A tavasz abban az évben korán érkezett.
Már február végén kéklett a hun leányok hajában az ibolya és zöld volt a
mező. A szövetséges hadaktól napról-napra jött az értesítés, hogy
megindultak s hogy az Alduna mellett várják Atillát.
Talán még nagyobb népsokaság jelentkezett, mint a nyugoti hadjáratra.
Atilla csillaga magasan állt. A katalauni csata után senkise kételkedett
többé, hogy az övé az egész világ.
Hallottuk, hogy Marcziánusz is meg van rémülve. Bizonyosra vártuk, hogy
tálczán hozza Atilla elé a koronáját. Mit is tehetne mást? Van-e olyan
király ezen a földön, a kinek a nyakára Atilla rá nem tapod?
Az íróházban már arról is beszélgettünk, hogy Atilla Konstantinápolyba
teszi át a székét. Márványpalota illik a világ urának, s tengerparti
kőváros a hatalmas hun népnek.
Már csak az volt hátra, hogy meglegyen a nászünnep. Atilla talán már
másnap indul s magával viszi az új asszonyt is.
Hát egy tavaszi napon az is megvolt.
A pap délben áldotta meg őket. A főtéren rengeteg máglya égett. Fehér
lovat áldoztak és zsákszámra öntötték a tűzre a tömjént. A város
virággal volt tele. A téreken ökröket sütöttek. Mindenfelé szólt a zene,
pengett a sarkantyú és daloltak a lantosok.
Atilla palotájába ezer vendég volt hivatalos. A főterem arra az
alkalomra új díszt öltött. Terjedelmes szőnyegek takarták a falakat és
az oszlopokat. A terem szögleteiben márványból faragott szobrok
fehérlettek. Azokat mind a római városokból hozták. Oldalt nagy arany és
ezüst kandeláberek. Az asztalon ezer teríték, csupa ezüst és arany, hogy
az ember szeme káprázott belé. A terem közepén lánczon egy faragott
hordó függött, a római pápa ajándéka. A legrégibb _lacrimae Christi_
volt annak a tartalma.
Míg bent a lakoma tartott, künn a hadigyakorlótéren versenyfuttatást
rendeztek a hunok. Más helyen kötéltánczosok, avszon komédiások, alán
késhányók, görög csepűrágók mulattatták a népet. A palota előtt való
téren Czerkó egy seprűn lovagolva utánozta a főurakat: nagyhasú
Eszlászt, a mint poczakját feszítve töttyög a paripán; Csáthot, a mint a
bajuszát huzogatva kevélykedik; bikafejű Mácsát, a mint a fejét lógatva
részegen lovagol; Urkont, a mint nagy macskaszemeit meregetve kiáltja:
Előre! Vissza!
A nép sokat nevetett s maguk a kigúnyoltak is nevettek. Az öröm
zengett-bongott mindenütt Atilla városában.
Aztán mikor előhomályzott az est, a fáklyák százezre gyulladt ki a
földön. A nép odagyűlt Atilla palotája elé s látni kivánta a királyt.
A király meg is jelent a palota erkélyén a fehérbe öltözött koszorúsfejű
új asszonynyal együtt. A nép egetrázó örömkiáltással fogadta őket. A
férfiak a süvegüket rázták, a nők a kendőjüket lebegtették. A boldogság
mámora piroslott minden arczon.
Én, a ki nyugodt szemmel tudok nézni minden izgalmat, azon este nem
tudtam föléje emelkedni a sokaság érzésének. Magam is tartottam egy
szurokfáklyát és üvöltöttem a hunokkal:
– Éljen Atilla! Éljen!
Már nem a barbár vezért láttam benne, hanem az én szerencsém tartóját,
az én éltető napomat, az én örökös királyomat.
A nép aztán, hogy Atilla visszavonult, apró csapatokra oszladozva
mulatott tovább. Én Csáthék elé mentem, a hol itáliai énekesek és kvád
tánczosok gyönyörködtették a népet.
A mint ott állok, látom a csoportban a Csáth cselédségét, s köztük
Dsidsiát. Az első sorban állt Gyöngyi mellett és a fáklyák fénye
megvilágította az alakját.
Meglepett a leánynak a szépsége.
