KULTURA ÉS TUDOMÁNY
H. G. WELLS
A NAGY KATASZTRÓFA
1914–1920
FORDITOTTA TONELLI SÁNDOR
BUDAPEST, 1922
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
H. G. WELLS
A NAGY KATASZTRÓFA
1914–1920
FORDITOTTA
TONELLI SÁNDOR
BUDAPEST, 1922
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
ELŐSZÓ.
Ez a kis kötet a világháborúnak, a háború előzményeinek és
következményeinek az ismertetése egy angol írónak, H. G. Wellsnek a
meglátásában. Wells nevét nagyon jól ismeri a magyar olvasó. Először
fantasztikus regényei szereztek neki Verne-szerű népszerűséget, azután
egyre jobban elmélyülő társadalmi regényei terelték rá a közfigyelmet,
majd pedig a szociális kérdésről írott teljesen egyéni felfogású könyvei
emelték korunk legnagyobb gondolkodóinak a sorába.
A jelen kötet kiszakított, de önálló része egy nagyobb munkának, amely
az egész emberiség történetét tárgyalja.[1] Wells abból a szempontból
indul ki, hogy az emberiség története tulajdonképen az eszmék és
gondolatok története. Ezeket az eszméket és gondolatokat nyomozza s
keresi, hogy milyen hatásokat váltottak ki az egyes nemzetek s az egyész
emberi nem életjelenségeiben.
A háborús könyvek és röpiratok hosszú sorozata után, mely egyre duzzadó
tömeg gyanánt tölti meg könyvespolcainkat és papirkosarainkat,
indokoltnak mutatkozott Wells nagy könyvéből épen a világháborút
tárgyaló fejezeteknek a lefordítása. A _túlsó oldal_ felfogásának a
megismerése csak hasznos lehet, különösen ha az, aki ezt a felfogást
tolmácsolja, magasabb szempontból nézi a lejátszódott eseményeket és a
saját oldalával szemben sem hallgatja el a keserű igazságokat. Hogy
viszont teljesen senki sem vonhatja ki magát a saját miliőjének a hatása
alól, csak természetesnek lehet tekinteni.
A háború felidézésében talán Wells nagyobb felelősséget tulajdonít a
központi hatalmaknak, mint amekkora őket tényleg terheli. Lehet, hogy
ebben része van annak a perverz gyönyörűségnek, mellyel az új hatalmasok
Németországban és a szétesett monarchiában az összeomlás után mindent
közzétettek, ami a régi rend embereinek felelősségét bizonyítja, míg a
túlsó oldalon még mindig csak a külügyi hivatalok által megfelelő
összeválogatásban közzétett dokumentumok szerepelnek a nyilvánosság
előtt. Viszont Wellsnél élesebben alig ítélte el valaki Wilson
szereplését, a békekonferencia nagyjainak felületességét, szűkkeblűségét
és magának a békének a tarthatatlanságát. Könyve nem védőirat ugyan
mellettünk, de egyetemes emberi szempontból bonckés alá veszi a
békeszerződések lehetetlen intézkedéseit és mai formájában a győzők
imperializmusát szolgáló nemzetek szövetségét s kimutatja ezeknek a
világbéke szempontjából tarthatatlan voltát.
A fordítás híven adja vissza az eredeti szöveget, csak a brit
imperializmusról szóló fejezetben az Irországra vonatkozó rész, mely az
angolokat közvetlenül érdekli, de tőlünk kissé távol áll és aránytalanul
terjedelmes, van némileg megrövidítve. Elmaradtak természetesen az
utalások a megelőző fejezetekre is. Közöltük ellenben az összes eredeti
jegyzeteket, úgy azokat, amelyek forrásmunkákra utalnak, mint amelyek a
szöveget egészítik ki. Utóbbiakat illetőleg megjegyzendő, hogy Wells
könyvét megjelenése előtt egész sor barátjának, ismerősének, tanároknak,
politikusoknak stb. bemutatta s felkérte őket, hogy megjegyzéseiket
tegyék meg. Ezeket mind a kötetébe iktatta. Így azok a jegyzetek, melyek
betűvel nincsenek megjelölve, Wellsnek a jegyzetei, míg a betűs
jegyzetek másoktól származnak. A saját jegyzeteimet, melyeket a lehető
legkevesebbre szorítottam, T. S. betűkkel jelöltem meg.
_Tonelli Sándor._
I. A FEGYVERES BÉKE A HÁBORÚ ELŐTT.
A san-stefanói békétől és a berlini kongresszustól számított harminchat
esztendőn keresztül a bizonytalan békét őrizte meg Európa a határai
között; vezető hatalmasságai közül egyik sem viselt háborút ezen
időszakban. Súrlódtak, civódtak és fenyegették egymást, de a tényleges
ellenségeskedésig nem jutottak el. 1871 után általánosságban a tudatára
ébredtek, hogy a modern háború sokkal súlyosabb dolog a tizennyolcadik
század hivatásszerű hadviselésénél, hogy a népeknek egyetemes
erőfeszítése, amely az egész társadalmi szerkezetet nagyon súlyosan
érintheti, olyan kaland, amelybe nem lehet könnyedén belerohanni. A
mechanikai forradalom fokozatosan mind hatalmasabb és költségesebb
fegyvereket teremtett szárazon és vizen egyaránt és mind tökéletesebbé
tette a szállító eszközöket; ezáltal mindinkább lehetetlenné tette, hogy
a hadviselés ne tolja el teljesen az egész társadalomnak a gazdasági
életét. Még a külügyi hivatalok is megérezték a háborútól való félelmet.
