A dél még nem mult el két órával, mikor Kászon kürtös megjelent a
királyi sátor ormán, s belefujt a nagy elefánt-tülökbe:
A tábori kürtösök mindenfelé ismételték ezt a ké hangot háromszor. A
távolságban aztán elveszett a hang, mert a tábor egyszerre fegyverek
csörgésétől morajlott. Mindenki lóra ült. Mindenki igazgatta magán a
sisakot, pánczélt, paizst, puzdrát, kardot, kelevézt, lován a nyerget,
íjján a húrt. A szarmaták és rokszolánok föltették a szarvazott
fejbőröket, a gelonok emberi koponyákat tűztek a dárdájukra. A
markomanok ökörszarvakat csatoltak föl, hogy megjelenésük rémítő legyen.
A sereg előtt harmincz ponton gyulladt ki egyszerre az áldozati tűz. Az
idegen népek papsága is áldozott. A hun papok lovat áldoztak, a
szarmaták és gelonok embert.
Az őrök visszahúzódtak a mezőről. A sátorok utczáin mindenfelé a
száguldó zoltánokat lehetett látni. A zászlótartók fölemelték
zászlóikat. A síposok a belső szekerekre álltak. A gépíjjakba és
gépparittyákba lovakat fogtak be. Feszült izgalom volt mindenfelé.
Szóbeszéd többé sehol.
Én még ott álltam Atilla sátora előtt a lovászok között, a kik Atilla és
a főurak lovait tartották. A lovam szügyén bőrkötény; nyergén a
buzogányom. Magamon a szürke harczi köntös, a mely fölé még egy
kaczagányt akasztottam, hogy az urakhoz jobban hasonlítsak. Fejemen a
réz-sisak, jobbomon a kard, balomon a puzdra, s benne valami száz szál
félöles könnyű nyíl. Hátamon is puzdra. Kezemben az ijjam.
A kürtszó másodszor szólott a sátor ormáról:
A szekérlánczokat kikapcsolták. A lovas nép özönlött a közökön ki a
mezőre.
Fürge paripákon strucztollas zoltánok nyargalásztak a sokaság előtt.
Nemzetségek és családok szerint állították föl a lovasokat. A legelső
sorba azokat sorakoztatták, a kiknek a lova legjobban volt vértezve.
Azok mind kipróbált hősök. A zsákmány javából kettős rész illeti őket a
csata után.
A csapatok közepén hosszú lándzsán a családi jelvényt tartja a
legfiatalabbik, néhol alig tizenöt éves fiú.
A jobb karja valamennyinek meztelen. Némelyiknek a bal is, de ezüstkigyó
vagy rézkigyó van a karra tekerve, hogy védje az izmokat. Csak a mell
van erősen födve, meg a fej. De érczsisakot keveset látni: többnyire
bőrsüveget viselnek most is.
A fehér hunok a feketékkel összekeveredve apró csapatokban tarkálnak a
belső sorok között. Leghátul állnak a gyalogosok.
Atilla kilép a sátorából. A fején aranyos sisak A hátán oroszlánbőr
kaczagány. Előtte fölemeli Vacsar a nagy fehér-selyem zászlót, a melyen
aranynyal himzett karvaly ragyog.
Atillát a főtisztek és testőrök rajozzák körül. Azok is mind csillogó
vértezetben vannak, s valamennyinek két kard csörög az oldalán.
Atilla zászlójának megjelenésekor viharzó éljenzés dörög el a
végeláthatatlan táboron.
A király előreszökteti hófehér lovát. Most, hogy a kardját kivonja,
látni, hogy mind a két karja meztelen. De micsoda izmos, barna karok
azok!
Domború mellét kifeszítve lovagol el a sorok előtt, s a mezőre kiindulva
megfordul, hogy végignézzen a hadon, a minőt Xerxes óta nem látott a
világ.
A sereg éljenzése olyan, mint a mennydörgés.
Az oltárnál most szúrják le az áldozatokat.
Atilla egy perczre megáll annál az oltárnál, a melyiknél a vak Káma
áldoz.
A szertartás rövid. A pap kiáltva hívja az Istent. Karját terjegeti a
had minden osztálya felé. Aztán nyírfaseprőt márt a vérbe és beszenteli
vele a sereget. Ugyanezt cselekszik a szarmaták és gelonok az
embervérrel.
A papok aztán csendesen folytatják az áldozást az oltároknál mindaddig,
míg csak a csata tart.
Atilla sebes vágtatással száguld végig a seregek vonala előtt. Néhol
megáll és szót vált a vezérrel. Néhol lelkesítő szavakat kiált a
seregnek:
– Mutassuk meg, hogy hunok vagyunk! – kiáltja a mi seregünk előtt.
Micsoda erő van ebben a hangban, micsoda erő a szeme villanásában, a
magatartásában! Micsoda öröm látni egy embert, a ki nem fél! Oroszláni
lelkéből mintha mindenki kapna most egy részt. Lelkesen ordítjuk vissza:
– Megmutatjuk!
Mellettünk Berki serege áll.
Attila odakiált:
– Az isten velünk harczol! Csatát még soha nem vesztettünk!
– Most se vesztünk! – dördül vissza a sereg.
S így megyen tovább.
Később már nem halljuk, miket mond, csak a zúgást halljuk, s a lándzsák
fölemelését látjuk.
De a harczvonal olyan hosszú, hogy a két szárny kiterjeszkedése elvész a
sikság messzeségében. Atilla arrafelé már csak a kardját villantja föl.