Mi volt az a leány, mikor először láttam: füstös, éretlen gyerkőcze.
Most az arcza fehér és gyöngéden piros. Fekete két szeme, mint két
fekete pillangó. A haja dús. Keze, lába formás. Csak beleütődött a
szemem és megállott rajta.
Uzura megpillantott. Intett, hogy csatlakozzak hozzájok. Hát odamentem.
A kvád tánczos hat vékony fáklyát vett a kezébe és azzal tánczolt.
Fiatal ember volt, s ügyes lábú. Hol leguggolt, hol fölugrott, hol
ide-oda forgott, Abban fejtette ki minden ügyességét, hogy a fáklyák
szüntelen kigyózzanak a teste körül. Végre a láng belekapott hosszú,
zsíros fürteibe, s azzal a táncznak a hunok nagy derültségére vége
szakadt.
– Gyerünk másfelé! – kiáltotta Uzura.
S karonkapta Rába asszonyt. Ragadta magával.
– Gyerünk! – mondották mindnyájan lelkesen.
Ladó is karonfogta Gyöngyit.
Nekem Dsidsia maradt. Karonfogtam és elindultunk a mulató városban.
Ők szegények ritkán szabadulhattak hazulról. Akkor, hogy a ház teljesen
rájok volt bízva, szívesen elhagyták.
S mentünk sétálva. Olykor megállottunk egy-egy mulató csoportnál.
Néztük, mint pörgetik a teltképű hun menyecskéket a fiatalok. Vagy dalt
hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van.
Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla dombot akart emeltetni. A
zoltánok széthordták a parancsot, hogy mindenki egy süveg földet vigyen.
Aznap estére hegy keletkezett ottan.
Aztán megint tovább sétáltunk.
Egyszer azt érzem, hogy Dsidsia karja remeg.
– Fázol talán? – kérdeztem gyöngéden.
Mert tavasz elején állott az idő s az éj hűvös volt.
– Nem, – felelte.
S boldogan nézett reám.
– Mily szép vagy Dsidsia! – mondottam rábámulva. Tudod-e, hogy az imént
csodálkozva néztelek.
Elpirosodott.
– Mi haszna vagyok szép, – rebegte. – Nem ér az nekem semmit.
– Dehogynem, – feleltem leereszkedőn – a szépség mindig érték. A szép
arczon szívesen pihen mindenkinek a szeme. Ez ugyan igazságtalanság az
embertől, mert a lélek a fő és nem a test. Néha a legrútabb,
legocsmányabb testben van a legszebb lélek. Dehát gyarló emberek
vagyunk. A szemünk szereti a szépet.
És ahogy a karja a karomban pihent, láttam, hogy a keze is formás.
Hallgattunk.
Ha Emőke nem volna a világon, – gondoltam – ez a lány épen jó lenne
énnekem.
De ez csak átszálló gondolat volt. Mikorra hazaérkeztünk, hidegen
búcsuztam el tőlük. A következő nap reménysugarai kavarogtak a
lelkemben, s azok villogták be minden gondolatomat.
*
Másnap reggel kissé későn keltem, de az irnoktársaim se siettek.
Négyünknek volt egy szobánk a Konstantinosz szobája mellett. Az
valamivel különb lakóhely volt, mint a Rába asszony szobája. A
keményítőszag helyett gubacsszag uralkodott benne, de a falakat templomi
képek borították: mindenféle olajfestmények, a mik összegyűrődtek az
úton, s nem kellettek senkinek.
Én azonban sokáig nem tudtam elaludni. – A reménység száz alakban
játszotta elém a találós kérdéseit, hogy mit várhatok Atillától?
Lehet, hogy nem kapok tőle csak egy díszes kardot és süveget, de az is
lehet, hogy szép sátort és nagy vagyont: sok lovat, tehenet, szolgát
kapok tőle és arra szólít, hogy mielőtt indulnánk, házasodjak meg. Aztán
a hadjárat után én is tíz embert számítok, mikor a zsákmányt fölosztják.
Hát ez forgatott az ágyban, s reggel, mikor fölébredtem, a boldogság és
kétség vegyes borzongása futott rajtam végig: olyan zavart fejjel
öltözködtem, mint a ki a házassága napjára virrad. A sarumra az
aranysarkantyút csatoltam. A hajamat illatos vízzel locsoltam meg és
fürtökbe rendeztem.