De bár a háborútól jobban féltek, mint bármikor azelőtt ezen a világon,
semmi sem történt abban a tekintetben, hogy egy szövetségi ellenőrzés
meggátolja az emberi ügyeknek a sodródását a háború felé. 1898-ban a
fiatal II. Miklós cár (1894–1917) köriratot bocsájtott ki a többi
nagyhatalmakhoz, mely az államokat egy konferenciára hívja meg, melynek
célja, «hogy az egyetemes béke eszméjét diadalra vigye a visszavonás és
egyenetlenség felett». Körirata megismétli elődének, I. Sándornak a
deklarációját, amely a szent szövetséget teremtette meg s ugyanabban a
feltevésben hibázik, mint amaz, hogy a békét inkább tudják megteremteni
a szuverén kormányok, semmint az egységes emberi nem szükségleteire és
jogaira való általános hivatkozás. Az Amerikai Egyesült-Államok
tanulságát, amely megmutatta, hogy sem a cselekvés egységéről, sem a
békéről nem lehetett beszélni addig, míg «Virginia népének» és
«Massachusetts népének» gondolatát el nem söpörte az «Egyesült-Államok
népének» a gondolata, teljesen figyelmen kívül hagyták a békére irányuló
európai kisérleteknél. A hollandiai Hágában két konferenciát tartottak
1899-ben és 1907-ben s a másodikon képviselve voltak a földkerekségnek
majdnem összes szuverén államai. Diplomáciailag voltak képviselve;
tárgyalásaik számára nem keresték az általános megértést; az átlagos
közönséges ember még azt sem tudta, hogy ezek a konferenciák üléseztek s
az összegyült képviselők legnagyobbrészt ügyeskedve faragcsáltak a
nemzetközi jognak a háborúra vonatkozó paragrafusain, de magának a
háborúnak a megszüntetését agyrém gyanánt teljesen kikapcsolták. Ezek a
hágai konferenciák semmit sem tettek annak a gondolatnak az
eloszlatására, hogy a nemzetközi élet szükségszerűen versengésen alapul.
Elfogadták ezt a gondolatot. Semmit sem tettek annak a köztudatnak az
ébresztésére, hogy a világ közjavának háttérbe kell szorítani a
szuveréneket és a külügyi hivatalokat. A nemzetközi jogászok és
államférfiak, akik résztvettek ezeken az összejöveteleken, épen oly
kevéssé voltak hajlandók ezen az alapon sürgetni az emberiség közjavát,
amint 1848-ban a porosz államférfiak nem voltak hajlandók üdvözölni az
egész német nemzet parlamentjét, amely háttérbe szorítja a porosz
királynak jogait és politikáját.
Amerikában az 1889–1901. és 1906. években tartott pan-amerikai
konferenciák bizonyos mértékig megközelítették az egész amerikai
kontinensre kiterjedő nemzetközi választott bíráskodásra vonatkozó
tervezetnek a kifejlődését.
II. Miklósnak a jellemével és jóhiszeműségével, aki ezeket a hágai
konferenciákat kezdeményezte, nem akarunk e helyütt hosszasabban
foglalkozni. Ő azt hihette, hogy az idő Oroszország mellett dolgozik.
Abban a tekintetben azonban, hogy a nagyhatalmak mind idegenkedtek a
szuverén hatalmak összeolvasztásának a gondolatától, amely nélkül pedig
képtelenség az általános békének a gondolata, nem foroghat fenn kétség.
Nem a nemzetközi versengésnek és e versengés akut formájának, a
háborúnak a megszüntetése volt az, amire törekedtek, hanem inkább a
háborúnak az olcsóbbá tétele, amely már nagyon költségesnek mutatkozott.
Mindegyik olcsóbbá akarta tenni a kisebb ellentéteket és
összeütközéseket s olyan nemzetközi jogot akart teremteni, amely háború
idején bénítólag hat a hatalmas ellenfelekre, anélkül, hogy kellemetlen
volna saját magára nézve. Ezek voltak a gyakorlati célok, amelyekre
törekedtek a hágai konferenciákon. Összejövetelek voltak, amelyeken
megjelentek, hogy kedvében járjanak II. Miklósnak, ugyanúgy, amint
Európa uralkodói aláírták a szent szövetségnek evangéliumszerű
kinyilatkoztatásait, hogy kedvében járjanak I. Sándornak; mikor pedig
részt vettek az összejöveteleken, azt igyekeztek megvalósítani, amit
hasznosnak ítéltek a maguk szempontjából.
II. AZ IMPERIALIZMUS NÉMETORSZÁGBAN.
A frankfurti béke az elporoszosított és egységes Németországot a
legfélelmetesebbé tette Európa összes nagyhatalmai között. Franciaország
meg volt alázva és bénítva. A republikánizmusba való zuhanása folytán
elveszteni látszott barátait az európai udvarokban. Olaszország még a
kamaszkorát élte. Ausztria rohamosan a német politika szövetségesének a
helyzetébe sülyedt. Oroszország rengetegül nagy volt, de fejletlen, a
brit birodalom pedig csak a tengeren volt hatalmas. Európán kívül csak
egy hatalmasság volt, amellyel Németországnak számolnia kellett, a nagy
ipari országgá fejlődő Egyesült-Államok, melynek azonban sem európai
mértékkel mérhető hadereje, sem pedig haditengerészete nem volt.
A Versaillesben megalapított császárságban megtestesülő új Németország
bonyolult és meglepő keveréke volt a világ friss szellemi és anyagi
erőinek és az európai rendszer legszűkösebb politikai hagyományainak.
Elevenen éltek benne a nevelési törekvések; messze kimagaslóan a
legerősebben nevelő jellegű állama lett a világnak; a közoktatásügy
terén vezetett összes szomszédainak és versenytársainak a sorában. A
Németországgal való leszámolásnak jelen időpontjában a brit olvasót
méltányosan megítélő magatartásra indíthatja, ha felidézi azt az
ösztönzést, amelyet az ország elsősorban Viktória királynő német
férjének, utána pedig a német versenynek köszönhetett. Az angol
egyházhoz és az uralkodó osztályhoz tartozó átlagos tanult embernek az
alacsonyrendű féltékenysége, amelyet sem a nemzeti büszkeség, sem a
nagylelkű ösztön nem tudott háttérbe szorítani, engedni volt kénytelen a
német eredményektől való növekvő félelemnek. Németország pedig a
tudományos kutatásnak a szervezését és a tudományos rendszernek az ipari
és társadalmi fejlődésre való alkalmazását olyan hittel és
erőfeszítéssel kezdette meg, aminőre azelőtt egy társadalom se mutatott
példát. A fegyveres békének az egész időszaka alatt érlelte és újból
elvetette, majd ismét érlelte a terméseket, a bőségesen elvetett
tudásnak elmaradhatatlan gyümölcseit. Rohamosan a nagy ipari és
kereskedelmi hatalmasságok sorába emelkedett; acéltermelése meghaladta a
brit acéltermelést; a termelésnek és a kereskedelemnek száz új mezején,
ahol a tudás és a rendszer fontosabbnak bizonyult a közönséges üzleti
ügyeskedésnél, így például az optikai iparban, a festékiparban, a kémiai
iparnak számos ágában és számtalan új iparágban, vezető helyre
emelkedett.
