Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, magas ravatalon, ezüst
csillagokkal ékített fekete selyemsátor alatt. A sátor oldalait
fölkapcsolták, hogy a nép láthassa.
A főpapot a ravatal mögött fekete lovat áldoztak, s világtalan Káma
megkérdezte az elköltözött hun szellemeket, hogy miképen temessék el
Atillát?
– Tegyétek őt hármas koporsóba, – ez volt a felelet. Az első koporsó
legyen arany, mint a napfény, mert ő a hunok napja volt. A második
koporsó legyen ezüst, mint a milyen az üstökös csillag szárnya, mert ő a
világnak üstökös csillaga volt. A harmadik koporsó legyen aczélozott
vas, mert ő erős volt, mint az aczélozott vas.
[Illustration: Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, ravatalon.]
Míg a koporsók készültek, a hun főurak egész éjjel azon tanácskoztak,
hogy hova temessék el Atillát? Mert vándornemzet a hun s lehet, hogy
valamelyik király fölkerekedik s más országba viszi a népét, mint ahogy
a méhek is elrajzanak. Vagy lehet, hogy a sok szövetséges nép közül
tolvajhad kivánja meg az aranyat. Vagy az is lehet, hogy századok mulva
megint egy erős népfaj áll elő s akkor az aranykoporsót kifordítják a
földből.
Az öreg Káma válaszolt az égi sugallat szerint:
– A Tisza tele van apró szigettel. Egyik helyen a keskenyebbik mederről
el kell téríteni a vizet. Ott ásni meg a sírt mélyen s kiszélesíteni a
medret, hogy az legyen a nagyobbik. Azután ha el van temetve a király,
vissza kell bocsátani a vizet. Idő multán gyöngül az emlékezet; az iszap
belepi a koporsót: senkise fogja tudni, hol van Atilla eltemetve.
Százezer ásó és kapa fogott aznap reggel munkába. Földdel tömött
zsákokat hányva rekesztették el a Tisza-ágat a Marostól délfelé két
nyillövésnyire, a hol gyűrűt folyik a Tisza egy kis sziget körül. Estére
már megvolt ásva a sír, olyan mélyen, hogy azt ember ott többé meg nem
találhatja.
Beszórták az alját virággal, falombbal.
Harmadnapon készen volt a hármas koporsó, Atillát még egyszer
fölemelték, hogy mindenki lássa utoljára. Aztán a nép jajgatása között
tették az aranykoporsóba. Melléje fektették kardját, íjját, aranyos
lándzsáját. A fejébe tették tündöklő sisakját, a melyet a csatákban
viselt.
Énvelem a temetés előtt való éjjelen különös valami történt. Amint ott
állok a virrasztók között s hallgatom a táltosok imádságait, valaki
megérinti a vállamat. Hátranézek: Dsidsia.
– Mit akarsz?
– Jer az udvarunkba.
Azt gondoltam, Emőke izent valamit. Mentem szomorún és érzéstelenül,
mint valami gépember.
Mikor odaérkezünk az udvarba, félrevon a fal mellé a sötétségbe és susog
esdeklőn:
– Arra kérlek: ne menj el a temetésre.
– Miért?
– Csak. Kérlek, esedezek, ezt az egyet tedd meg!
– De miért? Okát szeretném tudni.
– Az éjjel borzasztó álmom volt. Azt álmodtam, hogy Atilla lóháton ment
a felhők között, s egy csapat véres ember követte őt: véres lovak és
véres emberek. Te is köztük voltál.
– Ugyan, eredj a pokolba! – mondtam boszankodva.
Letérdelt és átölelte a lábamat:
– Ne menj el Zéta! Ne menj el! Ezt az egygyet kérem csak tőled.
Valamikor azt gondoltam, kérhetek többet is. Nyájas voltál hozzám és
egyszer én egy rózsát dobtam neked. Fölvetted a rózsát és megcsókoltad.
Azt gondoltam: az Isten neked teremtett engem.
