Havonkint egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, a melyre
a férfiak elvitték a feleségüket, leányaikat is. A kinek több felesége
volt egynél, azt vitte el, a ki több fiat szült neki.
Azon a télen engem is beszólítottak az első ilyen vacsorához. Atillának
sok előkelő rabja volt. Azok mellé kellettem tolmácsnak.
Valami hatszázan voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is
ott láttam először. Volt neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika
asszony ült, baloldalán hű öreg barátja, Ardarik király. Rang szerint
következtek a többiek. A nők úgy voltak beosztva, hogy a férjükkel
szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel ültek keverten.
A királyasszonyok mellett a vendégkirályok ültek, meg azok a
rabherczegek, a kiket Atilla eleven biztosítékul tartott az udvarában.
A nők abban a fehér hunviseletben voltak, a melyben Atilla nászakor
láttam őket. Fátyolos fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon
és a mellen aranyvarrat és aranypaszománt csillog; piros saru a lábukon.
A férfiak ruhája különféle színű kamuka és bársony. A csizmájuk szintén
piros.
A termet ezer viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst.
Csupán Atilla előtt van fatányér és fapohár.
Mert ő megvet minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék bársony
ruha. Gyűrűt se visel.
A lakoma csendben kezdődött, csak akkor melegedett föl a társaság, mikor
Atilla az első tál étel után kezébe vette a fapoharat és így szólt:
– Köszöntöm az én családomat. Az én családom az hun nemzet. Isten
szeressen bennünket!
Akkor mindenki fölállt és ivott egy kortyot a király egészségére.
[Illustration: Valami hatszázan voltak jelen a vacsorán.]
A zene szólt az egész vacsora alatt, de minduntalan félbeszakadt, mert
hol az egyik hun állott föl, hol a másik és mondott rövid köszöntőt.
Hallottam Oresztesztől, hogy azelőtt Rof király idejében hosszú
köszöntőket mondottak a hunok, de Atilla azzal szoktatta le őket, hogy
közbevágott:
– Elég! Tudjuk, mit akarsz mondani!
Azóta mindenki igyekszik rövidre fogni a mondókáját.
A harmadik tál étel után elhallgatott a zene, s a termet halk és vidám
társalgás töltötte be.
Az én szemem folyton Emőkén bolygott. Ott ült ő két idegen királyfi
között és az átellenes szomszédjaival beszélgetett.
Azután az asztalt fölszedték, s azalatt a terem túlsó felén a fiatal
párok kettesével-hármasával sétáltak, míg a zene valami andalító dalt
játszott.
Végre Atilla intett a zenészeknek.
Mindig ő kezdte meg a tánczot. Az már nem rang szerint történt, hanem a
mint eszébe jutott.
Azon az estén Emőkének nyújtotta a kezét.
A vendégek az általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy a kik
legközelebb álltak egymáshoz, azok indultak tánczra.
A hun táncz nem olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos
lejtésekkel kezdődik. A tánczosok eleinte csak egymás kezét fogták,
később szembeállnak egymással és egymás szemébe nézve ringatóznak.
Láttam Emőkén, hogy boldog. Tekintete szinte mámorosan merült a király
szemébe. Komoly volt. A király is. Soha életemben nem láttam embereket
olyan komolyan tánczolni. És ha Emőke soha el nem szédítette volna a
lelkemet, a mint ott lebegett akkor az Atilla karjain, álomvilági alakká
vált, a kinek testi súlya nincsen, földönléte, mint a délibáb.
A tánczosok táncz közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá
legközelebbivel. Emőke Todomér gót vezérnek jutott, Atilla pedig Ildikót
kapta el, azt a szőke germán királyleányt, a kit Rika asszonynál láttam.
Én egy oszlophoz támaszkodva néztem őket. A táncz szép volt. Látszott az
embereken, hogy nemcsak a testük tánczol, hanem a lelkük is. A zene
ritmusa ekközben megélénkült: sarkantyúpengés verte ki a fordulókat. A
tánczosok el-elbocsátották a nőket s ide-oda hajlongtak, meg elkapták
őket s a viharzó vígra vált zenében forgószélként járták.
Az arczok kipirultak. Szoknyák suhogtak, csizmák topogtak. Rengett a
palota.
Aztán megint lassúra vált a zene, s fokonkint lassúdott olyanná, mint a
hogyan kezdődött.
Atilla előttem járta a tánczot. A hogy föl-alá léptek andalgón, láttam,
hogy Ildikó nagy, kék szemei vidáman néznek Atillára s Atilla szeme is
visszamosolyog reá.