A brit gyáros szemében, aki megszokta, hogy a találmányok bebocsáttatást
kérve, nem tudva, hogy honnét és miért jönnek a gyárába, ez a német
rendszer, amely felkarolta és megfizette a tudomány embereit,
feneketlenül tisztességtelennek tünt fel. Úgy érezte, hogy ez a
szerencsének a megkorrigálása. Olyan, mintha hamisan kevernék a
kártyákat. Arra bátorítja az intellektuelleknek veszélyes osztályát,
hogy beleavatkozzék a «józan» gondolkozású üzletemberek dolgaiba. A
tudomány szeretettelen gyermek módjára volt kénytelen elhagyni első
hazáját. Németországnak ragyogó kémiai ipara az angol Perkinsnek a
munkáján épült fel, aki nem tudott «gyakorlati» angol üzletembert
találni, hogy őt támogassa. De Németország vezetett a szociális
törvényhozásnak számos terén is. Németország tudatára ébredt, hogy a
munkaerő nemzeti érték, amely a munkanélküliség által megromlik és így a
közjó érdekében gondoskodni kell róla a műhely falain kívül is. A brit
munkaadó még mindig abban a csalódásban élt, hogy a munkás ránézve
megszünik a műhelyen kívül s minél rosszabb ezeknek a kívülállóknak a
helyzete, valahogyan annál jobb reá nézve. Ezenfelül általános dolgokban
való tudatlanságából kifolyólag, teljes mértékben individualista volt: a
közönséges lelkeknek esztelen vetélkedése élt benne; ugyanúgy gyűlölte
gyárostársait, amint gyűlölte munkásait és fogyasztóit. A másik oldalon
a német termelők meg voltak győződve az egyesülésnek és az
együttműködésnek a nagy előnyeiről; vállalataik az összeolvadás felé és
abban az irányban haladtak, hogy nemzeti vállalatoknak a jellegét öltsék
magukra.
Ez a nevelő, tudományos és szervező jellegű Németország az 1848. évi
liberális Németországnak volt a természetes fejlődése; gyökerei
visszanyúltak a napoleoni hódítás szégyenéből fakadó újjáteremtő
erőfeszítésnek a korába. Mindent, ami jó és nagy volt ebben a modern
Németországban, tényleg a tanítómestereinek köszönhette. De ez a
tudományosan rendszerező szellem csak egyike volt azoknak a tényezőknek,
amelyek az új német császárságot létrehozták. A másik tényező a
Hohenzollernek monarchiája volt, amely túlélte Jenát, amely megcsalta és
becsapta az 1848. évi forradalmat és amely Bismarcknak a vezetése alatt
törvényes formák szerint is élére került az Ausztrián kívüli egész
Németországnak. A cári birodalmat kivéve, a tizennyolcadik századbeli
nagy monarchiának a hagyományait egy állam sem őrizte meg annyira, mint
Poroszország. Nagy Frigyesnek a hagyományában Machiavelli uralkodott
Németországon. Így ennek a nemes új államnak a fejében nem egy nemes új
agyvelő foglalt helyet, hogy első helyre vezesse a világnak a
szolgálatában, hanem hatalomra éhes pók tanyázott benne. Az
elporoszosított Németország egyidejűleg a leginkább modern és legjobban
elavult állam volt Nyugat-Európában. A legjobb és legrosszabb indulatú
állama volt a korának.
A nemzetek lélektana még nagyon csökevényes tudomány. A pszichológusok
még alig kezdték tanulmányozni az egyes embernek az állampolgári
oldalát. A mi szempontunkból azonban a legnagyobb fontosságú, hogy
nagyjából vázoljuk az 1871. évi győzelmek óta felnevelődött német
nemzedékek szellemi fejlődését. Csak természetes volt, hogy a
példátlanul álló és mindent elsöprő harctéri sikerek és a viszonylagos
szegénységből a gazdagságra való emelkedés megduzzasztotta az
önérzetüket. Emberinél több lett volna, ha ez a hazafias hiúságnak
bizonyos túlzásaiban nem jutott volna kifejezésre. Ezt a természetes
visszahatást azonban tudatosan kiaknázták, kihasználták és fejlesztették
rendszeres munkával és ellenőrzéssel, iskolákban és főiskolákban,
irodalomban és sajtóban a Hohenzollern-dinasztiának az érdekében. A
tanítót és tanárt, aki nem tanította és hirdette minden adandó
alkalommal és azon kívül a németeknek a többi népek felett való faji,
erkölcsi, szellemi és fizikai felsőbbségét, a háborúban és a dinasztia
iránt való rendkívüli odaadásukat és elkerülhetetlen hivatottságukat,
hogy e dinasztia alatt vezetői legyenek az egész világnak,
megbélyegezték s homályban maradásra és sikertelenségre volt
kárhoztatva. A német történelmi oktatás óriási, rendszeres meghamisítása
lett az emberi multnak, a Hohenzollernek jövője érdekében. Az összes
többi nemzeteket nem hivatottaknak és hanyatlóknak állították be,
akikkel szemben a poroszok az emberiség vezetői és újjáteremtői. A
fiatal német ezt olvasta iskolakönyvében, hallotta a templomban, találta
az irodalomban és szenvedélyes meggyőződéssel ezt diktálta bele a
tanára. Ezt diktálta bele mindegyik tanára. Hueffer a könyvében[2]
példákat idéz, hogy a biologiában és a matematikában is fordulnak elő
kitérések a tulajdonképeni tárgytól, hogy hosszas, royalisztikusan
hazafias hivalkodásnak adjanak helyet. Csak kivételesen szívós és önálló
lelkek tudtak a meggyőzés ezen áradatának ellentállni. Észrevétlenül a
német lélekben Németországnak és császárának a képzete valami azelőtt
sohasem létezett ragyogó és uralkodó képzet gyanánt alakult ki, egy
istenhez hasonló nemzetnek a képe «ragyogó vértezetben», amely az
alsóbbrendű és nagyon rosszindulatú népek körében a «dicső német kardot»
suhogtatja. Németországot tudatosan megmérgezték, rendszeresen
megittasították a hazafias retorikának ezzel a fajtájával. A
Hohenzollerneknek egyik legnagyobb vétke, hogy a korona állandóan és
makacsul beleavatkozott az oktatásba és pedig különösképen a történelmi
oktatásba. Egy modern állam sem vétkezett így a közoktatás ellen.
Nagybritannia koronás köztársaságának az oligarchiája megnyomorította és
elsorvasztotta a közoktatást, de a Hohenzollernek monarchiája
megrontotta és prostituálta.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni az utolsó félszázad történetének azt a
legfontosabb tényét, hogy a német népet rendszeresen belenevelték a
németségnek a világon a hatalomra alapított elsőségébe és abba az
elméletbe, hogy a háború szükségszerű jelensége az életnek. A német
történelmi oktatásnak a kulcsát meg lehet találni Moltkének a
mondásában: «Az örök béke csak álom, még pedig nem is szép álom. A
háború szükségszerű része a világ Istentől megállapított rendjének…
Háború nélkül a világ nem fejlődnék és a materializmusban veszne el.»
