A távoli moraj, fegyverek megvillanása jelzi, hogy megértették Atilla
mozdulatát, s az ő lelke áttüzel mindenki lelkén, mint a fölkelő nap a
tenger hullámain.
Ezalatt látni a mező tulsó oldalán át az ellenséges had fölsorakozását
is.
Ők odaát aligha akartak ma harczolni, s pláne délután, a mikor a nap
néhány óra mulva szembesüt nekik. De mit tegyenek: hallják a
kürtjeleket, látják a támadáshoz való felállást, el kell a csatát
fogadniok.
– No ez veszett harcz lesz! – jegyzi meg mellettem egy vén hun, a kinek
a pofája olyan barázdás a harczoktól, mint a sárgadinnye.
– Miért? – kapok a szón, hogy elűzzem a hátamban bizsergő félelmet.
– Azért, – feleli a hun, – mert ha most kezdjük, éjjel folytatjuk. Nincs
czudarabb az éjjeli harcznál.
– Antul jobb, – szól reá nagyfülü Szabolcs, – legalább nem lesz
melegünk.
– Hát nézzük az ellenséges had előrajzását.
Olyan messze vannak tőlünk, hogy az emberek arczát nem lehet kivenni,
csak az előrajzó csoportokat látjuk.
De így is tudjuk, hogy az ezüstösen csillogó nép a patakon túl a római,
a sárgapaizsos népség a frank; a fehérrel tarkázott a burgundi; a mozgó
nádas az alán; a buzavetésként hullámzó nagy sokaság a vizigót, s a
seregek előtt föl-alá lovagló, ragyogó csoportozat: Aéciusz, Teodorik
király és a fia, Szangibán király, Meroveusz frank király, Gondibó
burgund király és a vezérek.
Ők is épp úgy elrendezik a maguk hadát, mint Atilla. Egy-egy
lovas-csoport ömlő folyóvíz gyanánt vált helyet. Aztán a vezércsoport
szétoszlik. A távol messzeségben lehet látni most már, hogy a római had
mind a balszárnyon van, szemben a mi gepidáinkkal, s festett arczú,
állatbőrös különféle vad népeinkkel.
A vizigótok a másik szárnyon a mi osztrogótjainkkal fognak küzdeni. A
frankok, armorikok, burgundiak, alánok és más kevert népek a hunokkal
állnak szemben a középen.
Atilla vezérei már a helyükre oszlottak.
Atilla a kengyelben fölállva vizsgálja a távolban villogó római lovasok
mozdulatait.
Minden szem rajta van.
Most a gót király felé int a kardjával. A gót had megmozdul. Lassú
ügetéssel megy egy darabig, miközben a lovasok szét ereszkednek, mint a
kinyitott legyező, azután sebes vágtatással haladnak tovább a domb felé,
amelyet Thorismund tart elfoglalva. Kiáltások hangzanak egyre sűrűbben,
végre viharosan. A repülő fegyverek csillognak a napban.
A por eltakarja a lovasokat derékig. Mintha szálló felhő volna.
Ugyanezen pillanatban megindul a római had is a balszárnyon, és mint az
áradó Tisza, csillogón ömlik ami jobb szárnyunk felé. Oly messze vannak
tőlünk, hogy csak tompa dübörgésük hallatszik, mint a távoli mennydörgés
morgása.
Most a középen is megdördülnek a dobok, rikoltanak a kürtök, és
megszólal a síposok zenéje.
A halálborzongás fut át rajtam. Izmaim, mint a fölvont íjj, várják a
feszültség fölszabadulását.
Atilla fölemelkedik a lován, s visszapillant a sereg zömére. Indulót
villant a levegőbe a kardjával.
Háromszázezer torok üvölti a huj! huj! kiáltást. A paripák robogva
indulnak a római sereg derekának. A föld reng. A levegő hangok vihara.
Mindenki előrehajolt testtel száguld a fővezér után.
Egymás nyomában mozdulnak ki a csapatok, s a mint a sakktábla koczkái,
egy-egy nagy üres tér marad mögöttük. Az üres teret csakhamar kitölti
Berki, Orgovány, Dorog és Mácsa serege.
