A zsákmányos szekerek ott álltak százával, hosszú sorban a főutczán, a
téren s a király udvarán. Az írószoba előtt nagy halmokba volt hányva az
a zsákmány, a mit lovon, öszvéren és tevén göngyölegekben hoztak el.
Többnyire szőnyegek voltak s különféle kelmék.
Azokat kellett egyenkint fölbontani s fölírni.
Hetekig tartó munka s unalmas. Hogy mégis nem váltam öngyilkossá, azt a
várakozás tette: miképpen szabadítanak föl a rabságtól? Aztán,
gondoltam, vasárnaponkint át is mehetek látogatóba Csáthékhoz, persze
csak a cselédek és a rabok közé, és így, ha nem is leszek már a házhoz
tartozó, láthatom néha az én bálványképemet.
De szomorú voltam én végtelenül.
A szekerek fölbontásánál valami húsz becsüs is volt. Azok mondták meg
mindenről, hogy mi mennyit ér. A széles tornáczon tíz csoportban
dolgoztunk. A rabok bontogatták a zsákmányt, a becsüsök egy pillantással
megbecsülték. Nekünk csak föl kellett írnunk s meg kellett számoznunk a
tárgyat s utána tenni az értéket.
Minthogy a római pénzek forogtak leginkább Atilla országában, mindent
szolidusban írtunk. A szolidus a legkisebb arany. A hunok így mondták:
_zsoldos_.
Mikor már minden föl lesz írva, szétosztjuk a zsákmányt a seregben. Kire
hány szolidus esik, tartozik elfogadni. A vezérek, zoltánok és
csapatvezetők tíz-tíz részt kapnak. Ugyanannyit kapnak azok özvegyei, a
kik a hadjáratból nem tértek vissza. A közrendi harczosok annyi részt
szoktak kapni, a hány fejet vágtak, most azonban, hogy csata nem volt,
csak egy részt kaptak. A kik az ostromokban kitüntették magukat, még ott
megkapták pénzben a jutalmukat.
A rabokat is csakúgy fölírtuk és megszámoztuk, mint az értéktárgyakat.
Az előkelő rabokat persze még a helyszinén maguk mellé szedték a hun
előkelők.
Soha életemben nem nevettem annyit, mint abban a szomorú munkámban és
szomorú állapotomban, A becsüsök mindent rosszul becsültek meg. Így
például egy ládából értékes kamea-gyűjtemény fordult ki.
Csigahéj-faragványok voltak és oly művészi munkák, hogy némelyiken
esztendeig is dolgozhatott a művész, s talán bele is vakult.
Nézik a becsüsök, aztán Turzó főbecsüs diktálta:
– Bindönféle fületlen gombok, valabi rúzsaszínű kőbül valók, köntösre
alkalbasak. Tizenkint egy zsódos.
Volt valami négyszáz.
Utána mindjárt szinházi álarczokat vettek elő.
Turzó becsüs fölemel egyet, és diktálja:
– Háborúba való ördögpofa, az ellenség rébítésére alkalbatos, értéke tíz
zsódos.
Énbelőlem kitör a nevetés. Az írnoktársaim szintén megértik, mit
nevetek, mert hiszen felében római és görög eredetű emberek, – ők is
lecsapják a tollat és kaczagnak.
A vén Turzó dühösen pislog ránk. Egyszercsak kirántja a kardját és így
rikolt:
– Azt a fehérpofájú tengöri férög teröbtésit az apátoknak, engöb
nevettök-é ki, kutyák?
Ha a többi becsüs le nem fogja, bizony közénk vág az öreg.
És ebben a dulakodásban belép Atilla a tornáczra.
– Mi az? – kérdezi a szemét végigfuttatva a társaságon.
– Urab, – mondja Turzó mérgesvörösen, – ezek a hitvány rabok… De föl
köllene kötni egyet példaképpen.
Atilla kérdőn néz reánk.
Az írnokok reszketve hallgatnak.
Végre én szólok:
– Felséges uram, értékes kameák vannak itt, a melyek megérnek egy kis
országot, és Turzó főbecsüs úr néminemű fületlen gomboknak értékeli;
iratja tízével egy szolidusra.
Azzal, hogy már magam is bosszus voltam, belemarkolok a kameákba, s
tartom a király elé.
– Győződjél meg magad, felséges uram. Ime, csak találomra markoltam
belé, s itt van egy Vénusz-kép, a mint Vénusz kiemelkedik a tenger
habjaiból. Micsoda remek finomságú faragvány ez! Még a hullámok habja is
ki van faragva. S a gyönyörű testen csak éppen hogy az erek nem
látszanak! Hiszen ez királyi koronába való ékesség!