A vér a fejembe futott:
– Te adtad azt a rózsát?
– Én! Haragszol érte? Rosszat tettem vele? Nem akartam. Bocsáss meg.
Utadban többé nem leszek. De ne menj el a temetésre.
Az első gondolatom az volt, hogy megütöm, fölrugom, vagy nem tudom, mit
csinálok vele, de míg a meglepődés elnehezített, lefogta a kezemet egy
csillapító gondolat is. Ostoba leány, mit tudja ez, hogy nekem fájdalmat
okozott.
– Nyugodj meg, – feleltem. – Én is álmodtam valamit. Az én álmom jobb,
mint a tied és okosabb.
S otthagytam.
Délben írott vesszőt hozott egy testőr, hogy a kiknek a neve azon van,
ne hagyják el a szobájukat a temetésig. Valami negyven név volt a
vesszőn, közte az enyim is, meg a három velem lakó rabé.
Egy órával később Ména-Ságh lépett be a szobánkba. Két táltos-szolga
jött utána. Az egyik ruhafélét hozott, a másik fáklyákat.
– Fiúk, – mondotta – a temetésre majd vegyétek föl ezt a gyász-zsákot. A
lovak mellett mentek sorjában. Zéta, te vezeted őket. Mikor a koporsót
levisszük a szekérről a Tisza fenekére, az én kürtöm szavára mindnyájan
köréje borultok, a kik ebbe a ruhába vagytok öltözve. S úgy maradtok,
míg csak a gyászének el nem végződik.
– Amint parancsolod, uram, – feleltem a ruhát és fáklyát átvéve.
Azzal ő tovább megy.
Nézzük a ruhát, hát nem egyéb, csak vékony fekete posztóból varrott
zsák, térdig érő s bő. Csupán a két karnak és a két szemnek van rajta
lyuk.
Alig megy el Ména-Ságh, egy gyászruhába öltözött nőalak jelenik meg az
ajtóban.
Fölveti a fekete fátyolt: Emőke.
Ránéz a szolgatársaimra és parancsoló hangon szól:
– Menjetek ki!
A rabok kimennek a folyosóra.
Én elképedek. Mintha egy gyászbaöltözött márványszobor állana előttem.
Az arczán hideg nyugalom, a nézése valami dermesztő.
– Zéta, – mondja tompa, rekedt hangon. Látom, már megkaptad a
gyászruhát.
– Éppen most.
– Kérésem van. Tudom, hogy mindent megteszel, amit kérek. Amikor útnak
indítanak, öltözz föl, de maradj vissza néhány perczig. Várd meg, míg a
társaid kimennek. Ismét idejövök.
Azzal elment.
Végigment a folyosón Rika királyné palotája felé. Én elkisértem őt a
kijáratig, de csak utána mentem, – szólani nem mertem hozzá.
Már akkor a paloták népe mind feketébe öltözötten jött-ment. A lovak
közül is kiválogatták a feketéket, a többi a ménesen maradt.
Gondolkodva tértem vissza. Nem értettem, amiket mondott Emőke. Arra
gondoltam, míg beszélt, hogy milyen kisértetiesen fehér az arcza, a
mozdulatai is milyen gépiesek. A szeme mindenkinek vörös. Az övé nem.
Kék árnyék környezte a szemét. Ezért volt a tekintete olyan megdöbbentő.
Délután négy óra tájban fölhangzott a gyászkürt búgása. A palotának a
fala is reszketett belé. Magunkra öltöttük a különös gyászruhát és
megindultunk.
Mikor a kijárathoz érkeztünk, azt mondtam a társaimnak:
– Csak menjetek, visszafordulok az övemért.
Talán öt perczig várakoztam: megnyilt az ajtó és besurrant Emőke.
– Te vagy? – kérdezte tartózkodón.
– Én vagyok. Mit parancsolsz?
– Vesd le azt a gyászruhát, és add reám gyorsan.