(Egyébként tory korában Gladstone is épen ilyen kenetteljesen
belenyugodott a rabszolgatartásba.) E tekintetben az antikrisztiánus
német bölcselő, Nietzsche is egyetértett az istenfélő tábornaggyal.
«Csak puszta illuzió és játékos képzelődés, ha sokat, vagy egyáltalán
valamit várunk attól az emberiségtől, amely elfelejti a háborút. Nem
ismerünk eszközt, amely jobban kiváltaná a cselekvést, mint egy nagy
háborúnak a harcmezőn született nyers energiája, a gyűlöletből született
mélységes személytelenség, a gyilkolásból született öntudat és hidegvér,
az ellenség megsemmisítésére irányuló erőfeszítésből született
nekihevülés, a veszteség, a tulajdon lét és az embertársak léte iránti
büszke közöny, a lelkeknek földrengésszerű megrázkódtatása, melyre a
népnek szüksége van, ha elveszti vitalitását».
A tanításnak ez a fajtája, amely áthatotta a német birodalmat egyik
végétől a másikig és szükségképen magára irányozta a külföld figyelmét,
felriasztotta a világnak valamennyi népét és hatalmasságát és
szükségképen németellenes szövetségre vezetett, Francia-, Orosz- és
Angolországot egyaránt fenyegető katonai és legújabban tengeri
készülődéssel járt karöltve. Befolyásolta az egész német nép
gondolkozását, modorát és erkölcsét. A németek ugyanis alakítható nép s
nem oly nehezen hozzáférhetők a tanítás számára, mint az irek és
angolok. 1871 óta a külföldön a német az öklében bízott és rászokott a
nagy hangra. Még a kereskedelmi műveletekben is bizonyos legázolásszerű
eljárást tanusított. Gépezete megjelent a világpiacon és hajózása a
nemzeti hivalkodás szinezetével foglalt teret a tengereken. Igazi
érdemeit támadó eszköz gyanánt használta. Valószínűleg a legtöbb más
nép, ha ugyanazokon a tapasztalatokon ment volna át és ugyannak a
tanításnak lett volna alávetve, hasonló módon viselte volna magát.
A történelem egyik olyan véletlene folytán, amilyenek megszemélyesítik
és meggyorsítják a katasztrófákat, Németország uralkodója, II. Vilmos, a
legtökéletesebb formában testesítette meg népének új nevelési rendszerét
és a hohenzollerni hagyományokat. 1888-ban, huszonkilenc éves korában
lépett a trónra; atyja, III. Frigyes, márciusban következett nagyatyja,
I. Vilmos után és meghalt ugyazon év júniusában. II. Vilmos anyai ágon
unokája volt Viktória királynőnek, de vérmérsékletében nyoma sem volt
annak a liberális hagyománynak, amely a Szász-Coburg-Gotha családot
jellemezte. Agyát teljesen a tajtékzó új imperializmus töltötte el.
Trónralépését a hadseregéhez és hajóhadához intézett kiáltvánnyal
jelentette be; a népéhez intézett kiáltvány három nappal később jelent
meg. A demokrácia iránti mély megvetés csendült ki belőle: «A katona és
hadsereg, nem pedig a parlamenti többségek forrasztották össze a német
birodalmat. Bizalmamat a hadseregbe helyezem». Megtagadta ezzel a német
iskolamesterek kitartó munkáját és helyette a Hohenzollernek diadalát
jelentette be.
Az új császárnak legközelebbi cselekedete az volt, hogy összekülönbözött
az öreg kancellárral, Bismarckkal, aki a német birodalmat megalkotta és
elbocsájtotta őt. (1890.) Mélyreható véleménykülönbségek nem voltak
közöttük, de mint Bismarck mondotta, a császárnak az volt a szándéka,
hogy önmagának legyen a kancellárja.
Ezek voltak a bevezető jelenségei egy nagyon tevékeny és kihivó jellegű
pályafutásnak. II. Vilmosnak az volt a szándéka, hogy lármát üssön a
világban, nagyobb lármát, mint előtte bármely más uralkodó. Egész Európa
hamarosan megismerte az új uralkodónak az alakját, állandóan vakítóan
csillogó katonai egyenruhában, büszke tekintettel, felfelé sodort
bajusszal s béna, de ügyesen elleplezett bal karjával. Tetszelgett
magának a ragyogó ezüst mellvértekkel és hosszú fehér köpenyekkel.
Szemmellátható volt a nagy nyughatatlansága. Világos volt, hogy nagy
dolgokra hivatottnak érezte magát, de egyelőre még nem volt nyilvánvaló,
hogy ezek a nagy dolgok mik lesznek tulajdonképen. Nem volt delphii
jósda, amely megmondta volna neki, hogy egy nagy birodalomnak a
szétrombolására van rendelve.
A személyét körülvevő szinpadiasság és Bismarck elbocsájtása sokakat
ijedelemmel töltött el alattvalói közül, de ezek csakhamar megnyugodtak
abban a gondolatban, hogy befolyását a béke ügyének és Németország
megszilárdításának szenteli. Sokat utazott, Londonba, Bécsbe, Rómába,
ahol magántárgyalást folytatott a pápával, Athénbe, ahol nővére ment
feleségül a görög királyhoz 1889-ben és Konstantinápolyba. Az első
keresztény uralkodó volt, aki meglátogatta a szultánt. Elment
Palesztinába is. Jeruzsálem régi falán külön kaput törtek a számára,
hogy belovagolhasson a városba; méltóságán aluli volt, hogy gyalog
menjen be. Rávette a szultánt, hogy megkezdje a török hadsereg
újjászervezését német mintára, német tisztek vezetése alatt. 1895-ben
kijelentette, hogy Németország «világhatalom» s hogy «Németország jövője
a tengeren van», nem törődve, hogy a németek jelenlétét a tengeren az
angolok már amúgy is tudomásul vették, s figyelmét mind erősebb
mértékben nagy hajóhad megteremtésének szentelte. Gondjaiba vette a
német művészetet és irodalmat is; befolyását a többi nyugati népek által
használt latin betűvel szemben a különálló és szemrontó gót betű
megtartására használta fel; támogatta a pángermán mozgalmat, mely a
hollandokat, skandinávokat, a belgiumi flamandokat és a svájci németeket
egy nagy német testvériség tagjainak hirdette, mintha beolvasztásra
alkalmas anyag volnának egy növekedni akaró, éhes fiatal birodalom
számára. Európának összes többi uralkodói elhalványodtak mellette.