A mezőn kiszélesedett csoportokban vágtatnak tovább. Utánok, amint
futamatnyi tér marad, megindul Upor, Bálán, Madarász és Kamocsa serege;
azok után Urkon, Betegh, Aladár és Zsögöd.
Mink következünk.
Mint az elpattanásig feszített íjj, úgy álltunk eddig, várva a
tér-szakadást. Mikor már oly messzire voltak az előttünk elmentek, hogy
megindulhattunk, Csáth is rikolt egyet, s megindulunk olyan
ordítozással, hogy majdnem megsiketülök.
Nekem Csáth nyomában kell haladnom. Csáth mellett balról Ladó vágtat egy
nagy öblös paizszsal. Neki a harczban folyton az urára kell vigyáznia. A
nagy paizszsal minden balról jövő dárdát és ütést neki kell fölfognia.
Utánna én megyek meg Karacs, aki fölnyergelt lovat vezet a magáé
mellett, hogy ha netán az úrét ellőnék, azonnal pihent lóra ülhessen.
Engem zsibbasztó félelem fogott el az első perczekben. Nem éreztem, hogy
ember vagyok, csak arra gondoltam, hogy meg kell halnom. De a pokoli
hujjogás, a körülöttem vágtató lovasok üvöltése csakhamar állati
bőszültséggé változtatta át a félelmemet.
[Illustration: Huj! huj! Előre!]
Körülöttem az erő tengere; szemben velem a halál fuvó szele: csoda-e, ha
az ember tigrissé bolondul?
A lovasok elszéledve rohantak tovább, mint ahogy az öntöző kannából jövő
viz szokott elszéledni. Csakhamar tágasság támadt körülöttem, úgy hogy
előragadhattam az íjjamat.
Lovam kantárát a nyeregfára csapva, rántottam föl az íjjam húrját, s
vártam, hogy az elől száguldók nyila fölrepüljön.
A mező gyepe fölszakadozott a lovak patkójától. Por szállt föl a
földről, s fellegként burkolt be bennünket.
Huj! Huj! Előre!
Egyszercsak elsötétedik előttem a levegő: látom, hogy a nyilak felhője
az, a mi nyilaink felhője. Én is megszorítom térdemmel a nyeregfát, s
hátra hajolva föllövöm a nyilamat a magasba.
Micsoda süvöltés, suhogás! Rémült lovak hortyogása. Bősz emberek
hujjogása!
De amonnan is száll már a nyilak felhője. Pajzsomat fölkapom. Egy nyil
belecsattan a nyeregfába, a másik egy percz mulva a pajzsomon zörren el.
Ezalatt vágtattunk tovább. Itt-ott a rohanásban látom már a pajzsok alá
sürrült ellenséget. A lovak patkója dörgő ropogással tiporja le őket.
Csattog, zuhog a buzogány. Ordít mindenki. Lovam lába már holtesteken
tipródik. Lándzsát elő! Hiszen ezek az alánok! Tipord lovam lába! Tipord
a fetrengő férget!
Ime velem szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte
Csáth. Van helyette másik: egy borzas szakállú, pánczélos alán Lándzsája
eltörött. Fabuzogányt sújt, nem tudom kire. Ütök jobbra-balra én is,
ahol fejet látok. Czombomra kapok egy buzogánysujtást. Oda se neki.
Csáth visszarántja a lovát, s az arczához kap. Mellettünk üvöltve
száguldanak előbbre, akik mögöttünk voltak.
Nézem Csáthot, hogy mi a baja, hát akkor pöki három fogát. Irtózatosan
káromkodik. Kitörli a könnyet a szeméből, s odaordít Ladónak:
– Fokost!
Azzal fokost ragad. Az alán oly sürűn áll, mint az aratatlan búza. Csak
a lovat döfik. Kapálódzó lovak és földön fetrengő emberek meleg halmaza
bástyázza el őket. Kanyarodnunk kell, hogy ujra hozzájuk férhessünk. De
ime frank lovasságot találunk szemben magunkkal.
A két lovassereg összerobban. Pajzsok duhogása, sisakok csattogása,
rikoltozás, kiáltozás. Elém jut egy vérbeborult idegen lovas.
Buzogányomat a mellére sujtom. Lefordul. Lova nekitorlódott az enyémnek.