Az ég kissé felhős volt. A városban még szólt a zene. A palota széles
tornáczán már egybegyűltek a főurak és halkan beszélgettek. Ott állt a
fővezér kék bársonysüvegben, a kardját a hátán átfűzve. Ott állt a
gazdám: araszos bajuszát sodorgatva. Ott állt Szabad-Görög: kis
tökkulacsból kínálta az öreg Barczának a borharmatot. Ott állt
Oresztesz, néhány főtiszt, Ardarik király, Berki, Orgovány, Dorog,
Mácsa, Kászon, Upor: valami ötven főember, apró csoportokban. Várták a
házi kürt szavát, hogy beléphessenek a terembe.
S az udvaron tehenek bőgtek és birkák bégtek. Az ajándékállatok voltak
azok: hét fehér tehén, valamennyi aranyozott szarvú; hét fehér ló,
valamennyi aranyozott körmű; hét bárány; hét fehér kecske, azok szarva
is aranyozott; hét fehér tyúk, hét fehér pulyka s hét fehér galamb.
A folyosóajtó már nyitva volt s ott állt négy testőr. Beljebb a folyosó
homályában Edekon kapitányt láttam fehérleni. Bizonyára egész éjjel ott
őrködött s tisztségéhez illőn első akart lenni, a ki jóreggelt kíván
Atillának.
Szabad-Görög megszólított:
– No, fiú, mennyiért adod el a mai napot?
– Hát ha azt megkaphatnám vele, a mit a király nem adhat, de a mihez a
király adománya nélkül nem juthatok, akkor nem adnám oda a római
birodalomért. Ha pedig azt nem kaphatom meg, a mit remélek, akkor a
szabadságomat, a király minden ajándékát s ráadásul a fejemet is odaadom
az ördögnek ingyen.
Szabad-Görög nevetett.
– Szeretem a találós kérdéseket, – mondotta – de rejtelmesebb vagy az
egyiptomi kőnél.
A csoporthoz Kászon főkürtös lépegetett szokatlan díszben, álmos vörös
szemmel. Kérdezte, hogy a király fölébredt-e már? Aztán kezet fogott
néhány úrral s ivott a Kamocsa csutorájából.
– Miért hoztad el a kürtödet? – kérdezte Vacsar. – Csak nem gondolod
tán, hogy máma indulunk.
– Atillától kitelik, – felelte. – Az idő korán kinyílt.
A beszélgetésünket dübörgés szakítja meg. A folyosón Edekon rohan
felénk. A sisak nincs a fején. Kikelt arczczal kiáltja a testőröknek:
– A fővezér! Fussatok a fővezérhez! A főpaphoz! Az orvosokhoz!
Mi csak eldermedünk.
A fővezér ott állt a csoportban, de Edekon annyira meg van zavarodva,
hogy nem látja.
– Mi baj? – kérdik az urak megrettenve.
Edekon a falhoz dől, mint a részeg. A szeméből könnyek omlanak.
– Jaj, jaj nekünk! – hörgi, mint a kit megszúrtak.
A fővezér vállon ragadja:
– Itt vagyok: mi történt!
– Meghalt! – szakadt ki a szó az emberből.
Mintha villámütés ért volna mindenkit. A gondolkodás megállt az
emberekben.
– Megölték? – szakadt ki a kérdés a fővezérből.
– Nem tudok semmit, – rebegte Edekon. – Az asszony sikoltott és én
berohantam. A király ott fekszik hanyatt. Kiáltok neki. Rázom. Nem
felel.
Azzal az ember a falnak dőlve zokog.
Megindultunk szótlanul, szinte tolongva be az ajtón, végig a homályos
folyosón, föl az emeleti lépcsőn, a hol Atilla hálószobája van. De ez
olyan gépiesen, némán történt, mintha mindenki egy rettenetes álom
nyomásában érezné magát.
Ajtó nincs a szobán, csak egy kék, nehéz selyemkárpit.
Az urak sápadtan tolonganak be. Engem is sodornak magukkal. A kettős
szárnyú ajtó kitárul. A szoba homályos sarkában ott áll zilált hajjal,
fátyolba burkoltan, reszketve és sirva Ildikó. A nagy diófa-ágyon pedig
ott fekszik Atilla hanyatt, félig betakartan, mozdulatlanul.
