Ha lesz a maradékaim között, a kit vagy a kénytelenség, vagy az enyimhez
hasonló elmebeli bomlás csatába visz, tudja meg, hogy a halál nem
fájdalmas. A test csaknem minden érzékenységét elveszti: sem ütés, sem
vágás, sem szúrás nem okoz kínos fájdalmat, csak kábulást vagy
eszméletlenséget.
A félelem és a halál gondolatának nyomása csak addig tart, míg azt nem
mondják: rajta! Akkor az ember elveszti a lelkét, s állattá bódul.
Egyetlen akarata: ölni. Még az önvédelem mozdulatai is csak gépiesek,
olyanok, mint mikor az ember a szemének suhanó tárgy előtt behunyja a
szemét.
Ha kissé nagyobb az ütés, a mely fejen ért, hát meghalok, de a fájdalmam
ugyanaz, majdcsaknem semmi. Ez hihetetlennek látszik, de kérdezzetek meg
bárkit, a ki olyan ütést állt ki, hogy eszméletét vesztette belé, – mind
azt fogja mondani: nem fájt.
Mikor eszméletre tértem, már este volt. Csak a felhők elmuló pirossága
világított még kissé a magasban.
A mezőn még épp úgy viharzott a harcz, mint mikor én abbahagytam. A
küzdő csapatok zaja menydörgéshez volt hasonló, noha a föld rengése azt
éreztette, hogy nincsenek távol. Csak az én fülem volt elzsibbadva.
Két döglött ló között feküdtem. Hanyatt. A két ló háttal volt egymásnak
fordulva. Fölöttem holttestek hevertek. De a fejem a lovak feje között
szabadon volt s így megmenekültem a fulladástól.
A fejemet erőmtől telhetőleg fölemelve, hallgattam a küzdők tombolását,
ezernyi ezrek zürzavaros dühös ordítását, az aczélok csattogását, a
dübörgést, férfisikoltást. A pokolban nem lehet nagyobb lárma.
Azon tünődtem, hogy mért szállt le Atilla a küzdők közé? Ő a sátora
ormán szokott állani és a hogy onnan nézi a csapatok küzdelmét,
le-leszól a sátor alatt lóháton várakozó zoltánoknak, hogy melyik
csapathoz micsoda parancsot vigyenek. A mérföldekre nyúló küzdő hadnak ő
az agya: ő igazgatja a tagokat: melyik törjön előre, melyik vonuljon
vissza, melyik menjen a másik segítségére. Miért elegyedett ma a
csatába? Bizonyára élet-halálküzdelme ez a kelet erejének nyugot
erejével.
De a csata még mindig folyik. Már besötétedett, s az alakok fekete
árnyékokként száguldanak, hol egyenkint, hol ezrenkint.
A seregek egymást hívják. Kürtök riognak hol itt, hol ott. S ha a hun
kürt az ellenséges kürtjel közelében hangzik, rá egy perczre a
sötétségben is összeroppan a két ellenséges csapat, s föl-fölújul
közelemben a viaskodás.
De akkor már rettegtem attól, hogy agyontaposnak. A fejemet
visszaeresztettem a vértől nedves fűbe és azon gondolkoztam, hogy
micsoda sebeim lehetnek? s hogy kimenekülhetek-e a helyemből?
A harczi zaj ekközben mindinkább csendesült. Már csak a távolban
hangzott, mint nyári estéken a meg-megújuló távoli mennydörgés.
Aztán minden elcsendesült. Csak a csatatér sebesültjei nyögtek, lovak
hörögtek körülöttem. A távolban tompa fegyvercsörgés hangzott, s néhány
tábori ebnek az ugatása. De mindez csöndesség volt ahhoz a pokoli
lármához képest, a melyben órákig forogtam.
A sötétség sokféle. Van átlátszó sötétség, mint a fátyol, s van olyan
sötétség, a melyben nem lát az ember egy lépésnyire.
Körülöttem vak sötétség terült el. A harczmezőt mintha gyászlepellel
födte volna be az ég.
A csatatéren egyre erősebb hangon hallatszott a sebesülteknek
kiáltozása. Segítséget hívtak.