Azt is főbeütöm. A portól nem látok már. De hallom a visszahivó
kürtölést. Megrémülök. Lovam zabláját visszarántom. A sürűség nagy.
Megfordulni nem lehet. Az idegen lovasság nyom bennünket visszafelé.
De mögöttem tágul a tér. Lovam ágaskodva fordul meg és elnyilamodik a
többi után.
Negyedóráig is vágtatunk, mígnem egy mellettünk visszarohanó csapat
ragadja át tőlünk a harczot, s mi föllélegezve állunk uj hadirendbe.
A sereg véres. Csáth kürtje rendbeigazodást fuj. Egy perczig pihenünk. A
frank lovasok rohama olyan erős volt, hogy ezer lépésnyire tolt
bennünket, mígnem Orgován hada segítségünkre érkezett, s oldalba fogta a
frankokat.
A mi seregünk megállt mint az erdő. Zászlótartónk nem mozdul, mert Csáth
egyre köpköd és káromkodik.
Ezalatt Orgoványék harczolva vonulnak észak felé. Az ember nem érti,
hogy a két egymást verő vonal miért halad éppen északnak. Vélhető, hogy
a kezdetben való nyomás indította arra a lovakat. Köztünk és a harczoló
sokaság között akkora tér támad, mint a Duna szélessége.
Ahogy ott pihegünk, nem tudom hány ezren, s nézzük magunkat, hogy
nincs-e rajtunk szúrás vagy vágás? látom, hogy Atilla száguld elénk, s
nyomában vagy húszezernyi sereg, amely még nem elegyedett a csatába.
Kardját magasra emelve rázza felénk, mintha azt mondaná:
– Hunok, mért vesztegeltek? Van-e, aki nem küzd ereje fogytáig, mikor én
harczolok elől!
Azzal elrohan előttünk a kardját villogtatva, elrohan a testőreivel,
akik úgy környezik, mint a kiszálló méhraj az anyát. Vacsar kezében
Atilla zászlója repül mint egy fehér szellem a száguldó sereg fölött.
Seregünket új erő szállja meg: nincs a ki ne bízzék a szerencsében,
mikor Atilla vezet.
Ujra megindulunk.
– Csak a közepének! – kiáltja előttem egy strucctollas zoltán. – A
király parancsolta! Szét kell szakítani derékon az ellenséges hadat.
Ki az ördög tudja ebben a forgatagban, hol van a közép!
Arra kell lennie, amerre Atilla vezet.
Öt percznyi vágtatás után mi váltjuk föl az ellenséggel küzdő elbágyadt
csapatot.
Csáth a testőrök között vágtat. Látom a porban a kardok villogását, por
fölött a fehér zászló lengedezését. Atilla körül sűrű sokasága küzd a
harczosoknak. Olykor látom sárgán csillogó sisakját, kardja villogását.
Az ellenfél csapásait a mellette lovagló testőrök pajzsa fogja föl. De a
testőrök is fogynak körülötte. Az ellenség csupa lovas alán már. Öles
hosszú dárdáik madarakként röpködnek közöttünk.
Az első, a ki nekem jut, egy széles szakállú, véresszemű burgund.
Csáthnak a buzogánya elzuzta a pajzsát, s Csáth elrohant mellette a
másik elevenre. A mint lehanyatlik megsujtott balkeze, lándzsám ropogva
merül a mellébe. Pillanatnyi irtózás fog el. Lándzsámat visszarántani
elfelejtem. A burgund ledől a lováról.
Nincs időm kiáltani a szomszédomnak, hogy látta-e az ölést? Lovam tova
ragad Lándzsám nincsen. A kardomhoz kapok.
A lovam már dög-lovakat ugrik át, s halottakra tapos. A _huj-huj!_
kiáltásokat _futnak!_ kiáltás váltja föl.
De ime a lovak egymásba torlódnak. Az alán lándzsások nem bírták a hunok
iszonyú rohamát fönntartani, de az erős frank százezernyi tömött
lovassága ellenáll. A kard nem fog azokon, csak a lándzsa, a tőr, a
buzogány.