Azzal leszakította a fátyolt a fejéről, s a földre dobta. Kivonta a tűt
a hajából. A haja leomlott.
– Kisasszonyom, – rebegtem félve.
Mert megdöbbentett a magaviselete.
– Csitt, egy szót se!
– Aggódom érted!
Már akkor levetettem a zsákruhát s a karomon tartottam, de elijesztett a
szemének merev tekintete.
– Szeretsz engem? – kérdezte a karomat megragadva.
– Óh istenem, hogy kérdezheted ezt.
Lihegve, szakadozott mondatokban beszélt:
– Hát akkor add rám a ruhádat… Nem: várj előbb… Csókolj meg…
Megérdemled. Tudom, mit szenvedtél… Tudom, én tudom, mi az a halálos
szerelem!
És vértelen ajkait nyujtotta. Hideg volt a szája, mintha halottat
csókoltam volna meg.
– Ne kérdezz semmit, – folytatta, – ne szólj semmit.
Hát én nem is szóltam semmit, de könnybeborult szemmel adtam rá a ruhát.
Még egy mozdulata volt. Megpillantotta, hogy a karján fekete csipkék
vannak. Azokat is leszakította és eldobta.
S kiment, mint az árnyék.
Én ott maradtam, mint a félig holt. A mit tettem, meg kellett tennem. Ő
kért rá. Ha azt kivánta volna, hogy öljem meg magamat, megtettem volna
habozás nélkül. De miért kívánt a fáklyások közé állani? Nem értettem.
Künn megzendült a gyászének, s belévegyült a nép kitörő sírása. Aztán
egy-egy fölkiáltása a papnak az Istenhez.
És én még mindig a szobában ültem. A fejemben hollócsapatként kerengett
a fekete gondolatok serege.
Mi czélja volt ennek a rejtelmes leánynak a ruhámmal? A nők sokszor
fontoskodók és csekélységekből nagy valamit csinálnak. Bizonyosan
megsértette valaki Emőkét: talán az anyja, valán valamelyik királyné?
Talán nem adtak neki rangjához illő helyet a szertartásnál, s benne a
nemzeti érzés föllázadt, s azt cselekszi, hogy így mutatja ki a gyászát
a király iránt.
Az, hogy engem föl is akaszthatnak a parancs megszegéseért, csak átfutó
gondolatom volt. Emőke kivánta a mit tettem: nem tagadtam volna meg
semmi okból a kérését.
Összeszedtem a fátyol foszlányait, s a ládámba rejtettem. Odatettem a
tűt is. Majd holnap visszaadom.
Mikor kimentem a palotából, a koporsó mellett Györhe táltos állt. Vérrel
behintett gyolcs lepedő volt rajta; a feje meztelenre borotvált s
véresre hasogatott. A többi pap is úgy volt öltözve. Az öreg vak Káma
is, a ki a koporsó fejénél állott, s folyton az égre nézett. A
végeláthatatlan sokaság fojtott csendben hallgatta Györhe táltos
mélyhangú énekét, a mint Atilla nevében a nép felé fordulva bucsuzott.
– _Nem volt e világnak még olyan királya, a kit úgy szerettek volna mint
engemet, s én mégis elhagyom az én hű népemet!_
A visszafojtott sírás halk morajlása következett. A szemekből patakzott
a könny.
A táltos folytatta:
Ki mindig a halál birodalmát jártam,
Szembe őt magammal soha nem találtam:
Orvul vont rám íjat, amikor aludtam,
S fejemet szép mátkám szívére hajtottam.
Az Isten áldjon meg, Rika feleségem,
Hadak ölén álmom, itthon kedvességem,
Két aranyalmámnak gyümölcstermő fája,
Királyi palotám szomorú virága.
Szivettépő sikoltással emelkedett föl a királyi hölgy és odavetette
magát a koporsóra. És hangos sírással borult oda a két gyászbaöltözött
királyfi is: Csaba és Aladár.
