralkodónak és a nemesnek jónak és jóindulatúnak
kell lenni s ez az egyszerű lojalitás bizonyos esetekben átalakulhatott
ugyanazzá a könyörtelen kegyetlenséggé és társadalmi igazságtalansággá,
amely a _Jacquerie_ idejében sorra égette a kastélyokat és megteremtette
a münsteri teokráciát. Mikor ezek a tömegek a haragra és szenvedélyre
gerjedtek, a nagyon hiányos és szórványos oroszországi közoktatás
mellett nem volt meg a megértésnek a kapcsolata, hogy enyhítse a
kitörésnek a dühét. A felsőbb osztályok oly távol állottak az alsóknak a
rokonszenvétől, mint egy egészen idegen állatfajta. Az orosz tömegeket
három évszázadnak a távolsága választotta el egy olyan imperializmustól,
aminőre Németország mutatott példát.
Oroszország még egy más tekintetben tért el a modern Nyugat-Európától és
volt annak középkori időszakával párhuzamba állítható. Ez volt az a
körülmény, hogy egyetemei menedékhelyül szolgáltak tömérdek szegény
diáknak, akik nem állottak semmiféle összeköttetésben a hivatalos
szervezettel és kívül estek annak a rokonszenvén. 1917 előtt a
forradalom e két tényezőjének, az elégedetlenség gyulékony anyagának és
a szabadgondolat gyujtó szikrájának a közelségét az európai gondolkozás
nem ismerte fel és csak nagyon kevesek voltak annak a tudatában, hogy
bármely más országnál inkább van meg Oroszországban egy alapokig ható
forradalomnak a lehetősége.
VI. AZ EGYESÜLT-ÁLLAMOK ÉS AZ IMPERIÁLIS GONDOLAT.
Ha az európai nagyhatalmakról, a multból örökölt külügyi hivatalokkal és
nemzeti politikával egyetemben, tekintetünket az Amerikai
Egyesült-Államokra fordítjuk, amely 1776-ban tökéletesen elszakadt a
nagyhatalmi rendszertől, rendkívül érdekes ellentétet látunk azoknak az
erőknek a működésében, amelyek Európának az expanziv imperializmusát
előidézték. A mechanikai forradalom Európához hasonlóan Amerikában is,
az egész földrészt néhány napi távolságra zsugorította össze. Az
Egyesült-Államoknak, a nagyhatalmakhoz hasonlóan, szintén voltak az
egész világra kiterjedő pénzügyi és gazdasági érdekei; az
indusztrializmus nagy arányokban fejlődött ki és szüksége volt
tengerentúli piacokra; a hitnek ugyanazok a válságai, amelyek válságba
döntötték az erkölcsi szolidaritást Európában, ismétlődtek az amerikai
világban is. Népében élt a hazafias szellem épen úgy, mint bármely
másikban. Miért hanyagolta el mégis a fegyverkezést és nem követett
hódító politikát? Miért nem igyekezett a csillagokat és sávokat
meglobogtatni Mexiko fölött és egy új indiai rendszert megteremteni
Kínában e lobogó alatt? Amerika kényszerítette ki, hogy Japán megnyissa
a kapuit. Miután ezt megcselekedte, tiltakozás nélkül hagyta, hogy a
kelet-ázsiai hatalom európaiasodjék és félelmetessé növekedjék. Ez
önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy Machiavelli, a modern
külpolitikának az atyja, megforduljon a sírjában. Ha egy európai jellegű
nagyhatalom lett volna az Egyesült-Államok helyén, Nagybritanniának
véges-végig meg kellett volna erősíteni a kanadai határt, amely ma
teljesen védtelen és nagy arzenált kellett volna berendeznie a
Szent-Lőrinc folyó vidékén. Közép- és Dél-Amerikának megosztott erejű
államai már régen le volnának igázva és az Egyesült-Államok hivatalnoki
karának és uralkodó osztályának fegyelmező ellenőrzése alatt állanának.
Állandó küzdelem folynék Ausztráliának és Új-Zélandnak
elamerikaiasításáért és Amerika is osztályrészt követelne magának a
tropikus Afrikából.
Különös véletlen folytán Roosevelt elnök személyében (1901–1908) Amerika
is produkált egy, a német császárhoz hasonló nyughatatlan energiájú,
nagy cselekedetekre sóvárgó, épen olyan duzzadó és szónokias, a
világpolitikára kapható és fegyverkezésre hajlandó egyéniséget, akiben
hitünk szerint meg lett volna a hajlandóság, hogy belesodorja az
országot tengerentúli kalandokba.