És összegomolyodik a hun és a frank lovasság. Nem látni mást, csak a
dühös gomolygást, fegyverek villogását, lovak forgolódását. Káromkodás,
dühös ordítások vihara, buzogányduhogás, kardok, lándzsák csattogása.
Egy-egy ló lerogyik, az ember is vele, fölöttük más lovasok csapnak
össze, s néhány percz mulva ott, a hol az egy ló elesett, lovak és
emberek vonagló, mozgó véres halma támad.
Egy perczben én is ilyen pokoli bonyodalomba kerülök. Gazdámat régen
elvesztettem a szemem elől. Közrendű fehér hunok forgatják körülöttem
hosszunyelű harczi csákányukat. Az egyiket előttem csapja mellbe
elsujtott szekerczéjével egy véres szakállu frank. A hun hátrafelé esik
le a lováról. A hogy a csákánya elbillen előttem, elkapom. A következő
pillanatban úgy roppantom vele fejbe a frankot, hogy a koponyája
recsegve szakad be, s az ember leomlik.
– Csak a közepének! – hallom a zoltánok ordítását.
S a hogy egy nagyszájú zoltán így ordítva elrohan előttem, mintha
nemcsak a szája ordítana, hanem az egész teste. Emberré változott
ordítás! Csak rémes lázálomban lehet ilyet látni.
Egy hun csoport oldalt nyomul most a frank seregnek, s eltolja őket
előlünk. Akkora szabad tér szakad közénk alig egy percz alatt, hogy
megállhatok levegőzni.
A hunok csoportjából hátramarad egynéhány véres alak, s lova orrát a
táborunk felé rántva üget el a harczból. Az egyiknek, látom, csak lóg a
karja, mint a kitömött bábé.
Föltaszítom a sisakom rostélyát, s előrántom a kendőmet, hogy letörüljem
az arczomon csurgó verejtéket. A mint a kendőt leveszem az arczomról,
látom, hogy csupa vér. Huj, az apátok keservit! – ordítom új dühre
gyuladva. Azzal, hogy a tér egy felém nyomakodó, küzdő csoporttal telik
meg, nekisarkantyuzom a paripámat, és a fokosommal egyszerre három
frankot támadok meg.
A dühtől elvakultan csapkodok közéjök. Jóformán nem is nézem, hogy hova
ütök, de hogy a mellettem levő hunok is segítenek, egy percz alatt kettő
a lovak közé zuhan, a harmadikat elragadja a szabad térbe a paripája s
leveti. Lába a kengyelbe szorultan, maga véresen hurczolódik tova a
holtakkal borított mezőn.
– Mestervágás, Zéta! – kiáltja egy hang mögöttem.
Megfordulok. _Badaló_ az, egy városvégi hun, a ki lándzsavetésre tanítja
otthon az ifjakat. De mintha új lelket teremtett volna belém a
dicséretével!
A következő perczben az armorik tömeg zúdul reánk és ver bennünket olyan
erővel, hogy a lovak hortyogva hátrálnak.
Egyik hun a másik után omlik le a lóról. A többi, a ki hozzájok nem fért
még, rikoltva rázza kardját és fokosát. A kürtös hátrálót fuj. A lovak
megfordulnak, s visszafelé röpülnek egy futamnyira.
Az armorikok és frankok nagy rajban hurrognak utánunk. De a mi futásunk
már nem olyan nyomott, mint az előbb. Cselfutás csupán.
Már a száguldás közben hátrakaptunk az íjjért, s felvontuk. Az új
kürtjelre megfordulunk, s rájok zúdítjuk a nyilainkat.
Az elől rohanók lefordulnak. Lovuk közül is sok lerogyik. Az utánok
esetteket immár a csákányunk fogadja.
De rengeteg sokan vannak. Az elhulltak nyomán új meg új élő robban
velünk szembe. Az élő paripa átugrálja a holtat. A mezőt újból az élő
emberek sokasága lepi el. Egy vállas frank, a ki fazékszerű fekete
sisakot hoz a fején, az előttem neki huzakodó Badalót úgy vágja nyakban
széles pallosával, hogy Badaló feje forogva röpül a lovasok közé.