Itt egy frank, ott egy hun, amott egy alán hörgött, nyögött, rikoltott,
s utoljára a nagy csatatér kínos kiáltások zűrzavara lett.
Nagy erőfeszítéssel fölemelkedtem. Az egyik holttestet eltoltam a lóról.
Ki akartam mászni. Akkor nyilaló fájdalmat éreztem a jobb térdemben.
Odanyulok, hogy talán nyíl van benne? Érzem, hogy a térdem véres, és
hogy nagy nedves sebbe tapintok.
Erre majdnem mégegyszer elájultam.
Talán az tartotta vissza az eszméletemet, hogy mozgó tüzet láttam a
harczmezőn. Ide-oda bolygó apró vörös tüzek voltak. Hol szanaszéjjel
jártak, hol összecsoportosultak.
Fáklyás emberek jártak a mezőn.
Az élet reménye visszaszállt belém. Minden erőmet összeszedve
kiáltottam:
– Ide! ide! Emberek!
Aztán hirtelen megijedtem. Arra gondoltam, hogy talán nem hunok. Ha
ellenséges emberek és hozzám jönnek, lándzsát döfnek belém.
De mellettem is, az egyik ló túlsó oldalán hangzott egy bágyadt kiáltás:
– Ide! ide!
A fáklyások még messze voltak.
– Ki vagy? – kiáltottam át a hunnak.
– Öcsöd, – felelt egy hang fájdalmasan.
Nem ismertem a nevét.
– Hát te? – kérdezte kis idő mulva oly szomorú hangon, a minőt még soha
nem hallottam.
– Zéta a nevem, – mondottam. – De vajjon hazavisznek-e bennünket?
– Nem tudom, – felelte a hun. – Azt hiszem, valami főember esett el. Azt
keresik.
– Talán Atilla?
– Az nem.
– De én azt gondolom.
– Azt nem fogja a fegyver.
Erre a butaságra csaknem káromkodtam.
Égető szomjúság kínozott. Tapogattam a nyergeken, hogy van-e rajtok
kulacs, hólyag vagy tömlő?
Csak fegyver volt rajtok. A nyereg formájáról éreztem, hogy frank ló
mind a kettő.
A fáklyások ekközben közelebb értek. A sisakjuk csillogásáról láttam,
hogy rómaiak és vizigótok.
Tehát nem hunok: s én itt maradok a holtak között, elvérzek, vagy
szomjan veszek el!
Ez a gondolat elbágyasztott.
De mért is fekszek én itt vérben, idegen halottak között, magam is talán
reggelre halott? Mi hozott engem ide?
Szenvedni nagy eszmékért, nagy érzésekért, vallásért, emberiségért,
tudományért, – ez valami. De szenvedni kurtaszoknyás leányokért, a kik
még ráadásul megvetnek bennünket, ez olyan bolondság, a minő nem fordult
még elő az emberiség történetében.
Minek tanultam én filozófiát, logikát s a mindenféle -iát, -riát és
-fiát, ha ilyen szamár vagyok!
És mégis, ha arra a leányra gondolok, itt a véremben fekve is, eltünik
előlem história, filozófia, vérmező és kétségbeesés, csak az ő
virágarczát látom, az ő bűvös szemeit. «Szenvedj, talán a tied leszek.
Talán. S ha meghalsz? Olyan nagy valami az? Hiszen énértem haltál meg!»
Gondolataimból a fáklyacsillogás zavart ki. Ujra fölültem, s a nyeregben
megfogódzkodva néztem, hogyan közelednek.
Már nem jártak szanaszéjjel. Egy csoportban, hosszú, egyenes vonalba
keskenyedve jöttek.
[Illustration: Felénk jöttek s dárdákból összeillesztett ágyon hoztak
egy halottat.]
Felénk jöttek, s dárdákból összeillesztett ágyon hoztak egy halottat.
A halott után hajadonfővel egy fiatal ember haladt. Olykor eltakarta a
szemét. Sírt.
Mellettünk mentek el. Több síró embert is láttam. Többnyire vizigótok
voltak. A dárda-ágyon aranytól csillogó öltözetű, ősz ember feküdt.
Szakálla nagy volt, és fehér. Sisakját mellette vitte egy ember. A sisak
koronás volt.