A búr köztársaságok elleni háború idején Európaszerte Nagybritannia
ellen megnyilatkozó ellenséges hangulatot felhasználta a nagy hajóhadra
irányuló tervének előmozdítására, ami kapcsolatban a német
gyarmatbirodalomnak rohamos terjeszkedésével Afrikában és a
Csendes-oceánon, az angol közvéleményt mód felett nyugtalanította és
felizgatta. A brit liberális közvélemény különösképen érezte a brit
haditengerészet állandó növelésének kétségbeejtő szükségességét. «Nem
pihenek addig, – jelentette ki a császár, – míg a hajóhadamat nem emelem
ugyanarra a színvonalra, melyen a hadseregem áll.» A legbékésebb
szigetlakók sem vehették nyugodtan tudomásul ezt a fenyegetést.
1890-ben megszerezte a kis Helgoland szigetét az angoloktól. Ezt nagy
tengeri erősséggé építtette ki.
Amint a hajóhada nagyobbodott, vállalkozási kedve is növekedett.
Kijelentette, hogy a németek «a világ sója». «Nem szabad elfáradniok a
civilizációnak a munkájában; Németországnak, akárcsak a császári
Rómának, terjeszkednie kell és rá kell kényszeríteni magát másokra.» Ezt
lengyel földön mondotta, a lengyel nyelvű kultura elnyomására irányuló s
a Lengyelországból rájuk eső rész elnémetesítésére irányuló német
törekvések támogatása érdekében. Az Istent «isteni szövetséges» névvel
illette. A régi abszolut birodalmakban az uralkodó vagy maga volt Isten,
vagy Istennek fogadott képviselője; a császár az Istent megbizható
ügyfelének tekintette. «A mi régi Istenünk», – mondotta róla
kedveskedőleg. Mikor a németek megszállották Kiaocsaut, az «acélos német
ököl»-ről beszélt. Mikor Ausztriát támogatta Oroszország ellenében, a
«ragyogó fegyverzetű» Németországot emlegette.
Oroszországnak madzsuriai vereségei 1905-ben a német imperializmust
merészebb fellépésre bátorították. Az együttes francia és orosz
támadástól való félelem oszlani látszott. A császár a szentföldre
utazott, kiszállt Tangerben, hogy a marokkói szultánt a franciák elleni
támogatásáról biztosítsa s azt a főbenjáró méltatlanságot követte el
Franciaországgal szemben, hogy háborús fenyegetéssel
külügyminiszterének, Delcassénak az elbocsájtására kényszerítette.
Szorosabbra fűzte a kapcsolatokat Ausztria és Németország között s az ő
támogatásával Ausztria 1908-ban visszaélt Európa többi államainak
bizalmával, mikor a délszláv Bosznia-Hercegovinát annektálta. A
Nagybritannia ellen irányuló tengeri készülődésével s a Franciaország és
a szlávok elleni kihivásával Nagybritanniát, Franciaországot és
Oroszországot defenziv jellegű megállapodásra késztette magával szemben.
A boszniai annexiónak további következése volt a szövetséges
Olaszországnak az elidegenedése.[3]
Ilyen volt a személyiség, akit a balsors Németország fölé helyezett,
hogy sarkalja, szervezze és a világ többi része számára türhetetlenné
tegye egy nagy népnek a természetes büszkeségét és hivalkodását, amely a
megoszlásnak és gyengeségnek hosszú évszázadai után a fejedelmek
dzsungeléből egységre és a világ megbecsülésére tudott emelkedni.
Természetes volt, hogy a vezető kereskedelmi és ipari egyéniségek, a
tengerentúlt kiaknázni akaró pénzemberek, a katonák és a hétköznapi
tömeg ezt a vezetőt nagyon izlésük szerint valónak találták. A németek
közül titokban sokan hirtelenkedőnek és szinészkedőnek találták, de
nyilvánosan támogatták, mert cselekedetei a siker szinezetével jártak.
_Hoch der Kaiser!_
De Németország mégsem hódolt be küzdelem nélkül az imperializmus egyre
erősbödő áradatának. A német életnek fontos tényezői küzdelmet
folytattak e nagyhangú új autokrácia ellen. A régi német törzsek,
különösen a bajorok nem mutattak hajlandóságot, hogy a poroszság
elnyelje őket. A közoktatás terjedésével és Németország rohamos
indusztrializálódásával karöltve a szervezett munkásság önálló
gondolatokra ébredt és szembehelyezkedett uralkodójának hangzatosan
militarisztikus és hazafias szólamaival. Az államban egy új politikai
párt fejlődött ki, a szociáldemokraták, akik Marx tanait vallották. A
hivatalos és klerikális szervezetek szüntelen támadásai s a propagandája
és szervezetei ellen irányuló elnyomó jellegű törvények dacára a párt
állandóan növekedett. A császár újból meg újból állást foglalt ellene;
vezéreit bebörtönözték és az ország elhagyására kényszerítették. Mégis
növekedett. Mikor a császár a trónra lépett, ötszázezer volt a
szociáldemokrata szavazók száma, 1907-ben három milliónál több. A
császár kisérletezett az engedékenységgel is, sok mindent megadott,
például az aggkori és a betegség esetére való biztosítást, leereszkedő
ajándék formájában, melyet a munkások jog gyanánt követeltek. Elhajlását
a szocializmus felé tudomásul vették, de ez nem szerzett konvertitákat
az imperializmusnak. Tengerészeti törekvéseit ügyesen és elkeseredetten
támadták s a kisembereknek a pártja szüntelenül támadta az új német
tőkéseknek gyarmati kalandjait is. A hadsereget azonban még a
szociáldemokraták is mérsékelt támogatásban részesítették, mert
bármennyire elitélték is az otthoni autokráciát, még nagyobb gyűlölettel
és félelemmel voltak eltelve a keleti határon Oroszországnak barbár és
retrogád önkényuralma irányában.