Atilla a kezébe veszi a kameát és nézi figyelmesen, azután így szólt:
– Ezeket a kameákat vigyétek az én kincstáramba. Te… hogy is hívnak?
– Zéta, uram.
– Te, Zéta, segíts a becsüs uraknak az ilyen értékek megítélésében. A mi
kiváló, azt én magamhoz váltom. Te öreg Turzó meg, hogyha valaki
kinevet, kardoddal tanítsd meg, hogy az ősz fejet tisztelje a fiatal.
– A holló ögye bög, – dörmögte az öreg, – iszen közéjök is vágtab volna,
haneb lefogták a karobat.
Az öreget aztán kibékítettem:
– Lásd, Turzó uram, – mondottam, – nincs olyan ember a világon, a ki
mindent érthetne. Te soha efféléket nem láttál, hát akármilyen okos
ember vagy is, nem értékelheted kellőképpen.
– Persze, hogy úgy van, – felelt az öreg, – de azért neb türöb, hogy
bárki is nevessön!
Egy esős napon nem dolgoztunk. Délután átmentem Csáthékhoz. Olyankor a
rabok és cselédek ott is tétlenkedtek. A fölpuhult földben nem láttam az
Emőke lova lábanyomát.
Otthon is volt. Az ablakból meglátott, hogy odamegyek. Fölhivatott.
Atilla helyettem egy asszonyt ajándékozott Csáthnak. Az asszony előkelő
milanói patriczius felesége. Menekülés közben fogták el. Várhattak érte
jó váltságdíjat.
Azért szólítottak föl, hogy írjak levelet a patricziusné családjának.
Szivesen.
A házban nem volt írószer: át kellett futtatni egy szolgát a királyi
íróházba. Azalatt én ott ültem az ajtó mellett Csáthéknál és azon
tünődtem: beszélhetek-e négyszemközt Emőkével?
A gazda nem volt otthon, Csáthné is látogatóban járt valahol a nagyobb
fiával. Csak hárman voltunk a szobában s olykor Dsidsia.
Megszólítottam a rabnőt: kérdeztem, hogy mit írjak?
– Száz font aranyat kérnek értem, – felelte a nő sírva. – De honnan
fizethet ennyit az én uram, hiszen földúlták mindenünket! A palotánkban
nem hagytak egy párnát se!
Kissé hervadt, füstös arczú hölgy volt az a rab. Örökké könnyezett, s
épp ezért nem lehetett tudni, hogy szép volt-e valamikor? Dsidsia tudott
vele beszélni, s tolmácsolta a házban az asszony szavát. Nem volt neki
rossz sorsa, mert csak ruhát varrattak vele, de azért mégis folyton
pityergett.
– Asszonyom, – mondottam neki, – hálálkodj az Istennek, hogy ilyen házba
kerültél. Másutt talán tehenek mellé zártak volna, vagy kis gyermeket
kellene dajkálnod. Mert tudd meg, hogy minél több váltságot várnak a
rabért, annál nehezebb munkára sanyarítják.
– Akkor vízbe vetném magamat, – felelte az asszony.
És gyalázta, átkozta a hunokat.
Hallgattam türelmesen.
– Asszonyom, – szóltam aztán, – nincs igazad. Mert a te kincseid épp
olyan szerzemények, mint ezekéi, csakhogy korábbiak. Mikor még a hunok
nem voltak a történelem szinpadán, a rómaiak és görögök éppen így
cselekedtek. Nem kirabolta-e Nagy Sándor Perzsiát, Egyptomot? Nem
kirabolta-e Juliusz Cézár egész Európát? Most a hunoknak áll a világ,
aztán megint fordul az idő kereke, s a hunok kezéből más nép ragadja el
a kincseket.
– De csak engem ne bántottak volna, – sírta az asszony.
Ebből megértettem, hogy asszonynépre kár rávesztegetni a história
tanulságait.
Megírtam a levelet, a hogyan diktálta, és szép betűket írtam, mert Emőke
ott ült velem szemben és nézte az írásomat.
Ekközben csend volt, csak a tollam perczegett.
S e csendben megszólal Emőke halkan, álmatagon:
– Hogy vagy odaát?
– Kérdezheted-e? – feleltem hálás tekintettel.
Aztán sóhajtva mondtam ismét:
– Az én sorsom olyan, mint a felhős őszi nap. Csak addig élek én,
kisasszonyom, a meddig te leány vagy.
– Azt hiszem, sokáig élsz.
Ránéztem. Az arcza mélázó volt. Isten tudja, mire gondolt?