A táltos folytatta:
Utoljára szólok kis Csaba virágom,
Te legkedvesebbem ezen a világon.
Nem nézel mosolygó szemmel többé reám;
Nem mondhatod többé ezt az egy szót: apám.
De ahányszor baj ér, nézz föl az egekre:
Villám lobog ottan, – a te atyád lelke.
A nép együtt sírt a királyi családdal. A táltos egyenkint bucsuztatta el
Atillát a többi fiaitól is. Aladárt a hun nép fényének és büszkeségének
nevezte, Irnákot a hadak csillagának, Ellákot kedves oroszlánjának,
Dengezicset a hunok ragyogó eszének mondotta. Azután a vezérek kerültek
sorra, s a főméltóságok, a szövetséges királyok, végül maga a nép, a
melynek az összetartást ajánlotta. S a bucsuzó így végződött:
Isten veled szép föld: Tisza, Maros tája,
Legvitézebb népem örökös hazája.
Testem már földanyánk kebelébe megyen,
Lelkem csillagok közt száguld ez éjjelen!
Aztán az öreg Iddár állt a koporsó mellé és messze harsogó éneklő hangon
sírta:
– Óh jaj nekünk! A mi napunk leesett az égről! Déli magasságban ragyogó
szép napunk leesett!
– Leesett a mi napunk! – zúgta a nép sírva.
Iddár a fejét himbálva folytatta:
– Miért hagytál el bennünket, Atilla? Van-e olyan hely ezen a világon, a
hol jobban szeretnek, mint mink szereténk? Oh nincs olyan hely a
teremtett világban sehol! Miért hagytál el bennünket, Atilla?
A nép zokogva ismételte a táltos végszavait. A férfiak e viharzó
sírásban tőrrel hasogatták az arczukat, hogy véres könnyel sirathassák
őt, a kit siratni a köznapi sirás nem elég.
Iddár folytatta:
– Ha föltünni láttuk királyi arczodat, örömtől repesett a mi szívünk.
Minden kard megmozdult a hüvelyében; láng lövelt az erekbe. Az anyák
fölemelték a csecsemőiket, és azt mondták: Nézd, itt megy Atilla!
És a folytonos zokogás között folytatta:
– Atilla! Atilla! te voltál a mi örömünk, te vagy most a mi fájdalmunk!
A te neved volt a mi büszkeségünk, most a te neved a mi gyászunk,
siralmunk!
Elcsuklott, s küzdött egy perczig a sírással, mígnem folytathatta:
– Voltak királyok ezen a világon híresek, nevesek, hatalmasak, de olyan
király egy se volt, mint te, Atilla!
– Olyan király nem volt, mint Atilla! – ismételte az ezernyi-ezer ember
kiáltva.
– És lesznek királyok, de olyan király nem lesz többé, mint te voltál!
– Nem lesz olyan több! – ismételte a nép.
– A te neved úgy ragyogott elő, mint a fölkelő nap az éjszakából. Miért
térsz vissza Atilla a fekete éjbe? A lehunyó nap magával viszi sugarait:
te elviszed magaddal a hunok dicsőségét!
– Vége a hun népnek! – ordította a fővezér.
A nép viharzó sírással ismételte a fővezér szavát, és a táltos csak
perczek mulva folytathatta:
– Hogy bírod elhagyni a hadat, a melynél erősebb nem volt e földi
világon! Hogy bírod elhagyni aranysátorodat, pompás palotádat! Hogy
bírod elhagyni gyönyörű gyermekeidet! Oh, hogy kiesett a kezedből az
Isten kardja! Oh, hogy árván hagytad ezt a nemzetet!
Nem lehetett tovább beszélnie. Az embereket olyan őrjöngés fogta el,
hogy a vér patakzott az arczukból. A karjukat és mellüket is hasogatták
már. A fővezér beleszúrta a tőrét a balkarjába. A nők elájultak. Az öreg
Ardarik király is elszédült és elesett a koporsó mellett.