Németország abban a veszedelemben forgott, hogy ez a falánk
imperializmus Nagybritanniát, Franciaországot és Oroszországot
offenziv-defenziv jellegű együttes támadásra fogja késztetni. A császár
a Nagybritannia irányában való merev magatartás és esetlen kisérletek
között ingadozott, hogy megbékéljen vele, miközben hajóhada növekedett s
mialatt a háborúra készülődött Orosz- és Franciaországgal. Mikor
1913-ban a brit kormány javasolta, hogy mindkét fél szüntesse be a
flottaépítést egy évre, ajánlatát visszautasították. A császárnak volt
egy fia, aki még jobban benne élt az imperializmus és pángermanizmus
gondolatkörében, mint ő maga. A trónörökös az imperialista propagandát
szívta magába. Katonák és ágyúk voltak a játékai. Idő előtti
népszerűségre tett szert azáltal, hogy még fokozta atyjának hazafias és
támadó jellegű cselekvéseit. Az az érzés támadt, hogy az élete delén
álló császár kezd túlságosan óvatos lenni. Egyénisége megújhodott a
trónörökösben. Németország sohasem volt ily erős, sohasem volt ennyire
felkészülve egy új, nagy kalandra és a győzelmek új aratására. Az a
meggyőződés élt benne, hogy Oroszország állapotai züllöttek,
Franciaország degenerált, Nagybritannia pedig a polgárháború szélén áll.
A fiatal trónörökös csak példaképe volt a jómódú német felső osztályok
fiatalságának 1914 tavaszán. Ugyanabból a serlegből ittak valamennyien.
Tanáraik és oktatóik, szónokaik és vezetőik, anyáik és kedveseik
ugyanarra a nagy alkalomra készítették őket elő, amely most nagyon
közelinek látszott. Valamennyien el voltak telve a közelgő
összeütközésnek döbbenetes érzésétől, a nagy dolgokra hívó kürtnek a
szavától, a határokon túl az ellenségek felett megvivandó győzelemtől,
odahaza pedig a nekik ellenszegülő munkások feletti diadaltól. Az ország
duzzadt az erőtől és lázas izgalomban élt, mint az atletikai versenyző
tréningjének a végén.
III. AZ IMPERIALISTA SZELLEM NAGYBRITANNIÁBAN.
A fegyveres békének az ideje alatt Németország vezetett és adta meg a
hangot Európában. Erőteljes imperializmusának a tantételei különösen
erős hatást gyakoroltak a brit lélekre, amely gyengén volt vértezve
ahhoz, hogy ellent tudjon állni egy külföldről jövő erős intellektuális
nyomásnak. A közoktatásügyi lendület, amelyet Albert herceg
kezdeményezett, a halála után elhalt; az oxfordi és cambridgei
egyetemeket abban a feladatukban, hogy a felsőbb oktatást hatékonyan
megreformálják, meggátolta az uralkodó papságnak félelme és előitélete
az úgynevezett «tudomány és vallás közötti összeütközés» irányában; a
népoktatást elcsenevészítette a vallásos civódás, a közhatóságok
végtelen szűkkeblűsége, a munkaadók törekvése a gyermekmunka után és az
individualisztikus ellenkezés «mások gyermekeinek oktatása» irányában. A
régi angol hagyomány, az igazság kimondásának, a jogszerűségnek,
becsületes eljárásnak s bizonyos mértékig a republikánus szabadságnak a
hagyománya erősen elhalványodott a napoleoni háborúk megpróbáltatásainak
az idején; a romanticizmus, melynek a nagy regényíró Walter Scott volt a
főképviselője, a nemzet képzeletét a virágos és festői dolgok iránti
vágyódással itatta át. «Mr. Briggs», a _Punch_ komikus angolja az
ötvenes és hatvanas években, aki kockás skót szoknyát visel és szarvasra
cserkészik, legjobban testesíti meg az új iránynak a szellemét. Kezdett
derengeni Mr. Briggsnek az agyában a szinekben gazdag és nagyon
valószínűnek tetsző tény, amire azelőtt nem eszmélt rá, hogy
birodalmában sohasem nyugszik le a nap. Az ország, amely valaha elitélte
Clivet és Warren Hastingst a hindu benszülöttekkel szemben tanusított
becstelen bánásmódjukért, mostantól kezdve talpig lovagias és
önfeláldozó férfiaknak kezdte őket tekinteni. Ők voltak «a birodalom
megteremtői». Disraeli keleties képzeletének a hatása alatt, amely
császárnőt csinált Viktória királynőből, az átlagos angol készségesen
hajlott a modern imperializmus üres szólamaira.
A meghamisított néprajzot és elferdített történelmet, amely a germán,
szláv és kelta keveredésből előállott németeknek azt hirdette, hogy ők
különálló csodás faj, utánozták az angol írók, akik egy új etnologiai
kitalálást, az «angolszászt» kezdték belevinni a köztudatba. Ezt a
nagyszerű összetételt az emberi fejlődés tetőpontjának s a görögök,
rómaiak, egyiptomiak, asszirok, zsidók, mongolok és más alsóbbrendű
előfutárok fehér fényben ragyogó koronájának és összesített
erőfeszítésük eredményének tüntették fel. A német faji felsőbbségnek
észszerűtlen legendája nagyon sokat tett, hogy elkeseredésig fokozza a
lengyelek hangulatát Posenben és a franciákét Lotharingiában. Az
angolszász felsőbbségnek még nevetségesebb legendája nemcsak megnövelte
az angol uralom iránti ellenszenvet Irországban, hanem megrontotta a
brit közigazgatásnak a hangját az «alávetett» népekkel szemben mindenütt
az egész világon. A mások megbecsülésének megszüntével és a
«felsőbbrendűség» gondolatának kultiválásával együtt járt az emberiesség
és igazságosság megszünése is. Az indiai brit uralomnak első idejében a
brit tisztviselők szerényen mentek ki Indiába, a csodás országba, hogy
ott éljenek és tanuljanak; mostantól kezdve kevélyen mentek ki, mint egy
csodás népnek a képviselői, akik fényt visznek a sötétségbe, hogy ott
meggazdagodjanak és tündököljenek.