Véleményünk szerint az Egyesült-Államoknak nagy önmérsékletét és
tartózkodását másként megmagyarázni nem lehet, csakis az intézményeknek
és hagyományoknak alapjukban eltérő voltával. Elsősorban az
Egyesült-Államok kormányának nincsen európai rendszerű külügyi hivatala
és diplomáciai testülete, nincsenek «szakértői», akik arra hivatottak,
hogy megőrizzék az agressziv politikának a hagyományát. Az elnöknek nagy
hatalma van ugyan, de ez alá van vetve a szenátus ellenőrzésének, amely
viszont felelős az állami törvényhozó testületeknek és a népnek. Az
országnak a külpolitikai viszonyai így nyilt és nyilvános ellenőrzés
alatt állanak. Ilyen rendszer mellett a titkos szerződések lehetetlenek
s az a körülmény, hogy a külhatalmak panaszkodnak az Egyesült-Államokkal
való «megállapodásoknak» a bizonytalansága miatt, legjobban mutatja az
ügyek kiváló állását. Az Egyesült-Államokban ilyenformán
alkotmányszerűleg van lehetetlenné téve az olyanforma külpolitika, amely
Európát oly hosszú időn keresztül a háború szegélyén tartotta.
Másodsorban az Egyesült-Államokban sohasem volt olyan szervezet vagy
hagyomány, amely, hogy úgy mondjuk, nem asszimilálható hódításokra
törekedett volna. Ahol nincs korona, ott korona-gyarmatok sem lehetnek.
Az amerikai kontinensen való terjeszkedése közben, az új állam egészen
különleges rendszert fejlesztett ki az új területek kezelése
tekintetében, amely nagyszerűen volt alkalmazható a lakatlan vidékekre,
de teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy az idegen népektől lakott
országokra szabadon alkalmazzák. Ez a rendszer arra a gondolatra volt
alapítva, hogy az Egyesült-Államok államszerkezetében tartósan
alárendeltségi állapotban levő népek nem lehetnek. Az asszimilálás
rendes menetének első foka az, hogy a szövetségi kormány ellenőrzése
alatt _territorium_ alakul, máris jelentékeny önkormányzattal,
szavazattal nem bíró delegátust küld a kongresszusba s mikor a terület
rendeződik és benépesedik, a teljes államiságnak a rangjára emelkedik.
Ez volt a fejlődésnek a menete az Uniónak az összes későbbi államaiban;
az utolsó territoriumok, melyek az államiságnak a rangjára emelkedtek,
Arizona és Új-Mexikó voltak 1910-ben. Alaszkának jéggel borított és vad
területe egyszerűen azért maradt a politikai fejletlenség állapotában,
mert nincsen elegendő népessége, hogy államilag szervezkedjék.
Mikor Németországnak és Nagybritanniának a hódításai a Csendes-oceánon
azt a veszélyt idézték fel, hogy az Egyesült-Államok hajóhadát
megfosztják a szénállomásaitól ezeken a vizeken, az Unio megszállta a
Samoa-szigetek (1889) és a Sandwich-szigetek (1898) egy részét. Az
Uniónak itt volt először dolga valóban alávetett népességgel. De az
angol-indiai tisztviselőkhöz hasonló osztálynak a hiányában, akik a brit
közvéleményt befolyásolják, az amerikaiak itt is a területi rendszernek
az eljárását követték. A legnagyobb erőfeszítéssel igyekeztek Hawaii
nevelési ügyét az amerikai színvonalra emelni, a territoriumok rendszere
szerinti törvényhozást szerveztek, úgy hogy ezek a sötétbőrű szigetlakók
minden valószínűség szerint arra vannak rendelve, hogy az
Egyesült-Államok teljes jogú állampolgárai legyenek. (A kis
Samoa-szigetek ügyeit egy amerikai tengerészeti parancsnok intézi.)
1895-ben viszály támadt az Egyesült-Államok és Nagybritannia között
Venezuela ügyében s Cleveland elnök szilárdan ragaszkodott a Monroe
doktrinához. Ekkor tette Olney a nagyfontosságú kijelentést: «Ma az
Egyesült-Államok gyakorlatban szuverén az amerikai kontinensen és
akarata törvény azokban az ügyekben, melyekre a beavatkozási jogot
fenntartja magának». Ez a megtartott különböző pan-amerikai
kongresszusokkal egyetemben egy szövetségen és kölcsönös támogatáson
alapuló, teljesen nyilt külpolitikát teremtett egész Amerikában. A
döntőbírósági szerződések kiterjednek az egész kontinensre s a jövő az
államközi szervezetnek a fokozatos kifejlődésére, az angol nyelvű és
spanyol nyelvű _pax Americana_ megvalósulására utal, amelyben az
előbbiek az idősebb testvérnek a szerepét töltik be. Valami olyasféle
van alakulóban, amit birodalomnak nem nevezhetünk, ami messze túlmegy a
brit birodalomnak nagy szövetségén, az alkotórészeknek tökéletes
egyenrangúsága tekintetében.