A táltosok föltették a koporsót a gyászszekérre, s a tizenkét fekete ló
megindult a Tisza felé.
Elől vezették Villámot, Atilla legkedvesebb lovát, fölnyergelten, fekete
fátyollal sarkig borítottan. A ló után tizennégy koronás király. Aztán
következtek a papok, részint fehérben, részint feketében, valami százan.
Ugyanannyi énekes fiú haladt a papok előtt, s a papokkal fölváltva
énekelték a pogány zsoltárt. Előttök lépegettek az összes zenészek egy
bandává alakultan. S valami velőkbe ható bús melódiát sípoltak, a minőt
a hunok földjén kívül nem hallottam.
A koporsó után ment gyalog a család: a királynék, s Atilla fiai; a
fővezér, a főurak, a főtisztek, a hun mágnások mind hajadonfővel,
megtépett ruhában.
A koporsó mellett kétoldalt a testőrök. Azoknak a fején volt sisak, de
gyászfátyollal volt bevonva. Ruhájuk összehasogatottan fityegett le
róluk, s az arczukat nem lehetett megismerni a vértől.
Időnkint a dobok döbörögtek, hol itt, hol ott, s egy-egy kiáltás
hangzott:
– Atilla! jó királyom!
Olyankor végigzúgott a népen a kiáltás, a mint a sok ajak ismételte.
Irtózat volt látni azt a tengernyi népet. A férfiak mind véres arczczal,
véres köntösben. A hunok egybekeverten özönlöttek a jászokkal, a kik az
ismert pikkelyes pánczélban jöttek el. Gepidák, szarmaták, ugorok,
szóval háromnapi járásnyiról minden nép odasereglett. Sokan már lóháton
kisérték végeláthatatlan nagy sokaságban a koporsót. A zászlókat mind
elhozták, mint mikor háborúba mennek. De szomorú volt most a zászlóknak
lengése.
Tekintetem a posztózsákba öltözött csapatot kereste. Megtaláltam a
testőrök mellett. Gondoltam: odafurakodok, s megkeresem Emőkét. Mellette
fogok menni, nehogy valami baj érje. De hiába néztem, kerestem. Még oly
közel voltak, hogy fölismerhettem volna az arczokat, de abban a fekete
zsákban mindenki fölismerhetetlenné vált: Emőke elveszett közöttük.
De ha közéjük megyek, – gondoltam – megismerem őt: senkinek nincs olyan
finom fehér keze, mint őneki. Száz kéz között is megismerném egy
pillantással.
Vissza kellett mennem: fáklyáért, mert az est egy óra mulva leszáll, s
mindenki fáklyát viszen. Azért is temetik este, hogy a sír helye
megtalálhatatlan maradjon.
Hát visszamentem fáklyáért. A palota néptelen volt. Az udvaron láttam
előtte való nap a tömérdek fáklyát; oda volt hányva nagy rakásokba, – de
mind elvitték.
Ekközben a temetési menet előre haladt, s én már csak a nép közé
jutottam. Hiába furakodtam előbbre és előbbre: a főurak mögött már
annyira megsűrüsödött a nép, hogy lehetetlen volt áthatolni.
Ekközben leszállt a nap, s bibor-aranynyal borította be a felhőket.
Már akkor túl voltunk a városon. A Tisza sárga vize hullámzott előttünk.
[Illustration: A temetési menet előre haladt.]
Én elfáradtam a tolakodásban, s hogy egy vén nyárfa mellett mentünk el,
megálltam.
Gondoltam, megvárom míg a nép sűrűje elhalad, azután meg arra gondoltam,
hogy nem megyek tovább: minek töressem, tiprassam magamat. Ha már
elkéstem attól, hogy a testőrök közelében menjek, úgyse láthatom, hogyan
teszik Atillát a sírba.
Fölálltam a fa egyik kiálló ágára, s onnan néztem a menet
továbbvonulását. Azután meg fölmásztam a fára. Senkise ügyelt rám. A
fáról láttam a szigetet, s a Tisza egyik medrét üresen. A másikból
kiöntött az összeszorult víz a mezőre.