A német hazafias tévtanok utánzása nem merült ki az angolszász-legenda
gyártásában. Az angol egyetemek eleven fiatalsága, amely a nyolcvanas és
kilencvenes években megundorodott az otthoni politikának alacsony
színvonalától és őszinteségének hiányától, hajlandó volt utánozni és
versenyre kelni a követelődző, tetszetős és erőszakos nemzeti
imperializmussal, a Machiavelli és Attila hagyományának keverékével,
mely mesterségesen rányomta a bélyegét az ifjú Németország
gondolkozására és cselekedeteire. Úgy érezte ez a fiatalság, hogy
Britanniának is szüksége van ragyogó fegyverzetre és neki is suhogtatni
kell a kardját Az új brit imperializmus a költőjét is megtalálta
Kiplingben, gyakorlati támogatóját pedig a pénzügyi és üzleti
érdekekben, melyeknek útját a monopoliumok és kiaknázások felé ez a
hazafias fény ragyogta be. Ezek az elporoszosodott angolok Németország
példáját követték az egész vonalon. Közép-Európa összefüggő gazdasági
rendszer, melynek működését legjobban az egység biztosítja; az új
Németország ezért hozta létre a vámpolitikai egységet, az összes alkotó
részeit magába foglaló Zollvereint. Természetszerűleg tömör rendszer,
zárt ököl lett belőle. A brit birodalom nyitott tenyér módjára terjed
szét az egész világon, egyes részeinek eltérő a természetük,
szükségletük, kapcsolatuk s nincs egyéb közös érdekük, csak a
biztonságnak a kölcsönössége. Az új imperialisták azonban vakok voltak e
különbséggel szemben. Ha az új Németországnak megvan a Zollvereinje,
ugyanezt meg kell teremteni a brit birodalom számára is; különböző
alkotó elemeinek természetes fejlődését pedig meg kell bénítani
«birodalmi preferenciális vámokkal» és más egyebekkel…
Mégis Angliában az imperialista mozgalom sohasem tudott szert tenni
olyan tekintélyre és általánosságra, mint Németországban. A három
egyesített, de lényében különböző brit nép egyikének sem volt
természetes terméke. Nem felelt meg a lelkületüknek. Hagyományaiknál
vagy vérmérsékletüknél fogva Viktória királynőben és utódaiban, VII.
Edvárdban és V. Györgyben hiányzott a hajlandóság, hogy a Hohenzollernek
módjára «ragyogó vértezetben» tündököljenek, «acélos öklüket» rázogassák
és «dicső kardjukat» suhogtassák. Elég bölcsek voltak ahhoz, hogy
tartózkodjanak az általános áramlatokba való nyilt beavatkozástól. Az új
brit imperialista mozgalom kezdettől fogva kiváltotta nagyon sok angol,
walesi, ir és skót írónak az ellenszenvét, akik nem akarták elismerni
ezt az új brit nacionalizmust és elfogadni az «angolszász»
felsőbbrendűségnek az elméletét. Amellett Nagybritanniában igen nagy
gazdasági érdekek s így különösen a hajózási érdekek a szabad
kereskedelmen alapultak s ezek jogosult aggodalommal tekintettek az új
imperialisták és a velük társult kalandor gazdasági elemek pénzügyi
javaslatai elé. Más oldalról azonban ezek az eszmék futó tűzként
szárnyaltak végig a katonai osztályon, az indiai tisztviselői karon és
más hasonló elemeken. Egészen addig valami bocsánatkérő elem lebegett a
katonák személye fölött Angliában. Nem volt az angol földnek természetes
szülötte. Ezúttal azonban egy olyan mozgalom kerekedett, amely porosz
katona-bajtársához hasonló ragyogó fontosságot volt hivatva neki
kölcsönözni. Az imperialista gondolat támogatásra talált az új olcsó
sajtóban is, amely arra a célra teremtődött, hogy az elemi oktatás
folytán képződött új olvasó-rétegek szükségletét ellássa. Ennek a
sajtónak általános, széles és egyszerű eszmékre volt szüksége, melyek
alkalmasak a gondolkozni is alig kezdő tömegek számára.
Mindezen támogatás s a nemzeti hiúságra való erős hivatkozás dacára, a
brit imperializmus sohasem tudta a brit népek tömegét igazán áthatni. Az
angolok szellemileg nem gyúrható nép s a régi tory pártnak, a katonai
osztálynak, a vidéki papságnak, a music-halloknak, az asszimilált
idegeneknek, a műveltség nélküli gazdagoknak s az új nagy munkaadóknak
védvámjai és imperializmusért való lelkesedése a közönséges embert,
különösen pedig a szervezett munkásságot gyanakvó magatartásra
késztették. Ha a majubai vereségnek mesterségesen is fokozott sebe az
országot bele is sodorta a délafrikai búr köztársaságoknak szükségtelen,
áldozatokkal járó és költséges meghódításába, ebből a kalandból elég
erős visszahatás támadt a méltányosság és igazságérzet felé, mely újra
hatalomra juttatta a liberális pártot és legalább részben jóvá
igyekezett tenni a baklövést a dél-afrikai szövetség megalkotásával.
Jelentős és állandó haladás volt tapasztalható a közoktatás, a közérdek
előtérbe helyezése s a kevesek tulajdonában levő vagyon
igazságtalanságainak eloszlatása tekintetében. Amellett a fegyveres
békének ezen időszakában a három brit nép nagyon megközelítette az
Irországgal szemben fennálló nézeteltéréseknek igazságos és észszerű
alapon való rendezését. Szerencsétlenségükre a nagy háború épen erre
irányuló törekvésük közepette szakadt rájuk.
Irország esete a multban nagyon tanulságos példája egy idegen uralkodó
osztály viselkedésének, napjainkban pedig az imperializmus
alkalmazásának egy meghatározott országra vonatkozólag. A szerencsétlen
ország, melynek története az idegen hódításnak, a régi birtokosok
kiirtásának, a másvallásúak üldözésének és a jogoktól való megfosztásnak
szakadatlan láncolata, sohasem tudott megbarátkozni az angol uralommal.
Irország a nagy földesuraknak lett a birodalma, akik az országon kívül
éltek és nem törődtek bérlőik sorsával. Anglia nagy fejlődésének idején
Irország fokozatosan ment tönkre, a mult század közepétől kezdve a _zöld
sziget_ ijesztő mértékben néptelenedett el; lakosai ezrével és
százezrével kerestek maguknak az oceánon túl új hazát. Az
otthonmaradottak fokozódó gyülölséggel tekintettek az angolokra s
közmondássá vált, hogy Anglia szerencsétlensége Irország szerencséje.
Politikai jogaiktól megfosztva, az irek tudni sem akartak az angol
kormányzattal való közösségről s az angol élet Irországban csak a
Dublinban székelő alkirálynak közvetlen környezetére és a Cromwell-féle
hódítás után protestánsokkal betelepített északkeleti vidékre
szorítkozott. Ekkor következett be a katholikusok emancipációja
Angliában, mely maga után vonta az ir katholikusok emancipációját s
1874-ben az általános választójog. A szűk választójog idejében Irország
lélekszámánál sokkalta erősebben volt képviselve az angol parlamentben;
a visszamaradt ir kerületek ugyanis legkönnyebben kezelhetők voltak az
angol uralkodó osztályok számára. Az általános választójog után Anglia
megdöbbenve találta szemben magát a vallásában, hagyományaiban,
szükségleteiben tőle teljesen eltérő ir demokráciával, mely feltárta az
átlagos angol előtt nem is ismert sérelmeit és szenvedélyesen követelte
a különválást. Az angol parlamentbe bekerült új ir párt állandóan
obstruált és megzavarni igyekezett az angol ügyek menetét, míg Irország
a szabadságát ki nem vívja. Ez az eljárás kapóra jött az uralkodó
oligarchiának, amely még mindig uralkodott a brit birodalomban.
