Estefelé Emőke hazatért. Egy zsemlyeszínű lovon járt akkor. Alacsony kis
kedves ló volt az. Ott legelészett mindig a ház körül, s akárki szólt
neki, hozzáment. Olyan volt, mint a kutya.
Tudtam, hogy el fogja mondani az anyjának: miket beszéltem a királynénál
és hogy fölhivatnak vacsora után. De vajjon azért hivat-e föl, hogy ő
maga is szólhasson velem?
Az ajtó előtt két sűrű lombú tamariszk-fa piroslott. (Nem tudom, honnan
kerülhetett oda: talán éppen az én hazámból hozta Csáth a feleségének.)
Az alatt szoktam ülni, mikor a gazdámat vártam. Akkor este is odaültem,
hogy ha hivatnak, kéznél legyek.
Várakozásomban nem is csalódtam. Még jóformán vacsora végén se voltak,
kiszólt Dsidsia az emeleti ablakon:
– Zéta! Nem láttátok Zétát? Mondjátok neki, hogy jőjjön föl.
Az asztalnál ültek. A két gyermek mellett ott ült egy kisasszonyforma
leány is, a kit én még nem ismertem. Az öregapó képe már olyan volt,
mint a piros posztó a bortól.
– Zéta, – mondottá az asszony, – te el se beszélted nekünk, a mit a
királynénál beszéltél.
– Oh asszonyom, – feleltem mentegetődzve, – hiszen ha csak a csatát
magát beszélném el, az is eltartana egy hétig. És ha csak az én uram
cselekedeteit beszélném, az is betöltené a mai estét.
– Hát láttad az én uramat a harczban?
– De láttam ám asszonyom. A vihar volt ő emberi alakban.
S míg Csáthnak a tetteit beszéltem, szomorúan gondoltam arra, hogy lám a
királynénál leültettek engem, itt meg állva kell beszélnem.
A féllábamra még sántítottam s nehezemre esett a huzamos állás.
Egész este Csáthról beszéltem, mert gondoltam, hogy Csáthéknál Csáth az
érdekes. Az asszony valóban áttüzesedve hallgatott. A két kis gyermeknek
is nyitva maradt a szája. Csak az öreg Barakony pislogott a kancsó
mellett, s emelgette bokros ősz szemöldökét.
– No, – azt mondja egyszer, – én negyvenöt csatában voltam, de a
negyvenöt csatáról nem beszéltem ennyit összesen, mint ez a kölyök erről
az egyről.
Meghiszem, azt gondoltam. A műveletlen embert épen az jellemzi, hogy
lát, hall, mozog a világban, de semmi se jegyződik bele a fejébe; vagy
ha belejegyződik is, el nem rendeződik, mert nincs értelme, a mely
rendbe aggatná a tapasztalatait.
Az öreg ivott egyet és folytatta:
– Már mindenki hős. Ha egy ellenséget levág, százat beszél róla. Bezzeg
azelőtt nem így vót. A régi világba harczolt az ember és hallgatott. De
ma már… Ha apáink föltámadnának, nem ismernének reánk.
A gyermekek szeme már ragadt az álmosságtól. Az öreg is laposokat
pillantott. Csak az asszony nem akart betelni a beszédemmel, meg Emőke.
– Várj kissé a szóval, mondotta az asszony. – A gyermekeket lefektetjük.
Azzal bevitték a gyermekeket. A harmadik szobából kihangzott, hogy az
egyik gyermek, a Dédes, minden áron vissza akar térni s harczolnak vele.
Az öreg aludt.
Magunk voltunk Emőkével.
Csend volt, csak a három ezüst-mécses serczegett olykoron.
Emőke magafeledten nézett reám.
Végre megszólaltam:
– Kisasszonyom…
S hogy erre nem felelt, halkan folytattam:
– Nincs-e valami mondani valód?
– Ha anyám bejön, beszélj Atilláról. Szép lehetett, mikor megjelent a
sereg előtt aranyos sisakban… Oh, de szép lehetett az az ember! szép,
mint egy földön járó isten!
És maga elé merült a tekintete.
Csáthné visszatért. Beszéltem Atilláról. Olyan apróra elmondtam azt a
jelenetet, mintha festőnek beszélném.
Emőke fölkönyökölt az asztalra és szinte nyelt a tekintetével. Arczát a
mécsfény rózsaszínűre festette. A keze gömbölyű volt, mint a
márványnimfák karjai.
Dsidsia az árnyékban állott, a kárpit mellett. S ahogy engem nézett, a
szeme égett, mint két szentjánosbogár.