Ekközben lemerült a nap, s a fáklyák világa jobban látszott. Mindenki
vitt fáklyát, részint tiszteletből, részint hogy hazafelé lássák az
utat.
Hogy az esti sötétség beállott, a fáklyák fénye előtündökölt. Mennyi
fáklya volt? Talán félmillió, talán egy millió! Az égen nem látszott se
hold, se csillag, de a földön volt csillag sok. Mintha egy földi táborba
szállott volna az égnek minden csillaga, hogy elkisérje Atillát.
A menet elfogyott alólam s összefolyt a Tisza partján. A távolból
hallottam a gyászéneket, a tompa dobpergést. Aztán kis időre csend
következett: talán a táltosok imádkoztak.
Leszálltam a fáról és nehány elmaradt emberrel utánok mentem.
Mikor odaértem, már a kürtök szóltak. Valamennyi kürt mind azt a jelet
búgta, amivel a táborban alvásra szólították a sereget.
_Aludj Atilla! Jóéjszakát!_
Azután egyszerre zúgás hangzott, mint mikor záporeső jön a távolból. A
zsák-torlaszt bontották meg: ráeresztették a vizet a sírra.
A fáklyák fölrepültek s nagy ívet írva aludtak el: az emberek beledobták
a sírba.
A menet megindult némán visszafelé.
Én még vártam. Gondoltam, hadd menjenek el mellettem: megvárom Emőkét.
De kénytelen voltam visszatérni a fához, s ott várakozni, mert a sok ló
és sok ember minduntalan belém ütközött.
A hangjáról ismertem meg Balassa testőrt.
Ő is megállt a fa alatt és beszélgetett nehány társával.
– A lovat – mondja – nem kellett volna úgy hagyni.
– Nem is hagyták, – felelt egy másik hang.
– De úgy hagyták. Követ kellett volna rá tenni.
A beszélgetésükből megértettem, hogy Atilla lovát leszúrták a sírnál, s
a koporsó mellé fektették.
Ezt rendjén valónak itéltem. Minden hunt így temetnek el. A lovát alája,
a vitézt föléje. A lónak is van lelke. Éjfélkor mind a két lélek
fölébred. A hun fölül a lovára és fölmegy a csillagok közé.
De most már kellene jönni a szolgák hadának. Nézem, erőltetem a
szememet: nem látok egyet se. Már a királynék és királyfiak is jönnek
vissza: a nők lóháton ülnek, s vezeti a lovukat egy-egy csatlós.
Aztán a főurakat is megismerem.
És ekkor hallok erősebb hangokat, mint a milyen eddig környezett:
veszekednek, disputálnak:
– A kard Aladárt illeti!
– Nem igaz: Csabát jelölte ki még életében!
– Csaba gyerök még! A hun népet gyerökre bízni nem lehet!
– Ott a fővezér!
S a szóváltás egyre ingerültebb. Százan és ezren ugyanezt beszélik.
Órákig megy már a sokaság, de hol vannak a gyászi zsákba öltözött
szolgák? Bizonyosan hátra maradtak, leghátra, mert ők rakták a falombot,
virágot, koszorúkat a koporsóra.
Várok. Már le is szálltam a fáról. A hold most búvik ki a felhők közül,
de csak vékony sarló, alig sugároz világosságot. Egy-egy kard, egy-egy
íjjcsúcs elcsillan mellettem. Némelyik arczot megismerem. Asszonyok is
jönnek. Az egyiknek a gyermeke sír:
– Kenyeret!
Aztán egyszer csak vége ritkul a népnek.
Már eléje megyek minden alaknak, a melyik gyalog jön, s körülbelül
egygyez Emőke alakjával. Hasztalan. Bizonyosan levetették a zsákot,
rádobták a sírra a koszorúk és fáklyák közé, s Emőke a királynékhoz
csatlakozott.