Három hét multán megérkezett Atilla.
Fogadására ünnepi színt öltött a város. A hegyekből száz meg száz szekér
fenyőgalyat hoztak, s fölékesítették a sátorokat és hidakat.
A királyasszonyok a város széléig mentek eléje.
Már délben megjelent a had eleje: a jászok és gótok, büszkén lengetve
nyilaktól átlyukgatott lobogóikat. Azután jött a tömérdek rab, egy
végtelenül bús menet, többnyire fiatal ember, s fiatal nő, asszony és
leány vegyesen. Mind barna ember, mind rongyos és szomorú. Kisérték őket
hunok és gepidák.
Estefelé kürtök rivallása jelezte, hogy közeledik Atilla is. A síposok
zenéjét már messziről lehetett hallani. A város népe lóháton ment eléje.
A férfiak a süvegüket lengették. A nők a fátyolukat. S örömkiáltozás
vegyült a zenébe.
A király kézintéssel üdvözölte az asszonyokat. Csupán a gyermekeit
csókolta meg.
A város szélétől kezdve vége volt a rendnek. Minden hun harczos a
felesége nyakába esett és a gyerekeit csókolgatta. Sátorról-sátorra
lehetett látni, mint szedik le a fáradt lovasról a pajzsot, a
köpönyeget, mint vizsgálják az udvarra állított rabot, a ki egyedül áll
a bánatával az általános örömben.
Az én gazdám házinépe is eléje ment az úrnak. A két gyermek mellé én is
ki voltam rendelve.
Bezzeg elbámult Csáth, mikor meglátott. Alig akart hinni a szemének.
– Hogy mersz elejbém jönni! – kiáltotta aztán tréfás haraggal, – hiszen
te meg vagy halva!
– Oh, jó uram, – feleltem udvariasan, – éppen az bizonyítja az én hozzád
való hűségemet, hogy holtan is visszajövök a szolgálatodra.
A várost azon az estén zajos jövés-menés, csengés-bongás, muzsikaszó
töltötte be. Az utczákon mindenütt fáklya égett s a nép a sátorok előtt
nagy tűznél sütött-főzött, vigadott. A hegedősök hol itt, hol ott
egyenként vagy páronkint dalolták a dicsőség dalait; az igricek
sípoltak, a kvád zenészek dudáltak. Sarkantyú pengett és daltól zengett
a város. Minden hun hozott haza, ha többet nem: egy hordó isztriai bort.
Azt itták a nóta mellé.
Éjfél felé Atilla is előjött a palotából s fáklyások között, víg zeneszó
mellett, végiglovagolt a városon. Meg megállt egy-egy sátornál, a hol
nagy volt a világosság és a hol sokan mulattak; ivott a feléje nyújtott
kupából; kezet szorított az öregekkel s a nép viharos éljenzése között
lovagolt tovább.
Másnap megérkezett a derék had a zsákmányszállító szekerekkel.
Csáth délben hivatott.
Itt az óra, gondoltam dobogó szívvel, Csáth fölment a rabság alól.
Hát ő szólott is róla.
– Fiam, – mondotta, – tudom, hogy harczoltál a katalauni síkon, s egy
pár nap mulva meg is vizsgáljuk az érdemeidet, de mostan nincs idő.
Atillának kellesz, mert sok a dolog. Én odaajándékoztalak. Hát csak fogd
a holmidat és jelentkezzél Rusztinál vagy Ména-Sághnál a királyi
palotában.
Mintha villám sujtott volna belém, úgy hatott rám Csáthnak a szava. Mit
ér nekem, hogy fölment a szolgaságtól, ha áttesznek a király íródiákjai
közé.
– Uram, – feleltem bágyadtan, – legyen az akaratod szerint, de engedd
kijelentenem, hogy nehéz nekem megválnom a te házadtól.
– Én is sajnállak, – mondotta vállat rántva, – de hiába: a diákok közül
meghalt csomában három és a zsákmány szétosztásánál sok a dolog. Én
elvégre kapok helyetted másik rabot.
Oly nagy volt a kétségbeesésem, hogy csak álltam ott, mintha gyökeret
vert volna a lábam. Könybe lábadó szemem Emőkére fordult, mintha tőle
várnék segítséget.
Emőke pedig a gyertya lángjába nézett, egykedvű, merengő nézéssel.