Ki győzött? Ki vesztett? Ez a kérdés hányódott bennem, a mennyire az
öldöklő szomjúságban gondolkozhattam.
– Öcsöd? – kiáltottam a hunnak, – ki nyerte meg a csatát?
– Még nincs vége, – felelte még bágyadtabb hangon, mint az előbb
szólott.
– Honnan tudod?
– A tábor csöndes, mind a kettő.
– Tehát alszanak.
– Nem. Vigyáznak, vagy talán bekerítik egymást.
– Eszerint holnap is csata lesz.
– Eltart ez egy hétig is.
Elborzadtam.
– Hát minket nem visznek haza?
– Lehet, hogy reggel értünk jönnek.
– Hát nem bizonyos?
– Nem. Csak ott szedik a sebeseket, a hol nem küzdenek.
– Neked mi bajod?
– A hasamat átszúrták.
– Nagy a seb?
– A dárda a hátamon jött ki.
Nem beszéltem vele többet. Ez az ember már halott. Csak a szája mozog
még.
Kis idő mulva nyöszörögve szólott:
– Vizet adj.
A közelben és a távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést, olykor egy
elkeseredett vagy síró kiáltást. De tűz már nem bolygott a mezőn. Csak a
fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A harczosok tehát
ébren vannak.
Közelemben latin nyöszörgést hallottam:
– Aquam! Aquam!
Arra gondoltam, hogy ha valaki kihúzhatna engem innen, lótól-lóig
másznék, míg csak italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság
égett bennem. Ehhez hasonló kínt nem éreztem soha.
– Aquam! – hangzott ismét most a lábam irányában, de ugyanazon a hangon,
amin előbb.
Észrevettem, hogy a szomjas római harczos jár, vagy legalább is mászik.
– Amice! – kiáltottam reá.
– Aquam! – felelte vissza, – da mihi bibere! (Adj innom!)
– Tudsz járni?
– Tudok valamelyest, csak nem látok semmit. Mind a két szememre vak
vagyok.
– A látó se lát, olyan a sötétség.
– De az én szememet kilőtték nyíllal. Mind a kettőt egyszerre. Adj
vizet, ha van istened!
Ezt mondva, hozzám mászott.
– Hát én adok, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló
közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy
halott fekszik rajta.
– És van vized?
– Nincs, de keresek.
– Hol keresnél? A patak messze van, s már estefelé annyira megáradt a
vértől, hogy a ló szügyig gázolt benne.
– A lovam ezen a tájon esett el. Azon van borom.
Míg így beszélgettünk, a római hozzám ért és végigtapogatott.
– Te hun vagy! – szólt megdöbbenve.
Bizonyára a vállamon levő kaczagányról ismert hunnak.
– Mit tesz az? – feleltem. – Te is sebesült vagy, én is. És mind a
ketten szomjazunk.
Megfogta a két karomat, és húzni próbált, de nem nagy erővel.
– Gyenge vagyok, – mondta lihegve. – Mikor leestem, a lovak megtiportak.
A czombom, a derekam, mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a
szememből, és én itt meghalok.
És sírva folytatta:
– Oh kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is házasodik meg a
katona!
– Ha túlról mennél, talán ki tudnád szabadítani a ballábamat. Vagy a
nyeregben akadt meg, vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.
Átvánszorgott a másik oldalra.
– Ez a te lábad?
– Nem.
– Ez?
– Az sem.
– Akkor nem tudom melyik.
– Csak jer a hangom iránt.
Kis idő mulva éreztem, hogy a lábam fölszabadul. Minden erőmet
összeszedve kapaszkodtam az egyik ló nyergébe, s nagynehezen föl birtam
annyira emelkedni, hogy a ló tomporára hasalhattam. De ugyanakkor olyan
kín nyilalt a térdembe, a minőt soha nem éreztem.
– Jer hát! – mondotta a római.
Nem feleltem neki, csak egy nehéz nyögés szakadt ki belőlem.
– No, – unszolt újra az ember. – Mozogsz-e már? Megtettem, a mit
kivántál.
– Nem birok! – nyögtem végre. – Nem birok mozdulni se. A térdemen
iszonyú seb lehet.
És visszahanyatlottam.
– Mondd meg legalább, merre keressem a lovadat?
– Nem tudom. Csak tapogass meg minden lovat. Hátul a nyereg-kápára van
akasztva.
Néhány percz mulva utána szóltam:
– Ha megtalálod, hozz nekem is.
Hogy a fájdalom megszünt, újból a térdemre tapogattam. Akkor éreztem,
hogy a mit én nagy sebnek tapogatok, az nem egyéb, mint aludt vér. Ujjam
a térdemnél valami keménységbe ütközött, a mire ismét végignyilalt
rajtam a kín.
Perczek teltek belé, míg ezt a fájdalmat is elszivogattam. Azután újra
lenyultam a térdemhez és akkor már igen óvatosan. Igy sikerült
kitapogatnom, hogy a térdem csontjában egy eltörött lándzsahegy áll.
Ha kiránthatnám… talán nem érezném azt a gyötrelmes kínt. Valami
lándzsát csak találok, és annak a segítségével reggelig elsántikálok a
táborba. Ha virradatkor az ütközetet folytatják, legalább nem tipornak
agyon.
Nem mertem mingyárt megcselekedni. Bágyadt voltam, s láz nehezített. Nem
tudom hogyan, de a tyúkom jutott egy perczre az eszembe, a sánta fekete
tyúk, a melyik otthon hozzám szelidült. A láz képeiben, a melyek elém
lebegtek, őt láttam hozzám sántikálni, úgy mint otthon.
– Pipikém, – rebegtem – te kis rongyos ördög. No várj, adok vizet.
S föl akartam kelni, de újra belegyökemlett a kin a térdembe. Arra
föleszméltem. Hogy a fájdalom szünetelt, s a könnyeimet is letöröltem, a
lábamat mereven tartva, följebb huzódtam az élettelen lóra.
Akkor láttam az éji sötétségben, hogy két nyíllövésnyire tőlem,
beláthatatlanul hosszú vonalban igen sok fáklya ég, s mozog föl s alá. A
fáklyák fényénél sasok csillognak. Tehát a római tábor közelében vagyok.
Mit akarnak a rómaiak? Talán fáklyavilágnál akarnak harczot kezdeni.
Megfordítottam a fejemet a hun tábor felé. Ott csak az őrtüzek égtek,
apró, vörös csillagokként, a mennyire a holttest-halmokon át odaláttam.
Mennyi idő lehet? Talán éjfél van. Az égen sűrű fekete felhők vonulnak
észak felé, csak olykor-olykor szakad egy-egy tiszta kis rés, a melyen
át látni lehet egynéhány csillagot.
– Öcsöd!
Nem felel.
Helyette egy percz mulva halk nyöszörgéssel hallom ezt a szót:
– Anyám! Anyám!
Valami fiatal hun harczos hívja haldoklásában az édesanyját.
*
A római táborból folyton az az egyhangú csörömpölés hallatszik, a mely a
mozgó tábor szokott moraja. Mit akarnak? Talán ráindulnak a hunra, s
ebben a pokoli sötétségben küzdenek tovább. De nem: ez lehetetlen.
Hiszen fáklyafénynél harczolni nem lehet, a sötétségben egymást ölnék.
Óvatosan körülmarkoltam a lándzsahegyet; összeszorítottam szememet,
fogamat, s kirántottam.