Talán éjfél is volt, mikorra a szállásomra jutottam. Az emberek még nem
feküdtek le. Egy-egy fáklya köré gyülve, nagy lovas csoportokban
beszélgettek mindenfelé. Az arczok komorak.
Egy helyen hegedősöket láttam, a mint lóháton állva dalolták Atilla
vitézségét. Sokszor elmondott és hallott énekek voltak azok, de azon az
éjen más érzéssel hallgatta a nép.
Más helyen jósokat hallgattak, a kik tűz mellett mondottak jövendőt.
A paloták környékén is mind lóháton ült a nép s dühösen vitatkoztak,
hogy kit illet Atilla trónusa? A paloták máskor ki voltak világítva.
Lámpás égett minden bejáratnál, minden közön és téren s a testőrök
fényes ruhája csillogott mindenfelé. Most a paloták sötétek.
Miért sötétek a paloták? Máskor, ha főúr halt meg, nagy tor következett
a temetés után. Azok, a kik szerették a halottat, ott ültek a gyászoló
családdal egy asztal körül és csöndes vacsoránál beszélgették az elhunyt
érdemeit. Az asztalfőn egy szék üres volt és egy tányér elfoglalatlan.
Az elhunyt lelke ült ott: az övé volt az a teríték.
Most Atilla tiszteletére még nagyobb tornak kellett volna lenni. Miért
maradt el? Talán nem tudták: ki adja a tort? A nemzet adja? Atillának
nem volt se helytartója, se kormánya. Ő maga volt minden, A család adja?
A család zavargástól tartott talán.
De nem is gondolt talán senki a torra. A csapás oly iszonyú volt, hogy
mindenki elkábult belé. Atilla trónja tátongó üresség. Ki elég nagy
arra, hogy Atilla kardját fölvegye? Ez a kérdés foglalta el mindenki
lelkét, nem a tor.
Én nagyon el voltam fáradva: bementem a palota mögé a szállásomra. A
szobát üresen találtam. Máskor meglepett volna ez, most minden föl volt
fordulva. Azt gondoltam, hogy a társaim is kint vannak a beszélő
csoportokban.
Hát csak lefeküdtem. Aludtam talán egy órát vagy kettőt. Az éj nem volt
csendes. A folyosón emberek jöttek és mentek, dobogtak, beszéltek.
Kívülről behangzott egy-egy kiáltás, vagy a lantos-ének.
Láttam, hogy nem lehet aludnom. Ujra felöltöztem és kimentem.
A téren az öreg Almád lantos énekelt. A kútkáván állva kiáltotta a
verseit. Nagy sokaság hallgatta búsan.
A mint kilépek a palotából, Mácsába ütközöm.
Rám mereszti a szemét, mint a kisértetlátó s ahogy így rám mered, én is
rábámulok, hogy mit akar?
– Hát te itt vagy? – böffen rám végre.
– Itt, – feleltem, a kérdésen csodálkozva.
Valamit hebegett még, de más főurak érkeztek oda s magukkal vonták.
– Csaba a király! – hangzott egy csoport ordítása a távolból.
Én a lovamra ültem s a nép közé mentem.
Hallgattam, a mint Álmod énekelt:
Tetemeit tettük hármas koporsóba.
Igy vittük föld alá, föld alá, víz alá,
Ijjak hurja pendül; nyilvesszők suhognak:
Hű szolgáid ottan körüléd borulnak.
E mondatra megáll bennem a szívverés is. Irgalom Istene, mi történt?
A lantos folytatja:
Tisza árja indul lassú zuhogással.
Elborítja a sírt csillogó hullámmal.
Elalszik a fáklya, csillagok lehullnak,
Kedves hű szolgáid körüled borulnak.
Fekete sötétség hun nemzetre támad,
Feketébb sötétség szívünkben a bánat.
– Mit beszél ez a szolgákról? – hörgöm karon ragadva Szabolcsot, a ki
mellettem áll.
Az is meghökkenve néz rám és csak egy percz mulva felel:
– Nem voltál ott?
– Nem.
– Hát nem tudod, hogy megölték minden kedves szolgáját?
– A kik a gyászi zsákban voltak?
– Azokat hát.
Én csak eltántorodtam, mint a fejbeütött. Nem tudom, mikor szálltam le a
lovamról, ki mit beszélt hozzám, ki ment el mellettem, ki szólított meg,
vagy ki lökött meg. Volt úgy, hogy leültem és Emőkét jajgattam, aztán
megint tovább bódorogtam. A hajnal derengő fényében ott találtam magamat
a Tisza partján, a hová Atillát eltemették. Ültem és néztem gondolat
nélkül, a megőrülés butaságával a sárgán hullámzó vízre.
A mint ott ülök, egy kéz érinti meg a vállamat és szól egy szelid, bús
női hang:
– Zéta!
Fölemeltem a szememet: Dsidsia állt mellettem sápadtan és szomorún.
– Mit akarsz? – kérdeztem elfásultan.
– Menekülj, – mondotta. – A városban irtózatos a vérengzés.
Akkor eszmélkedek csak, hogy a távolból régóta hallatszó morajlás olyan
harczi zaj, a minőt a katalauni mezőn hallottam.
Dsidsia folytatta:
– A nép két pártra szakadt! Egymást öli a hun a paloták körül! Menekülj
ebből a pokolból!
S a hogy ezt mondta, rám nézett könnyes szemmel s aggodalmasan.
Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal! mindig mellettem
lengett a te szárnyad s mégis csak abban a pillanatban nyílt föl reád a
szemem. Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető, a hű, a miattam
szenvedő, a nekem-rendelt. És én mégsem láttalak. Az én szemem azon
függött folyton, a ki ott fekszik titkolt bálványa mellett, a Tisza
fenekén. Most látom csak őt, a mikor már nem látom.
Fölkeltem és megfogtam a leány kezét:
– Dsidsia.
– Parancsolj Zéta.
– Velem jösz-e?
– Ha megengeded, – felelte Dsidsia alázatosan.
Csak egy pillantást vetettem vissza. A város égett. A királyi palota
tornya sárgán izzott a biborszin lángtengerben. Mintha nyugot felől is
hajnalodna.
És elindultunk.