Néhány percz mulva ismét kérdezett:
– Látod Atillát gyakran?
– Látom. Tegnap beszélt is velem.
– Beszélt? Mit beszéltetek?
S az arcza megélénkült. Szeme várakozással tapadt a szememre. Oh, de
bűbájos szeme volt annak a leánynak: csupa titok és csupa zene.
Elmondtam neki, hogy mi történt a tornáczon.
Aztán azt mondtam a végén:
– Mióta nem láttam Atillát, őszülni kezd az az ember. A szakállában
fehér szálak vannak. Meglásd kisasszonyom: három év mulva öreg ember
lesz.
– Soha! – felelte bűbájos mosolylyal. – Ha olyan fehér lesz is, mint a
galamb. Atilla mindig fiatal marad. Olyan ő, mint a fűben járó görög
istenek; olyan, mint Áresz, a ki leszállt a felhőkből és pánczélt öltve,
küzdött a hadakban. Nem látod-e a szemében azt az erőt, a melyhez
hasonló más ember szemében nincsen! Ha haragszik, mindenkit félelem fog
el. Ha mosolyog, földerül az egész világ.
Nem szóltam rá semmit, csak írtam tovább. Hozzá voltam szokva, hogy
Atillát istenítik. Ma király, holnap por, – gondoltam. Ha nem akad egy
ilyen magamfajta rab, a ki véletlenül följegyzi a nevét, elfújja a szél
minden dicsőségével együtt, s ezer év mulva itt a Tisza síkságán azt se
tudják majd megmondani, hol az a gödör, a melybe világrengető hatalmával
együtt eltemették.
Attól fogva majdnem minden héten átmentem Csáthékhoz. A patricziusné
egyik levelet a másik után eresztette a hazájába. Írt minden rokonának.
Egyszer írt a pápának is. Volt úgy, hogy kifelejtett valamit a levélből,
s másnap este ismét át kellett mennem, vagy ha nem mehettem, akkor a
következő estén.
A leveleket a jövő-menő követek hordták. Majdnem minden héten jött-ment
a követség. Részint az elfogott előkelők váltságát hozták, részint a
császártól, részint a pápától hoztak levelet, adót, ajándékokat.
Atilla éles szeme csakhamar fölismerte bennem a használható embert.
Ahányszor követ jött, engem is hivatott. Ott álltam Ruszti mellett és
Konstantinosz mellett. Tolmácsoltam, véleményt mondottam. Néhány hét
mulva azt látom, hogy nemcsak a rabszolgák közt vagyok az első, hanem a
szabad írnokok között is.
Az boldog időszak volt az életemben. Mindenki azt jósolta, hogy egy
napon Atilla felszabadít és vagyont ad. Gazdag és hatalmas leszek, mint
Oresztesz, a ki szintén rongyos rabszolga volt, olyan, mint én, s hogy
kevélykedik a hun mágnások között!
Csáthékhoz rendesen este hivattak, mikor Atilla a vacsoránál ült s a
hunjaival és királyaival dőzsölt. Olyankor mindig el kellett mondanom
Emőkének, hogy Atilla mit csinál. Ha szépet mondtam Atilláról, látszott
az arczán a megelégedés. Olyankor a kezét nyújtotta és azt mondta:
– Megcsókolhatod.
A patricziusné látva, hogy én milyen kitüntetésnek tartom a kéznyújtást,
egyszer nagylelkűen szintén kezet nyújtott. Azon aztán könnyezésig
nevettünk.
Azonban négyszemközt nem beszélhettem Emőkével. Mindig ott volt a
szobában az anyja is, vagy Dsidsia, vagy más nőcseléd. Meg kellett
elégednem azzal, hogy látom őt és hallhatom szavának édes zenéjét.
Elmenetelemkor többnyire Dsidsia kisért le a lépcsőn. Levilágított és
bezárta az ajtót.
Mindig zúgó szívvel váltam el Emőkétől. Mert mikor jóéjszakát mondtam,
sorra kezet csókoltam nekik, – már a patricziusnénak is, – s olyankor
magammal vittem Emőke finom kis kezének a melegét.
Hát annyira meg voltam kábulva, hogy már a lépcsőn nem is szóltam
Dsidsiának, csak a mikor ő jóéjszakát mondott, akkor ocsudtam föl.
Egyszer aztán megszólított:
– Zéta, te mindenkivel kezet szorítasz, mikor elmégy, csak nekem
fordítasz hátat.
És ezt oly búsan mondta, hogy elmosolyodtam:
– Bocsáss meg: nem szándékosság, csak szórakozottság.
És akkor kezet nyújtottam neki.