Szövetségre lépett az észak-irországi «lojális» protestánsokkal –
lojálisak voltak a birodalmi kormány irányában, mert féltek a katholikus
uralomtól Irországban – s mesterségesen szította az átlagos angolnak
fokozódó haragját, aki nem értette meg az átlagos ir elkeseredésének az
okait.
Irország és Nagybritannia viszonyának története az utolsó félszázad
folyamán egyike azoknak a dolgoknak, melyek a legkedvezőtlenebb színben
tüntetik fel az angol uralkodó osztályt, anélkül, hogy az átlagos
angolnak szégyenkezni kellene miatta. Az angol közvélemény ismételten
tanujelét adta a jóakaratának. Az angol törvényhozás az Irországgal való
viszonylatban majdnem félszázadon át a kezdetleges kisérleteknek egész
sorozatát mutatja a liberális Angolország részéről az irek panaszainak
orvoslására és a baráti viszonynak a megteremtésére a konzervativ párt
és Ulster szívós ellenszegülése ellenében. 1886-ban Gladstone politikai
katasztrófába döntötte önmagát, mikor nemzetiségi elvének megfelelően
kisérletet tett az első ir önkormányzati javaslatnak a benyujtására,
amely első izben bízta volna a történelem folyamán magukra az irekre az
ir ügyek intézését. A tervezet sok tekintetben téves és veszélyes volt,
mert nem nyujtott elegendő biztosítékokat az irországi, különösen
ulsteri protestánsoknak és nem gondoskodott védelemről a papokat uraló
déli analfabéták részéről jövő esetleges sérelmek ellenében. Lehet, hogy
ezek csak képzelt veszedelmek voltak, mindenesetre azonban számolni
kellett volna a tőlük való félelemmel. A törvényjavaslat
kettérepesztette a liberális pártot s egy koaliciós kormány, az
unionista kormány foglalta el Gladstone helyét.
Az unionista kormányban, mely Gladstonet helyéből kiszorította,
kiváltképen a tory elemek voltak képviselve s szellemében
imperialisztikusabb volt, mint a megelőző angol kormányok bármelyike. A
következő esztendőknek a brit politikája nagyjában és egészében állandó
küzdelem a birodalom többi részét lenyűgözni akaró erőszakos «brit»
nacionalizmus és imperializmus s az angol vérmérsékleti liberalizmus és
józanság között, mely a birodalmat szabad és önkéntes szövetségesek
konföderációjává törekedett átalakítani. Természetszerűleg a «brit»
imperialisták lenyűgözött ireket szerettek volna látni, viszont az angol
liberálisok szabad, önként társuló Irországot akartak. 1892-ben
Gladstone ismét hatalomra küzdötte magát, csekély _Home Rule_
többséggel; 1893-ban az ir önkormányzati javaslat átment az alsóházban,
de a lordok elvetették. Mégis az új imperialista kormány csak 1895-ben
jutott hivatalba. A támogató párt nem imperialistának, hanem
unionistának nevezte magát, különös név, ha tekintetbe vesszük, hogy
milyen makacs kitartással igyekezett a birodalom közjavának minden
lehetőségét lerontani. Az imperialisták tíz esztendeig maradtak
hatalmon. Már említettük, hogy miként hódították meg Délafrikát.
1905-ben vereséget szenvedtek, mikor vámkorlátokat akartak felállítani
német mintára. A nyomukba lépett liberális kormány a Dél-Afrikai
Egyesült-Államok megalkotásával megelégedett polgártársakká tette a
fegyverrel leigázott dél-afrikai hollandusokat. Utána hosszú küzdelembe
bocsájtkozott a makacsul imperialista lordok házával.
Ez a küzdelem nagyon alapvető jellegű volt a brit ügyek szempontjából.
Egyik oldalon volt Nagybritannia népének liberális többsége, amely az
irekkel való viszonyt becsületesen és az észszerűség szerint új és
reményteljesebb alapokra akarta helyezni s ha lehet, az ireknek
bosszúálló ellenszenvét barátságra változtatni; a másik oldalon voltak
az új brit imperializmusnak összes tényezői, elszántan, hogy bármi áron
és minden választási megnyilatkozás ellenére, ha lehet, törvényesen, de
ha nem lehet, törvénytelenül is, megtartsák hatalmukat az angol, skót és
ir ügyek és hasonlóképen az egész birodalom fölött is. Új nevek alatt
megismétlődött az angol társadalomnak ősrégi belső küzdelme; a szabad és
liberális szellemű társadalomnak a küzdelme a hatalmon levő «nagyok», a
nagy kalandorok és tekintélyek ellen, mely annak idején kifejezésre
jutott Amerika szabadságharcában is. Irország csak a csataterük volt,
mint annak idején Amerika. Indiában, Irországban és Angliában az
uralkodó osztály és a vele szövetkezett kalandorok mind egy véleményen
voltak; de az ir nép, a vallási különbség folytán, vajmi kevés
közösséget érzett az angol nép széles rétegeivel. Mégis az olyan ir
államférfiak, mint Redmond, az ir párt vezére az alsóházban, egy időre
felülemelkedtek a nemzeti szűkkeblűségen és méltóképen feleltek az angol
részről megnyilvánult jó törekvésekre. Lassú, de kitartó munkával
sikerült a lordok házának ellenállását letörni és Asquith miniszterelnök
1912-ben beterjesztette a harmadik ir önkormányzati javaslatot. Egész
1913-ban és 1914 elején a törvényjavaslat új meg új parlamenti harcokra
adott alkalmat. Először Irország megkapta az önkormányzatot, kilátásba
helyeztetett azonban egy módosító javaslat, mely bizonyos
vonatkozásokban Ulstert kikapcsolja. Ez a küzdelem egészen a nagy háború
kitöréséig elhúzódott. A törvény közvetlenül a háború kitörése után
királyi jóváhagyást is nyert, hasonlóan jóváhagyást nyert azonban a
másik törvény is, mely az ir önkormányzat életbeléptetését a háború
végéig felfüggeszti. A javaslatok így kerültek bele a törvénytárba.