A közös amerikai érdek gondolatának megfelelően az Unio 1898-ban
beleavatkozott Cuba ügyeibe, amely éveken keresztül állandó felkelésnek
az állapotában volt Spanyolország ellenében. A rövid háború Cuba,
Porto-Rico és a Filippini-szigetek meghódításával végződött. Cuba ma
önkormányzattal bíró szabad köztársaság. Porto-Riconak és a Filippini
szigeteknek különleges kormányuk van ugyan, választáson alapuló
alsóházzal és egy felső testülettel, melybe az Unio is küld ki tagokat.
Nem valószínű, hogy akár Porto Rico, akár pedig a Filippini szigetek
állam legyenek az Egyesült-Államokban. Sokkal valószínűbb, hogy szabad
államok lesznek, kölcsönös megértésen alapuló szövetségben úgy az angol
nyelvű, mint a latin Amerikával.
Úgy Cuba, mint Porto-Rico örömmel fogadták ügyeikbe az amerikai
beavatkozást, de a Filippini-szigeteken nyomban a spanyol háború után
erős törekvés nyilatkozott meg a teljes és rögtönös szabadságra és erős
ellenállás jelentkezett az amerikai katonai igazgatással szemben. Az
Egyesült-Államok politikája itt jutott legközelebb a nagyhatalmak
rendszeréhez és eljárását ezen a ponton lehet leginkább kétségesnek
tekinteni. Az Egyesült-Államokban nagy rokonszenv nyilatkozott meg a
felkelők irányában. Roosevelt, a néhai elnök a következőket írja erről a
kérdésről az önéletrajzában (1913.):
«A Filippini-szigeteket illetőleg az volt a nézetem, hogy önkormányzatra
kell nevelnünk őket oly gyorsan, mint csak lehet s azután hagynunk kell,
hogy szabadon határozzanak a sorsuk felől. Nem láttam célszerűnek
meghatározni az időpontot, melynek beteltével megadjuk nekik a
függetlenséget, mert nem hittem, hogy előre meg lehessen állapítani az
időt, mikor érettek lesznek az önkormányzatra; igéret tétele esetén
kötelességemnek éreztem volna annak a megtartását. Hivatalom elfoglalása
után néhány hónapra elnyomtuk a Filippini-szigeteken az utolsó fegyveres
ellenállást, amely nem volt tisztán sporadikus jellegű. Mihelyt a béke
biztosítva volt, minden erőnket a szigeteknek fejlesztésére és a
benszülöttek érdekeinek előmozdítására fordítottuk. Mindenütt iskolákat
létesítettünk; utakat építettünk; pártatlan igazságszolgáltatásról
gondoskodtunk; mindent megtettünk a földmívelés és ipar előmozdítására;
állandóan növekvő számban alkalmaztunk benszülötteket a saját ügyeik
intézésére és végül törvényhozó testületet létesítettünk… A szigeteket
maguknak a filipinóknak az érdekében kormányoztuk és kormányozzuk. Ha
megfelelő idő multával a filipinók úgy határoznak, hogy nem akarják ezt
a kormányrendszert, biztos vagyok benne, hogy mi kivonulunk a
szigetekről; de ha kivonulunk, – ezt szükségesnek látom határozottan
kiemelni, – nem fogunk protektorátust tartani, még együttes
protektorátust sem a szigetek fölött és semlegességi vagy más egyéb
biztosítékot sem adunk és követelünk; röviden, mi teljesen szabadok
akarunk lenni mindennemű felelősségtől az ő irányukban».[8]
Ezek a nézetek nagyon eltérnek egy brit vagy francia külügyi vagy
gyarmatügyi hivatalnoknak a nézeteitől. De nem térnek el nagyon erősen
attól a szellemtől, amely létrehozta az önkormányzati gyarmatokat
Kanadában, Dél-Afrikában és Ausztráliában és az előtérbe tolta a három
ir önkormányzati törvényjavaslatot. Belevág a régi és jellegzetes angol
hagyományba, amelyből a függetlenségi nyilatkozat is származott. Vitán
kívül félredobja az alárendelt népeknek a gondolatát.
E helyütt nem akarunk a Panama-csatorna megépítését követő politikai
komplikációkba belebocsájtkozni, mert azok nem vetnek új világot az
amerikai világpolitikának a rendszerére. Panamának a története tisztán
amerikai történet. Bizonyos azonban, hogy amint az Uniónak a politikai
szerkezete új dolog a világban, úgy tökéletesen újak a határain kívül
eső világgal való viszonylatai is.[9]
VII. A NAGY HÁBORÚ KÖZVETLEN OKAI.