Sokáig nem tudtam elaludni. Arra gondoltam, hogy lesz-e még ezen a
földön éjszakám? vagy hogy ma látom utóljára a gönczölszekerét? Milyen
más volna az életem, ha Emőkével nem találkozom: most aludnám otthon
Konstantinápolyban a tengerillatos csendes nyári éjszakában, s nem
susogna a fülembe az éji szellő nehéz és gyászos gondolatokat.
Éjfélkor aztán mégis elnyomott az álom.
A nap nyáron korán kel. A szemembe sütött, mikor fölébredtem. A sereg
élénk sürgésben-forgásban. Az emberek itatni vitték a lovakat.
Fölléptem a sátor fogas oszlopára, s az ellenséget néztem. Hát ott is
nyüzsögnek. A patakból rengeteg sok ló issza a vizet. Hogyan ki nem
isszák!
Semmi jel az indulásra.
A gazdám is fölkászolódik. Mosdik a tenyeréből. Bajuszát, szakállát
törli a markába. Aztán fölrántja a bőrköntöst, és siet Atillához.
A hunok már mind lovon ülnek. Atilla sátora felé forgatják a fejöket. A
távolabbi mezőkről is át-át kiabálnak, hogy mi lesz már? A fiatalságnak
viszket a marka. Az idősebbek is jónak vélték volna ezt a száraz napos
időt a harczra. Jobb reggel, míg meleg nincsen, s mindig jobb ma, mint
holnap.
Magam is izgatott voltam. Míg a gazdám Atillánál időzött, hol a tőrömet,
hol a kardomat nézegettem, csiszolgattam. Egy kazár kereskedő
befurakodott a hunok közé és oroszlánzsirt árult. Vettek belőle sokan,
és tréfáltak vele, hogy nyerített-e az oroszlán vagy röfögött? A kazár
esküdözött, hogy tulajdon késével szedte ki a zsírt az oroszlánból
Afrikában.
Végre Atilla leizent, hogy az emberek készüljenek ebédhez. Egyenek,
igyanak jól: délután harczolunk.
Hát kigyulladtak a tábori konyha-tüzek, s a sátorok utczáin marhákat,
borjukat, bárányokat, juhokat vezettek mindenfelé. A tüzek fölött
hatalmas nyársakon forgott kis idő mulva az az erő, a mely délután
csatázni fog.