– Uram! – kiáltja reszkető hangon Mácsa.
– Uram! – kiáltja a fővezér is, megrázva Atilla vállát. – Uram,
királyom! – kiáltja zokogva.
S lerogyik az ágy mellett levő kerevetre.
– Meghalt! Meghalt! – zokogják mindnyájan.
– Megölték! Megmérgezték! – ordítja az öreg Barcza.
S megragadja Ildikót:
– Megölted! Te ölted meg!
A nő sikoltva esik térdre, s a tenyerébe rejti az arczát. A szavakat nem
érti, de e vad hangra rémület szállja meg.
Az arcza olyan, mint az őrülté.
Barcza is rázza a királyt:
– Atilla! – kiáltja kétségbeesett hangon – Atilla.
A király keze a takarón van. Megragadja azt is, de elbocsátja megint,
aztán lerogyik a térdére és fuldokolva sír.
S minden arcz könnytől nedves már. A fővezér a falhoz borulva zokog:
– Óh, jó uram! Én jó királyom!
– Végünk! – zokogják erre valamennyien.
Ki térdre esett, ki az ágyra borult, de mind jajgatott, mind sírt.
– Jaj már neked, szegény hun nemzet! – kiáltotta az öreg Barcza.
Magam is fulladozva mentem ki a szobából. A folyosón sápadt és jajgató
emberek tolongtak befelé, kifelé.
Én a toronylépcsőhöz szorultam. Fölmentem, hogy levegőhöz jussak.
A palota körül csend volt még. A távolban valami tíz helyen szólt a
zene. A napfény a felhőkből kisütött és megvilágította a város felét, a
sátorok aranyos csúcsait, a paloták réztetőit.
A palotából látom, lovasok vágtatnak szerteszét. A zene elhalkul a
távolban. Valami fojtó csend ül perczekig a város fölé. Aztán látom,
hogy sokadozva özönlik mindenfelől az ember. Férfiak lóháton, asszonyok,
gyermekek a lovak mellett futva. Távoli menydörgés morajához hasonlít a
közelgő nép hangja. A tér megtelik emberekkel, asszonyokkal,
gyermekekkel. Ur és szolga, nő és férfi vegyesen özönlik be a palota
minden ajtaján s a levegőt zúgás és tompa morajlás remegteti.
Úgy érzem, mintha összeszakadt volna föld és ég. A nyomás azt a vágyat
kelti bennem, hogy lóra üljek és kimenjek a mezőre: ne lássak, ne
halljak semmit!
A mint leérek, látom, hogy a folyosót elállták a testőrök. E pillanatban
rohan végig Rika királyasszony sikoltozva, a haját tépve Atilla szobája
felé.
– Megölték! Megölték! – sikoltja.
Nyomon követi őt Aladár királyfi, a süvegét a kezében tartva, sápadtan,
mint a fal.
Aztán a többi asszony jön és a többi gyermek.
– Ereszsz ki, – mondom Balassa testőrnek – nem birom hallgatni ezt a
borzasztó sírást.
– Ki ölte volna meg? – feleli a testőr könnyes szemmel. – Nem volt itt
kivülünk senki.
Aztán a papok jöttek és az orvosok. Mindenki azt beszélte, hogy megölték
Atillát s hogy megint a görög udvar a bűnös. A népet düh és kétségbeesés
szállotta meg. Az orvosok negyedóra mulva kijöttek s azt mondták, hogy
seb nincs a királyon, hanem ugyanúgy halt meg, mint Buda.
Kikiáltó ismétli ezt a palota előtt, s a népnek bús morajlása rá a
felelet.
A tornáczon a főurak sírnak. Csáth előrántja a tőrét és a ruháját
hasogatja vele. Az arczába is belevág, aztán a földre veti magát.
Kászon megmozdul, hogy fölemeli, de akkor hozzák a gyászposztóval
bekötött végű dárdát, az Atilla aranyos dárdáját, hogy kitűzzék a palota
ormára. Kászon elfordul; lekapja a nagy elefántcsont kürtöt a nyakából
és csapja az oszlophoz olyan erővel, hogy ezer darabra törik széjjel.