Érzem, hogy a frank sereg az én életemért is eljött. Badaló gyilkosa
csak azt várja, hogy a paripa elvigye a fejetlen vitézt, aztán én
következek. De mily kiszámíthatatlan a csaták szerencséje, lovam elé egy
hun lovas roppan oldalról, s engem hátra szorít, aztán másik, harmadik
lovas. Oldalról rohanó új csapat ez, a mely még nem is ereszkedett eddig
a harczba. Látni a vértelen öltözetükről, meg hogy valamennyinek ott van
még a fején a süveg. Én egyre hátrább és hátrább szorulok a
Badaló-haddal s kilihegem kissé a fáradságomat.
Szeretnék visszatérni a táborba, hogy megnézzem, mitől ömlik folyton a
vér az arczomról? de mögöttem is dúl a harczi zivatar: porba burkolt
lovasok gomolyognak végeláthatatlan sokaságban a visszafelé nyilható
úton. Mindössze arra van időm, hogy leugorjak egy hosszúnyelű
rézfokosért, a melyet a földön látok heverni.
A következő perczben déli irányban robogunk, s utánunk egy verejtéktől
szennyes hun csoport száguld, elől a zoltán piros gyolcsból való zászlós
lándzsájával.
Hátulról támadjuk meg a körülbelül ötszáz főnyi burgund csoportot, a
mely a főtesttől szerencsétlenségére elszakadt. Ezt most mindenfelől
szorítják, verik, ölik a hunok. Ők is küzdenek kétségbeesetten. Én
mögéjök jutok, tehát háttal vannak felém. Mennyit verek le közülök, nem
tudom, de a karom elfárad belé. Mindössze egy vágna vissza, de hogy a
lovam fölkapja a fejét, azt találja el pallosának halálos sújtása. A
lovam rogyik. Én egy burgund lóra szököm, de látom, hogy az is sebesült.
A gazdátlanul maradt ló azonban annyi itten, s úgy össze van szorulva,
hogy akár futni lehet a hátukon. Egy hun ló is van köztük. Arra vetem
magam s küzdök a többivel új erőre kapva.
Meddig tartott ez az ember-irtás, nem tudom: talán negyedóráig, talán
egy óráig. Csak azt láttam, hogy a burgundok folyton fogynak, mígnem az
utolsó is lehull, s a hunok összeszorult gyűrűje a halommá nőtt
holttestekre fut föl.
A kürtök akkor fordulót rikoltanak.
Minden lovas megfordul.
Uj csoportok képződnek, s most már, hogy sok a fekvő ló, folyton ugrálva
haladunk arrafelé, amerre a csapatfők és a zoltánok vezetnek.
Atilla fehér zászlója lobog a távolban, talán az ellenséges tábor
közepén. Arra kell rohannunk.
De nekem már fogyton az erőm. Vérzek is. A jobb oldalomon nincs egy
tenyérnyi tiszta hely. A kantár is oly véres, hogy csuszik a kezemben.
Szeretnék visszamenni a táborba, vagy legalább pihenni egy negyedórát.
Nem lehet.
Azt látom, hogy az ellenség szekereihez értünk, s hogy észak felől dühös
vijjogással nagy seregben futnak elénk a festett pofájú gelonok.
A következő pillanatban elborítják a szekereket és bontogatnak,
hasogatnak mindent.
A levegőt liszt felhőzi be, s a liszt-felhőben a szekerek védelmére
szálló gyalog frankokkal küzdenek.
Mi csak elrohanunk mellettök, s ismét egy gabajodásba jutunk.
Ma már nem birok irtózás nélkül gondolni arra a rengeteg
embergyilkolásra, a vérre, mely sárossá tette a földet, s a
holttestekre, a melyek úgy hevertek mindenfelé, mint búzaföldön a kévék.
De akkor mondom; nem voltam ember. A lélek mintha átadta volna a helyét
bennem egy vadállatnak: – öltem és öltem hihetetlen erővel és
gyűlölettel minden ellenfelet. A magam élete se volt előttem becses: a
halál mezején, az emberirtó halál láttára a magam halálára nem
gondoltam. Pedig itt, hogy egy erős hadtesttel állottunk szemben, csapás
csapásra hullt reám is, mígnem egy bárd úgy fejen talált, hogy
elsötétült előttem a világ, s leszédültem a lóról a halottak közé.